//Suudra Whramm//
*Már meg sem lepődik azon, hogy igaza van, hisz mikor egymaga rója a világot mindig rá kell jönnie mennyire igaza van. Ilyen esetekben természetesen képzeletben vállon veregeti magát, és kellemes dicséretekkel halmozza el magát. De mégis teljesen más, mikor egy másik törp kiáltja ki az igazságot, lelkesedését egy cseppet sem tagadva. Erre biza még az acéllelkű törpünknek is kisimulnak kedves kis ráncai, sőt mintha a mellkasa is kiszélesedne, amint elhangzanak a dicsérő szavak.
A szegénynegyed lepukkant viskói azonban most Galinban keltenek elégedetlenkedő gondolatokat. Így elpocsékolni csak a nagyok képesek a parlagon heverő területeket. A szakállas mélynövésűek sosem raknák kirakatba saját koldus népeiket, mert azt egyrészt a helyiek sem néznék jó szemmel, másrészt ha valaki nem képes a saját portáján rendet rakni, az meg sem érdemli azt. Márpedig ezek az artheniori népek szinte rögtön a vándorok képébe tolják a saját szennyüket, s csak ha azon átvágtál, akkor találkozhatsz az igazi otthonukkal.*
-Nem értem miért ide rakták le ezt a szennyet ezek a nagyok! A legtöbb városban, ahol eddig jártam igyekeztek eldugni valahova az ilyen helyeket. Ha nem kerested szándékosan sosem tévedtél oda. Erre itt Artheniorban szinte minden út keresztül vezet a szegénynegyeden. Építészetileg érthetetlen!
*Háborog most ő egy csöppet, ha már a társasága nem teszi. Valamelyiküknek mégis csak kell, különben semmi izgalmas nem történne útközben.*
-Óh, szépséges egy tudomány az acél megmunkálása! Volt egy komám még otthon, aki akkoriban kovácsinasként tevékenykedett. Azóta már biztos saját műhelye van!
*Ismét előtör belőle a honvágy, de valamiért mégsem indul el soha haza. Talán azt hiszi, már mindenki elfelejtkezett róla, vagy csak szimplán röstelli, hogy egykoron minden szó nélkül távozott a birtokról.*
-Hát az tudja úgy volt, hogy...
*Megköszörüli a torkát, és mielőtt belekezdene a mesedélutánba rápillant társaságára, figyelve arcának minden rezdülését. Ha csak egy pillanatra is úgy érzi, hogy valóban majd megöli a kíváncsiság az asszonyságot, felnevet, s folytatja.*
-Épp a kikötőben jártam, mikor felfigyeltek különleges hősiességemre, és azt kérték vizsgáljam ki néhány társammal együtt a kereskedőhajók eltűnését. Én persze azonnal igent mondtam, hisz mint sok minden más, a hajózás is a véremben van! Már majdhogynem rám akarták tukmálni a kapitány szerepkörét, de persze én nem akartam kellemetlenséget okozni senkinek, így alázatosan elutasítottam. Mikor elértük a helyet, ahol a többi hajó egyszerűen csak huss, felszívódott előbúttak a vízből ilyen hallények, akik talmidnak nevezték magukat. Természetesen nekem nem jelentettek különösebben komoly kihívást, így merészkedtem elővenni a családi örökségem, a pipámat. Az ellenség, kivel épp leszámoltam, de kegyes törpként éppenséggel meghagytam az életét olyan megbabonázva figyelte, ahogy füstölgök, hogy megsajnáltam. Nyújtanám felé, hogy "nesze, szívj bele egyet", erre az a féreg nem felkapja fegyverét, és orvul rám támad? A csibuk kirepült a kezemből, s voltam olyan szerencsétlen, hogy pont sikerült ráesnem, mikor kibillentem az egyensúlyomból. Eltört... El tudja-e képzelni, hogy mit érezhettem akkor? Aztán persze már nem voltam kegyes kedvemben.