//Meishannah Erynath//
*A lány hangja, mint mennydörgés robaja ver visszhangot az éjszakában, és mint kés vágja át a múlt ködét. A kérdés, melyet feltett az volt, melyet sosem volt képes megválaszolni. Miként is tehette volna? Hiszen neki így már semmi haszna nincsen. A becsületed egyszer játszhatod el, és többé vissza nem kaphatod soha. Bármit teszel, mi történt vissza nem fordíthatod.*
- Oka lenne?
*Pergenek üresen a szavak, mint távoli suttogás sötét éjjelen. Mintha csak egy kísértet tenné fel a kérdést, nem is egy eleven ember, csupán valaki a rég letűnt múlt ködéből. Egy emlék csupán.*
- Egy harcos feláldozható szép hölgy, ez a dolga. Egy testőr még inkább. A fény őrzője feláldozható, míg a fény maga soha. Fénye volt ő a világnak, s az én dolgom lett volna megvédeni. Mi oka lehet hát annak, hogy én maradtam, míg ő veszett oda? Ő nélkülem is értéket jelentett volna, míg én csupán a letűnt múlt egy haszontalan kísértetévé váltam.
*Átrágta már megannyiszor, és bármit megadott volna azért, hogy másként legyen, mint történt. Megváltoztatni nem volt képes mégsem soha. Nem volt képes, ahogy szembenézni sem kudarcával. Talán mindenkinek van, mit tanulnia, de ő saját magának megbocsájtani nem volt képes soha.
Bukott lovagból lett az éjszaka magányos vándora, ki csupán megpróbálja visszacsempészni a reményt ott, hol azt még megteheti, még akkor is, ha oly kevés az csupán, mit ő tehet. Ennyi maradt számára, a múló, és soha el nem fogyó idő, s egy illúzió, s néha ha az égre feltekint, hol a csillagok adják ezüst fényüket tiszta éjszakán, csupán holt lelkének maradéka sajog, hogy ő volt az, ki miatt a világ elvesztette a legszebb csillagot.*
- Ahogy mondtam kisasszony, nem válthatom meg a világot. Ahogy látja, még önmagamat sem, viszont más sem lehet, mint aki vagyok. Teszem hát miről úgy vélem, segíthet. Mást, többet nem tehetek.
*Tudja, miről beszél a lány. Érti, látta nem egyszer. Talált ő is kifosztott testeket kihűlve, vérükbe fagyva. Talált ő is szerencsétleneket, kiknek az életükön túl többje nem volt, és kiktől még azt is elvették.*
- Én csupán úgy gondolom, saját utam tanulságaként, hogy kinek semmije nincs, fájdalma csupán, attól a halál sokat el nem ragadhat, hiszen nincs olyan, mit maga után hagyna itt. Egy apró láng viszont legyen bármily csekély, mégis több a semminél, akkor is, ha csupán pillanatnyi remény.
*A legtöbbeknek ennyi adatik csupán. Pár pillanat, s erről szól az egész élet, talán még ennyi sem. Persze kérdés kinek nagyobb a szüksége, annak, ki képes örülni egy meleg vacsorának, melyet megoszthat valakivel, kihez mély érzelmek kötik, még akkor is, ha utána talán éhesen marad, vagy annak, kinek az ezer láda arany mellet az ezer egyedik még mindig hiányzik hozzá, hogy boldog lehessen.
Furcsa játék az élet. Ott rohan el, hogy várjuk a csodát, és nem érjük fel egy apró pillanat varázsát, melyet magunkkal vihetünk, s legyen az bármily egyszerű, mégis morzsája a fénynek, az örömnek, a boldogságnak.*
- Ha elhiszi, ha nem, az ön társasága az én számomra talán ha még oly törékeny is, de egy szép pillanat, mely ha el is illan, emléke marad.
*Kérges keze próbálja, amennyire csak tudja finoman érinteni a törékeny teremtést. Talán csak attól tart, hogy kárt tenne benne, talán csak attól, hogy amint hozzáérne, eloszlik akár a köd, ha felkél a nap.*
- Neked kellene legjobban tudnod Holdnak szép leánya. A sötétség bukásához elég csupán a fénynek egy apró morzsája, az egy árva gyertya lángja, s a fény ajándékának hol felüti fejét őrzője is akad, s talán mindig oly én érdemtelen, mint én voltam egykoron.
*Ezúttal ő keresi a lány tekintetét. Talán ő is keres valamit azokban a savószín szemekben, mélyen rejtett sebeket, féltve őrzött titkokat.*
- Nem az számít, mit gondol a világ, vagy mit nem lát meg a vak. Az számít csupán, ami itt van benned, s ha azt elfogadod, talán akad más is ki meglátja azt, mint az éj vándora. A fénynek minden morzsája érték, sokkal inkább, mintsem gondolnád, pedig benned belőle bőven akad, csak talán fájó emlékek okán, mélyen eltemeted azt.