//LilyPan deLyle //
*Ahogy a nő hideg kezei végigsimítanak Irdoril halántékán, olyan érzés fogja el, mintha az idősíkok hirtelen összezavarodtak volna. A hetek óta tartó passzív önkínzás, és tengernyi fájdalom már éppen a gát átszakítására készült, de most mintha mindezen átugrott volna, és már a folyóparton üldögélve, boldogan nézné, ahogy a víz békésen hömpölyög az általa vájt kis mederben, letisztítva a szétszakított gát építő köveit, és ráérősen halad valamilyen fenséges torkolat felé, ahol aztán eggyé válhat a tengerrel. A sötételf elképzeli, ahogy feláll, fedetlen talpai alatt a puha pázsit finoman cirógatja bőrét, a gyenge szellő végigsimít tenyerén, ezzel kellemesebbé téve a hosszú évek miatt bőrkeményedésekkel tarkított bőrfelületet. Valahonnan nedvességet is érez, frissítő hatásút. Képtelen letörölni arcáról a buta, naiv mosolyt, még akkor is kilátszanak fogai, amikor feláll, és lassan elindul a folyó felé, hogy végleg lemossa arcáról a rárakódott félelmet, és kétségbeesést.
És amint eléri a partot, letérdel a zafírkék víztömeg elé, csak hogy szembe találhassa magát önmaga arcképével. Rég nem nézett már ebbe a számító, pajkos tekintetbe...valami megváltozott. Van benne valami végtelen nyugalom, ami eddig, esküdni merne rá, nem volt ott. Valami, ami már nagyon rég eltűnt, és biztosan tudta, hogy soha többé nem is tér oda vissza. Félénken kinyújtja kezét, ujjai óvatosan közelednek a vízfelszín felé, a hasonmás felé, szíve a torkában dobog. De miért? Mert érzi, a vihar nem ment el. Elbújt a sarokba, és vár, pihen, erőt gyűjt. De a szörnyeteg nem ment el.
Ekkor ugrik elő a vízből, féregrágta testének émelyítő szaga hirtelen betölti a folyópart légterét, rothadó pofáját kitátva ordít, ordít Irdorilra. Az arc megváltozott, már egy fiatal lányé, akinek szépsége régen még hercegnőkével, és királynőkével vette fel a versenyt, de mára már...megváltozott. Bal szeme egy vékony, kocsonyás szálon lengedezik, orra szétmarcangolt, ajkai tépett darabokban lógnak alá, eltakarva ezzel a szörnyű vágásokat, amik tovább csúfítják a megtört lány testét. A kettétört csontok éles lándzsákként meredeznek az ég felé, a bordákra rátapadt bőr kétségbeesetten keres egy kis izmot, amihez kapcsolódhatna, de azok már elporladtak. A megtépázott állkapocs tehetetlenül lengedezik a feltámadt szélviharban, de még így is képes megszólalni, vékony, remegő hangján, számot kérő visszhangja egyszerre több száz oldalról döf Irdoril szívébe.*
- Hova tűntél?
*A sötételf rémülten zuhan vissza a valóságba. Látja, ahogy a névtelen Álomkufár hátralép, és érzi, ahogy minden visszatér, minden, amit el akart tüntetni. A nő tekintete veszedelmes, és rémisztő, de a gondolat, hogy a lidércek visszatérnek...túl sok. Irdoril előrelép, inkább ugrik, és hirtelen még a másikkal kapcsolatban érzett félelme is eltűnik, ahogy erősen megpróbál rámarkolni a nő karjára, és megállítani, még mielőtt kisétál az életéből, maga után hordozva az utolsó reménysugarat. *
- Várj, ne! Megadok bármit, bármit! Ne hagyj itt, nem teheted!
A hozzászólás írója (Irdoril Aerveth) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.09.12 18:01:27