//Ghaelowo Croylorint//
*A nem várt reakció miatt kiesik a koncentrálásból, amivel a probléma megoldására fókuszált. Szégyen, hogy ilyen könnyen megtörténik, szinte érzi a mester botjának figyelmeztető koppantását a fején. Számos módon igyekeztek próbára tenni koncentráló képességét, de elég nehéz egy Ghaelhez hasonló zavaró tényező jelenlétét szimulálni egy olyan környezetben, ahol még a beszédet is a praktikusság határozza meg. Ezúttal nem veszi sértésnek a megjegyzést, de nem azért, mert ezt kérték tőle. Belátja, hogy tényleg sokkal folyékonyabban fejezte ki gondolatait, ám ennek az az oka, hogy minden szót fontosnak talált, és nem gátolta a védekező ösztön, ami általában szótlanabbá teszi. Mondhatni, több bepillantást engedett belső monológjába. Az a lelkesedés viszont, amivel szembe találja magát, kényelmetlenül érinti, ezért kedvetlenül az utca vége felé fordítja a fejét, miközben az orra alatt motyog.*
- Beszélek, ha van miről…
*Zavaráról hamar elfeledkezik, mikor az események új irányt kezdenek venni. Figyelmesen hallgatja a folytatást, mely kihúzza a nyakát a kötélből, s ettől mindjárt könnyebbnek érzi magát. Egy jó adag feszültség oldódik fel a vállában és gyomortájékon. Csak most ébred rá, milyen felszínesen lélegzett eddig, elégedetten üdvözli visszatérő belső nyugalmát. Mármint a körülményekhez képest, hiszen ez nagyon messze van a hazai meditáció békéjétől. Továbbra is egyedül van egy idegen városban, egy szinte idegen társaságában, aki még mindig furcsa dolgokat mond neki. Egy részét egyszerűen képtelen komolyan venni.
Azt legalább értékeli, hogy a férfi döntése nyomán megszabadult egy kellemetlen éjszakától. Az utazás fáradalmai, a megszokott korai lefekvés mellett az éber őrködés igazi akarat próbának ígérkezett. Amilyen mély alvó, nem engedhetett volna meg magának még egy kis szunyókálást sem. Ráadásul szokatlan társaságot kellett volna elviselnie. Arról nem is beszélve, ha megtalálják őket. Ugyan ugrott az állás, így visszazuhant a létbizonytalanságba, de a bizonytalan lét is jobb a semminél. Holnapig még valahogy kihúzza, aztán... a képességeire bízza magát.
Némi be nem vallott rokonszenvet ébreszt, hogy a férfi a problémájával egyedül kíván megbirkózni. Arra nem venne mérget, hogy csupán őt szeretné kímélni. Több érvet is lát maga előtt, amiért az úrfi visszatáncolhatott, ezért nem érzi magát túlzottan lekötelezve, és mindössze egy leheletnyi bűntudat motoz tudata hátsó szegletében, amiért sorsára hagyja. Nem azt kínálta, amit az úrfi kért tőle, hanem azt, amire szerinte szüksége volt, még ha nem is egyezne a véleményük. A felajánlást mindenesetre megtette, így a vén kecske sem szólhat egy szót sem.
Már-már belenyugszik, hogy elválnak útjaik, és egyedül kell szembenéznie a zegzugos várossal. Mi több, gyorsan összegzi futó ismeretségük mérlegét. Annak ellenére, hogy irritálónak találja szószátyárságát és szüntelen bókjait, el kell ismernie, hogy a férfi kizökkentette mély önsajnálatából, és segítő kezet kínált a problémájában. Ezen kívül, látva az ő problémáit, a sajátjait könnyebbnek érzi, mint korábban, ezért megérdemel egy gúny nélkül motyogott jókívánságot. De mielőtt elmondhatná, fordul a tábla, amitől néhány pillanatra lefagy.
A végső akkord provokatívabb annál, hogy csak úgy félresöpörje, mint udvariaskodó beszédet, mert kérésként és nem kívánságként hangzik el a jövőbeli találkozás. Lázasan keresi az indítékot, ami értelmet ad neki. Szeretné azt hinni, hogy mégis alkalmazni akarják valamiképp, ha a nagy baj elült, de több érv szól a szándék ellen, mint mellette. Nem szívesen gondol arra, hogy talán komolyabbnak kellene tekintenie a félresöpört bókokat. Vagy lehet még valamilyen más rejtett szándék. Hiába próbálja kifürkészni az úrfi tekintetét és vele a gondolatait, és valószínűleg hiába kérdezne vissza. Megpróbál hát a középúton haladni.*
- Mindkettőnkre nehéz küzdelem vár. Nehéz megjósolni, hol leszünk néhány nap múlva. De nem tartom kizártnak, hogy összefutunk a fogadóban.
*Ezt teljesen őszintén mondhatja. Nem annyira elutasító, hogy az egyetlen segítő szándékú ismerősét elmarja maga mellől, vagy egy halálára készülő mafla úrfi szívét egészen összetörje, ha mégis ez az igazság. Ha mégis lesz legközelebb, ráér akkor aggódni azon, hogy mit higgyen, és lehetőség nyílik a tisztázásra. Ha nem, akkor pedig mindegy. Ha ennyiben maradnak, megigazítja a kardtok pántját – nem, mintha nagy szükség lenne rá -, aztán aprót biccent.*
- Sok szerencsét!
*Dünnyögi.*