//A kezdetek kezdetén//
*Áporodott, poros szagú csend honol az elsötétített szobában, melyben izzadtság és enyhe hányás szag is terjeng. A leeresztett, rozoga redőny résein némi fény szűrődik be. A helyiség lelakott, a berendezés szegényes, néhány elhasználódott bútor van benne csupán.
A folyosóról közeledő, apró léptek hangja hallatszik be. Valaki mélyen felnyög, az ágyon mozdul egy alak. A bejárat előtt valaki megtörli a lábait, zörren a zár, kattog a kilincs, nyikordul az ajtó, valaki bebújik, majd rögvest be is teszi és zárja maga után.
Az ágyban heverő felköhög, aztán hirtelen öklendezés fogja el. Hallhatón reccsen az ágy, fémes csúszó hang a padlón, aztán az öklendezés hányásba vált.*
- Jaj anya, ennyire rosszul vagy? – *Puffan, majd elgurulnak valamik a földön.*
- Olyan sötét van. Nem látok semmit. Várj, felhúzom a redőnyt és kinyitom az ablakot. Kell egy kis friss levegő, olyan büdös is van itt. Aztán biztos jobban leszel. – *Csicsergi egy hang, majd a léptek az ablak felé haladnak.*
- Ne! Ki ne nyisd! A rolót is hagyd csak úgy! Emlékezz, a kilincse is lejár. – *Szólal meg egy elgyötört női hang.* – Inkább szedd össze a kosarat és az elgurult gyümölcsöt, még megeszik mind az egerek. – *Koccanó fémes hang a parketta deszkáin, nyekkenő fekhely hangjai hallatszanak.*
- Egerek? – *Kérdi a vékony kis hang, majd toporogva halkan sikolt.* – Hol vannak? Anya, én nem látom!
- Még sehol, csak szedd össze, mert megérzik az illatát, aztán megjelennek és ne sikíts, így is szét megy a fejem. – *Szól erőtlenül a női hang.*
- Akkor meg ne ijesztgess! – *Fakad ki a kislány, csípőre tett kezekkel. Anyja nyúzottan felnevet, majd ismét köhögni kezd, rekedtesen szól: *
- Jaj Mévi, gyere ide, hadd öleljelek meg.
- Min'já anya, csak nem találom az utcsót. – *Mévyrá négykézláb kutakodik a sötét szobában és szedegeti össze kosárkájába a gyümölcsöket.*
- Mert begurult az ágy alá. – *Tájékoztatja az anyja.*
- Az ágy alá? ~ Ott lakik a Mumus. ~ *Riadtan töpreng el a fél-elf kislány.*
- Nincs az ágy alatt semmilyen rém, ami berántana. – *Hangzik megnyugtatón.*
- Gyújtok gyertyát, az nem bántja a szemed, ugye anyu? – *Kérdi Mévyrá, de már botorkálva indul is, hogy a fiókból egy gyertyát vegyen elő.*
- Nem, attól nem fáj. Gyújtsál csak virágszálam, de aztán gyere ide. – *Mondja somolyogva a női hang, majd az alak felül az ágyban.*
- Okés. Itt is vagyok. – *Egy mécsvilággal sétál vissza. Arcocskáját keretező szőke fürtjei, szinte rikítnak a gyertyafényes sötétségben, mely szintén megvilágítja anyját is. Egy beesett arcú, zöld szemű, barna bőrű, hálóinges sötételf nő ül az ágyon, arcán, nyakán, karjain veríték gyöngyözik, fekete, hosszú haja az izzadtságtól nyirkosan tapad néhol a bőréhez.*
- Vigyázz! Fel ne rúgd a vajlingot. – *Inti figyelemre Mévit a mélységi anyja, mire mindkettejük pillantása a földön az ágy mellett lévő bűzös fém edényre vetül.*
- Tudom anyu, hiszen én tettem neked oda még reggel. Vigyázok. – *A gyertya az éjjeli szekrényre kerül. A fél-elf leányka bemászik az ágy alá, majd miután kikászálódott, leül az ágy szélére.*
- Ezt edd meg! – *Megtörölgeti a ruhájában a gyümölcsöt, majd az anyjának nyújtja, aki hunyorogva pillant a gyertyafénybe.*
- Most úgy se maradna meg bennem egy falat se. – *Eltolja magától lánya kezét.* – Edd meg te kicsim, neked nagyobb szükséged lesz az erődre.
*Mévyrá kérdőn néz a karikás szemekbe, majd beleharap az almába.*
- Anyu főzzek neked friss teát? – *Kérdi a gyümölcsöt eszegetve.*
- Nem kell, csak gyere ide és figyelj jól! – *Szól a karját felé nyújtva, mire a leány odamászik sötételf anyjához, aki magához vonva, így folytatja: *
- Emlékszel miket tanítottam? Amiket mutattam, hogyan kell lopni és a többire? – *Kérdi miközben az ölébe vackoló lánya arcát simogatja. Mévyrá éppen harapna bele egyet megint az almába, de csak nagyot nyelve szalad le a torkán a szájában lévő falat.*
- Igen anyu, de miért kérdezed? Hiszen ügyetlen vagyok és nem is… – *Kezdi zavartan a szőke lányka.*
- Ssshh! Tudom, hogy nem akarod, azért is vagy ügyetlen, de ha muszáj és ha akarod menni fog, sőt. – *Csitítja a kétkedő kislányát.*
- Anyu, miért jössz ezzel? Én nem fogok… és nem megy (…) – *Hadarja a karok között ficcergve. Anyja nem is figyel rá, csak lehunyja a szemeit, hátra billenti a fejét és nagy levegőt vesz.*
- Mévi! Meg fogok halni! – *Szól mélységi anyja, a fél-elf kislány hátra kapja tekintetét, a kék és a zöld szemek találkozva egymásba fúródnak. Egyikük sem szól.
Mévyrá anyja felszíni betegségben szenved, mely kínzó, fokozódó migrénekkel, hányással, kiszáradással jár. A sötételfek eme betegsége már ritkaság számba megy a felszínen élő fajta béliek között, de még akadnak, akiket ez a kór emészt, mely kezeletlenül halálhoz vezet.
Anyai szó töri meg a csendet.*
- Erősnek, ügyesnek, talpra esettnek kell lenned. Emlékezz, miket tanítottam és mutattam!
- Nem akarok és nekünk miért kell lopnunk? Anya ne halj meg, ne hagyj itt. – *Vág közbe Mévi, el-elcsukló hangon és kibuggyanó könnyekkel.*
- Ebbe a sorsba születtünk, kerültünk. Az élet ilyen, én sötételf vagyok, te fél-elf fattyú, a felszíniek megvetik a fajtánkat, ha életben akarsz maradni lopnod kell. – *Magyarázza a csenevész lánykájának.*
- Nem fog menni. – *Szipogja Mévi.*
- Az én lányom vagy. Kicsim minden bajod, az én hibám, de nincs más választásunk. – *Magyarázza a mélységi nő a szőke kislányának.*
- De…
- Nincs semmi de! Veled leszek akkor is, ha nem látsz, viszont most már neked kell gondoskodnod magadról. Ugye megteszed, amit kérek tőled? – *Simítja végig Mévyrá arcát és törli ki a könnyeket a szemeiből.*
- Persze anya, amit csak kérsz. – *Dörgöli meg ruhája ujjával a pisze orrát és szemeit.*
- Tessék, ezt neked adom. *Mélységi anyja leakasztja a macskafejes amulettjét és a fél-elf lánya nyakába akasztja.*
- Menj el innen és többé vissza se nézz! Vágd le és add el a hajad, túl feltűnő! – *Túr lánya szőke tincsei közé. Mévi szipogva veszi ujjai közé a kapott ékszert és könnyezve nézegeti, dünnyögve szól: *
- Apu… róla miért nem beszélsz soha? Akárhányszor kérdezem nem felelsz. Nem beszélsz apáról.
*A sötételf nő nem akarja megmondani lányának, hogy fogalma sincs ki az apja, nem is tudja, hogy hogy mondja meg neki. Ő is csak tippelni tudna, nem is emlékszik és a nevekkel is gondja van. Fáradtan sóhajtja.*
- Apád valahol egy börtönben ül. Ne foglakozz vele és másokkal se! Most pedig ideje menned. – *Közli anyja ridegebb hangon Mévyrával.*
- Mi? Most tényleg? Hova? Miért? – *Kérdez vissza Mévi, elkerekedett könnyes pillantással.*
- Nem akarom, hogy lásd, hogy végzem. Menned kell! Eriggy, míg szépen mondom. Ott a köpenyem, a zsákom a széken, a fegyvereim az asztalon, vedd azokat is magadhoz és ott találod a naplóm. – *Mutat a polc felé.* – Vidd azt is, abban minden benne van, amit még tudnod kell. – *Tolja el magától és tessékeli le az ágyról lányát.*
- Anyu ne! Miért csinálod ezt? Itt maradok veled és ápollak. – *Nyekergi a kislány a sírást elfojtva.*
- Rajtam már nem tudsz segíteni. Magaddal törődj, hogy életben maradj! Ne feledd, ne bízz senkiben, a világ kegyetlen, az élet nehéz! Csak magadra számíthatsz. És, észrevétlenül beosonni, majd feltűnés nélkül távozni! Sose ölj élvezetből, csak akkor tedd, ha az életet múlik rajta! Menj! – *Dől hátra anyja a párnára és a fejtámlának.*
- Nem megyek! Anyu kérlek… – *Kezdené Mévi dacosabban kérlelni anyját, de az csak az ajtó felé mutat és ellentmondást nem tűrő hangon adja ki az ukázt.*
- Takarodj! Gyerünk! Többé látni sem akarlak! – *A kis Mévyrának még a lélegzete is elakad, lógó fejjel sarkon fordul, halkan sírdogálva összeszedi anyja holmijait, a zsákba bepakolja útravalónak a gyümölcsöket és végül magára kanyarítja a fekete kámzsás köpenyt. A betegágyban heverő anyja felé fordul.*
- Anyu én… – *Szólna még a félvér lánya hozzá, de anyja elfújja a gyertyát. Mévyrá csak a néma sötétségbe bámulhat, nagy levegőt véve az arcocskájába húzza a csuklyát és szó nélkül elhagyja a szobát. A földig érő köpenyben végigtipeg a folyóson. A lépcsőházból visszahallatszanak a léptei, majd Mévyrá kisétál az épületből az utcára.*
~ Hová is mehetnék? ~
*Gondolkozik el és néz szét, még bánatosan felpillant a redőnyös ablakra, aztán komótosan megindul egy irányba, egymagában neki vágva a világnak.*