//Egy cseppel jobbá//
*Az előbb még kissé megszeppent tündér száznyolcvan fokos fordulatot véve változik át izzó parázzsá, s jól kiosztja az elfet, sőt, még lökése is célba talál, így Aldo kénytelen hátrálni pár lépést.*
~A kis méregzsák.~
- Jól van, jól van. Nem kioktatásnak szántam, csak az én életfilozófiám egy kis darabját osztottam meg veled. Az már a te dolgod, hogy mit kezdesz vele.
*Aldomeus és a tündér jobban talán nem is különbözhetne egymástól, és ezt a férfi szokatlanul izgalmasnak találja. Nett őszinte, nyitott, és mint kiderült, érzéseit sem szégyenli kimutatni a világ fele. Szóval minden, ami az elf nem. Alig ismeri fél órája, máris kemény szavakkal illetik egymást, veszekednek.*
~Ebből az estéből még akármi is kisülhet.~
*És Aldo mindeközben remekül szórakozik. Ezt jelzi is az arcán ülő szokásos, még a lány kirohanása után is töretlen mosolya.*
- Együttérzés? Na ezt jól látod, ennek a tulajdonságnak tényleg híján vagyok. Sőt, szerintem empátia nélkül születtem, lehet, hogy genetika.
*Megjegyzését akár még viccesnek is tarthatja a másik, nem is sejtve, mennyi szomorú igazság lehet mögötte. Persze az elf nem tervez jobban kitérni sem életére, sem családjára, így ennyiben is hagyja a témát, vegye csak megmosolyogtató poénnak Nett a szavait.*
- Hmm, az utóbbira kíváncsi lennék.
*Jegyzi meg élcelődve, Nett intimitással kapcsolatos szavaira. Természetesen mindenre felkészül, könnyen lehet, hogy eme megjegyzéséért egy pofon fog arcán csattanni, hiszen azt már leszűrte, hogy a tündér nem nyom el magában semmit, hagyja, hogy pillanatnyi érzelmei lángoljanak, s ez irányítsa tetteit. Furcsa életstílus, Aldo elképzelni sem tudja, milyen lehet így. Arról persze fogalma sincs, mi járhat a lány fejében. A legvalószínűbbnek azt tartja, hogy most éppen ki van rá akadva, de hogy ez meddig tart, azt Nett esetében nem lehet kiszámítani. De a vacsorát elfogadja, szóval ki tudja, mire gondol valójában.*
- Remek, akkor amint itt végeztél, odateszem kicsit melegíteni. Elvégre a pörkölt hidegen nem az igazi.
*Mondja jókedvűen, mintha mi sem történt volna, csak zavartalan takarítás, s kedves bájcsevej. Bár Aldo tényleg így érzi magát, a lány nem tudhatja, de a férfiról minden sértő szó lepereg, mintha valaki homokkal dobálna egy gránitszobrot. Sok év munkájának gyümölcse ez a fajta önuralom. Módszeresen és szorgosan tompítgatta el a számára felesleges, esetleg hátráltató érzelmeket, míg nem ezek nagy része teljesen kiveszett, feladva a harcot a férfi akaratereje ellen. És, bár hihetetlennek tűnhet, Aldonak megérte. Fel sem tűnik az átlagos embereknek, mennyi tért és időt vesznek el, s tesznek magukévá ezek a csapongó érzések. Vagy pedig, mint a lány esetében, tisztába vannak létezésükkel, csak meg tanultak velük együtt élni. Aldomeus viszont erre soha nem lett volna képes, túlságosan zavarja, ha valamit nem tud irányítani. Számára tehát ez a stratégia bizonyult az egyetlen járható útnak.*