//Idya//
*Nem is olyan nehéz nem bocsánatot kérni, legalábbis a szerzetes ezzel biztatja magát. Csak simán minden mondat eggyel vagy kettővel kevesebb szóból fog állni, és az ő felelőssége, hogy megtalálja, melyiket kell kihagyni. Képes lesz rá. Ezt persze nem tudja szépen szavakba önteni, mert örül, hogy a rövid változatot sikerült fuldoklás nélkül kinyögnie, viszont bízik benne, hogy a tündér majd kiolvassa könyörgő tekintetéből. Valójában persze csak arról van szó, hogy nem tudna máshogy nézni a lányra, miközben az szépen lassan darabokra szedi.*
- Kérlek... igen, az lenne... a legjobb *ezért is kérdezett rá korábban, hogy mit csinál a tündér, csak hát nincs mindig abban a helyzetben, hogy ezt megtehesse, így ha magától számolna be a dolgokról, azért nagyon hálás lenne. Mondjuk ha valóban olyan területre fog tévedni hamarosan a lány, amit a szerzetes lát, akkor teljesen mindegy. Azért nem ártana a beszámoló, és persze a folyamatos nyugtatgatás, hogy ne aggódjon, ez sem halálos, viszont... ilyesmit nem merne kérni. Miután másodszor is megjárta a borzalmak borzalmát, abban bízott, hogy innentől már minden sokkal könnyebb lesz, hogy ezek után minden apróságnak fog tűnni, meg sem kottyannak neki... De nem, amint kicsit magához tér, a rettegése ismét felszínre tör, főleg amikor az átkötözésre kerül sor. A hátára fekhet, láthatja, hogy mit csinál a tündér, ez eddig jó, de most ideje szembenéznie ennek hátrányaival. Ami röviden is tömören ugyanaz: látni fogja. Viszont valahogy továbbra is azt érzi, hogy még mindig jobb valami olyat látni, amitől elfogja a szédülés, a rosszullét, esetleg az ájulás szélére kerül, mint a teljes bizonytalanságban feküdni, és csak a kósza fájdalmakból megtudni, mi is történik éppen. Még azt sem tudja meghatározni pontosan, hogy hol szabdalja a tündér. Mondjuk lehet a legtöbben inkább nem is akarnák tudni, de Lorew gyűlöli a bizonytalanság ezen formáját. A lány eközben megoldja a kezei összekötését a hát mögött, majd pedig teljesen átfordulhat, és nagyjából a régi helyzet áll elő. Bár mégsem... Legutóbb a kezei elöl voltak annak ellenére, hogy nem tudta használni őket. Miközben a lány elhelyezkedik rajta, halkan annyit mond:*
- Valahogy... sokkal kiszolgáltatottabbnak érzem... így magam *persze legutóbb sem tudott védekezni, de így, hogy a karjai egész pontosan alatta vannak, ez... rettenetes érzés. Tehetetlen. Azonban a következő pillanatban a tündér fölé hajol, és így egyre inkább kezdi érezni, milyen borzalmas ez a tehetetlenség. Amikor az ábrázatának átfaragásáról esik szó, akkor megfagy a vér az ereiben.*
- Könyörgök... *nyögi remegő hangon, de már be is csusszan a penge a szájába, így jobb híján nyöszörögni tud, de... nyilván pontosan tudja a tündér, hogy mit is akart mondani. Hogy ne tegye. Ez pedig lehetetlen, tudja ezt a szerzetes is, de... valahogy mégsem tudja elfogadni. A szuszogása egyre erősödik, rémült vinnyogással vegyül, miközben érzi, hogy hamarosan valami borzalmas fog történni. Azonban még így sem tud felkészülni, túl hamar történik meg a vágás, amire egy hosszú visítás a válasz, még nem is igazán a fájdalomtól, sokkal inkább a tudat, hogy a tündér valami komoly vágást ejthetett odabent. Talán félig átvágta a képét, vagy egészen, nem tudja, és nem is fogja megtudni, hogy mi történt. Szépen lassan kifogy a szuszból, egy gyors levegővétel után viszont folytatja ugyanúgy, főleg mivel most már a fájdalom is elért a tudatáig. Szeretné abbahagyni, és megkérdezni, hogy mit művelt vele, hogy ugye nem fog belehalni, hogy menthető-e még az ábrázata, vagy a változás örökre szól, de... közben meg jobban szeretne egy visítani a világ végéig, vagy amíg a tündér el nem hallgattatja valamilyen módon. Túl sok. Talán így lehetne leírni azt, amit érez. Hogy a reakciói kicsúsznak a keze közül, és képtelen kontrollálni magát. Képtelen abbahagyni a visítást, ahhoz túl jól esik. Ezzel együtt képtelen szavakat formálni, akár még csak gondolatban is. Nem akar gondolkodni sem, a folyamatos hangkiadás pedig tökéletes figyelemelterelő. Összpontosíthat erre, így talán a fájdalmat is kevésbé érzi, nem gondol bele, hogy vajon mit vághatott át a tündér, és miért repültek vércseppek a levegőben. Sőt, idővel olyan, mintha nem is belőle jönne a hang, csak úgy... hallgatná. Talán pont a fordítottja annak, mint mikor valaki a saját kiáltására ébred. Persze így már a hang is egyre haloványabbá válik, végül pedig teljesen eltűnik.*