//Otthon, édes otthon - és egy vendég//
*Az elkerülhetetlen pedig végül megtörténik. Az eddig gyülemlő vihar kitör, és tombol, a rőt hajú lány pedig úgy érzi, a hullámok összecsapnak felette. A maga részéről esze ágában sem volt senkit felingerelni, noha az amúgy sem nyugodt és kedélyes Kharasshi zord hangulatára csak sikerült még egy kis olajat öntenie. Mikor felkel ültéből, már tudja, mi fog következni.
Már az asztalon koppanó pohár is igen rút jövőt jelez előre, s mikor ismét közelebb vonja magához őt ura, már fordítja is oldalra fejét, s lesüti tekintetét. A heg. A heg, ami olyasmit hivatott eltüntetni, amit nem lehet. Hiába léptek végül közös útra, s hiába minden érzelem, mi egymáshoz köti őket, annak a napnak örökre nyoma marad, emlékét aligha lehetne kitörölni bármelyikük elméjéből is.
Az elmébe nyilalló fájdalom, a húsba maró izzó vas, a penge, ami lenyúzta a jelet, a bőrével együtt. Az árulás érzése.
Bármennyire is próbál túllépni a fájdalmas emléken, rá kell döbbennie, még mindig érzékenyen érinti, és felkavarja. Ezzel együtt pedig a károgó hang is éledezni kezd. Eddig hallgatott, most sem szól, de érezteti a lánnyal gunyoros jelenlétét.
Csupán akkor néz fel ismét, mikor Kharasshi kiviharzik a házból. Néhány pillanatig még a csukott ajtót nézi, majd szomorú mosollyal fordul Pycta felé.*
- Nem is egyszer. *Próbálhatná szépíteni, próbálhatná eltitkolni, de hiába töltött már el oly sok időt a városban, a hazugság még mindig nem jön olyan könnyen, mint az itt ajánlott lenne.*
- És valószínűleg még fog is. Amíg a gyenge prédát látni bennem, addig ez valószínűleg elkerülhetetlen. *Von vállat, miközben ingét visszaigazítja a helyére. A heg fölött azonban akaratlanul is kicsit a kelleténél hosszabban időzik a keze. Tudta jól, hogy nem egy könnyű utat választ, és hogy ehhez meg kell erősödnie valahogy.
Borongós gondolataiból azonban hamar visszarántja egy név. Fejét hatalmasra kerekedő szemekkel fordítja azon nyomban az ifjú elf felé az ismerős név hallatán. Alarand. Hirtelen annyi kérdés, teória és gondolat özönli el, hogy beleszédül, s le kell ülnie egy székre. Hiába vágyott rá, hogy halljon népe felől, hogy találkozhasson, beszélhessen valamelyikükkel, az elöljáró képe most mégis félelemmel tölti el.
Hogyne, ha sötéten ítélte volna meg a lány helyzetét, akár Pycta is szólhatott volna a törzsnek, elvégre a remetének talán elárulták volna, hova mennek. Ydriss tartott ettől, hogy a kis színjáték után megüzeni sötétnek vélt sorsát az övéinek, s ők végül harcosokat, vadászokat küldenek érte. Ám az aggályok ellenére ez nem tűnt túl valószínűnek. Alarand jelenléte azonban egészen más helyzetet teremthet. De hogy került ide? Miért? És mikor? Hiszen neki azt üzenték meg, hogy elmennek, nem kockáztatják meg, hogy találkozzanak a holtak hordájával. Ő pedig mégis itt van, és kifejezetten Ydriss után küldte az elfet. Bánatos mosollyal néz fel Pyctára.*
- Köszönöm, hogy őszinte voltál velem. Nem okoztál galibát, ez előbb-utóbb elkerülhetetlen lett volna. Kívánom, hogy boldogulj a városban, és elkerüljön a baj. *Búcsúzik Pyctától, s bár megannyi kérdése lenne, nem marasztalja. Biztos benne, hogy ha hangulata még rosszabbra fordul, Kharasshi beváltotta volna ígéretét. Ezt pedig nem szeretné.
Az elf távoztával azonban szinte kétségbeesetten temeti arcát tenyereibe, majd túr idegesen a hajába. Baj lesz, minden csontjában, porcikájában ezt érzi. És a készülő viharhoz képest az iménti kósza kis szellő csupán. Örülnie kellene, hogy mégis találkozhat valakivel övéi közül, a gondolatra gyomra most mégis piciny csomóvá szűkül. A kölyök persze érzi, hogy gazdája megint feszült, így hosszas belső vívódása után mégis halk nyüszítéssel próbálja magára vonni a lány figyelmét. Lassan fordul Ahel felé, ám de csak valami mosolyféle kúszik a vöröske ajkára.*
- Gyere, vadászunk egyet. *A kölyök erre azonnal fellelkesül, hiszen mint szinte mindent, ezt is játékként fogja fel. Ydriss inkább megpróbálja megkeresni urát, minthogy fel alá sétálva, vagy az újabb fordulat felett ülve és aggódva essen lassan letargiába. No meg az sem fog árt, ha időben értesül róla, hogy a fél negyed a hím fejét akarja esetleg, mert mondjuk nem a Barakkban vezette le a felgyülemlett feszültséget. Kerít is hamar valamit, amiről szimatot vehet a kis csahos, hogy a nyomába eredhessenek. A siker persze nem garantált, még nincs olyan nagy gyakorlata a kölyöknek, és a városban megannyi szag és inger vezetheti félre, de legalább gyakorolnak egy kicsit. A mai ebnevelés egy része eddig úgyis elmaradt, ideje hát pótolni valamivel, különben hogyan válik azzá a nagy vadássz Ahel, aminek a kölyökkori önbizalom és lelkesedés mondatja? A másik szobából elragad egy ingat, vagy egy kisebb holmit, amit gyakran foghatott, hordhatott magánál, s már indulna is. Aztán vissza is fordul nyomban, hogy íját és a tegzet magához vegye. Mégis cska a város Szegénynegyedében van, ami veszélyes és kétségbeesett alakokkal van tele. Egy magányos elf egy kölyökkutyával, fegyvertelenül ideális célpont lenne, szinte ordítana róluk, hogy támadj meg. S az sem javítana a helyzeten, hogy a nappalok csak lassan válnak hosszabbá, ma órái pedig egyre csak peregnek le, egyre inkább az estét várva már. Így hát íjjal és vesszőkkel ellátva, a szagnyom alapját jobbjában szorongatva, Ahellel szorosan a sarkában (mit a sarkában, a növendék eb valósággal kiviharzik mellette az ajtóban) lép ki a házból.*