*Halkan sóhajt fel az elharapott kérdésre, hogy is ne tudná, hogy miféle szóbeszéd járja a fajtájáról.*
-Az a baj, hogy előítéletekkel fogadtatok minket. Igen, a népünk alapvetően harcos, de ez nem jelenti azt, hogy csak a gyilkolásban leljük örömünket. Nálatok, embereknél is ugyanúgy vannak gonoszak, mint jók, rátok mégsem sütik rátok a bélyeget. Mi azért kötöttünk ki az alvilágnál, mert máshol nem volt hely.
*Nem próbálja ezzel menteni magát vagy a faját, pusztán tényeket közöl. Ahogy rájuk furcsa szemmel néznek, úgy ez viszont is igaz. Teljesen különböző a kultúrájuk, ezért nem fogják tudni talán soha megérteni és elfogadni őket igazán. Ha pedig kirekesztettek, mi marad? Az alvilág... Ugyanez igaz a vallási fanatizmusra, de ettől még nem eredendően a vallás a rossz, hanem a követői, akik másképp értelmezik a hitet, mint azt kellene.
Újabb kérdést kap, amire teste egy pillanatra megfeszült, majd szinte azonnal ernyed is el. Miért... Lehajtja a fejét, haja az arcába hullik, és csak mereven néz maga elé. Elmondja? Ne mondja? Amikor Ellira a mellkasa előtt húzza el a gyolcsot, finoman megfogja a kezét, és fél szemmel hátrapillant.*
-Egyszer... Megpróbálnál az én szememmel látni? Megmutatnám, miért tiszteljük és imádjuk a sötétséget.
*Úgy viselkedik, mint valami szentimentális kisfiú. Tényleg ennyire öregszik? Lelki szemei előtt feldereng egy vidám mosoly és egy édes hang, amelyik csilingelve veti a szemére, hogy bizony már nem fiatal. A nosztalgia furcsa dolog, nem több pár, pókhálós emlékképnél, de mégis olyan elsöprő erejük van, hogy még egy ilyen szilárd akaratú hímet is képesek megingatni. Annyi minden kívánkozna ki most belőle, de ugyanakkor ott a tudat, hogy Ellira a rabszolgája, így nem neki kellene kiadnia magát, örökös ármányhoz és csalárdsághoz szokott elméje azt súgja, hogy a lány talán csak az alkalmat várja, hogy visszaélhessen a helyzettel, kihasználva gazdája gyengeségét elszökjön. De a tudat, hogy akad valaki, aki érdeklődik felőle, a múltja felől, egészen összezavarja. Elereszti a nő kezét, hogy az tudjon tovább ténykedni, miközben szinte önkéntelenül bukik ki száján a válasz.*
-Volt egy húgom.
*Volt. Gyűlöli ezt a szót, ott van benne az elmúlás és a veszteség minden fájdalma, keserűsége, amit csak az érezhet át teljesen, aki vesztett már el közeli hozzátartozót. Kell ennél többet mondania, hogy az emléke előtt tisztelegjen? Nem, a kiejtés lágysága mindent elárul, hogy milyen kivételes lány, majd asszony volt, hogy milyen rajongva szerette, teljes lelkével, ahogy csak egy báty szeretheti féltő gonddal kishúgát.*
-Egy felszíni elf felesége lett, ezért a családom kitagadta. Évekkel később a férje meghalt, teljesen magára maradt, én akkor hagytam ott a mélységet, dacolva a matróna parancsával, és elmentem hozzá.
*Keze ökölbe feszül, a mai napig sem volt képes megbocsájtani magának, hogy nem ment hamarabb, akkor talán még lett volna esély, de ő csak hezitált és tervezgetett a patkánylyukban.*
-Bizonyára ezt sem értitek, de nálunk a nők számítanak felsőbbrendűnek, ők vezetik a családot, és nekünk az a természetes, hogy tiszteljük őket, elvégre ők képesek új életet adni, ez pedig egy kivételes adomány, ami magasabb szintre emeli őket. Ha egy hím engedetlen, akkor jobb esetben csak száműzik, de ha visszatér, akkor halállal büntetik.
*Ezért nem mehet vissza, hiszen ha szerencséje van, akkor csak megölik, ha nincs, akkor előbb hosszas kínzásnak is alávetik. Igaz, hogy az ő családja nem olyan szélsőséges, mint egyes famíliák, de az ellenszegülést komolyan veszik.*