//Lauwirra Tyilaria háza//
//Felvilágosítás//
~Lehetetlen? Mi lehetetlen? Miért lehetetlen? Nem adhatta fel a reményt! Hallottam a hangjában, hogy nem egy vérszomjas szörnyeteg. Ebben teljesen biztos vagyok! Ha az lenne, akkor megehetett volna már a tisztáson is. Ott sem látta senki. Miért hozott a saját házába? Ez butaság! Ha valaki látta, hogy ide jövünk, akkor elmondhatja a Thargoknak, ha kérdezősködnek. Ha eleve ez lett volna a szándéka, akkor nem hozott volna ide, mert a házat könnyen összeköthetik vele. Igen! Biztosan nem ez volt a szándéka, csak a szörny forma mondatja ezt vele.~
*A tündérke fejében villámgyorsan cikáznak a gondolatok, ahhoz azonban foggal-körömmel ragaszkodik, hogy mindig van megoldás, méghozzá békés megoldás, bárkinek a megevése nélkül. Nem tud abba beletörődni, hogy egyetlen esély létezzen, és nem is akar. Ahogyan az eredar kéri, a szívére is teszi a kezét, és a tőle telhető, ebben a helyzetben a hangjából kihozható legnagyobb magabiztossággal szólal meg.*
– Egészen biztos vagyok abban, hogy nem rohantam volna el csak azért, mert így látom. Nem rohantam el sem óriások elől, sem nagy farkasok elől, sem senki elől, aki nem akart egyértelműen bántani.
*Az, hogy sikerül meglepnie a szörnyet, és megakasztani abban a szándékában, hogy elfogyassza őt, azonnal a kígyó szíve mélyén rejtőző jóság egyértelmű megnyilvánulásának tudja be. Biztos abban, hogy hatnak rá a szavai, és igazából ő sem akarja megenni.*
~Küzdjön ellene, Tyilaria Kisasszony! Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog!~
*Ám ez a helyzet is gyorsan megváltozik, amikor a lény hangszíne és magatartása jóval borongósabbra válik. Mofi ennél jobban már nem tudja magát összehúzni, de a szemeit összeszorítja, és csak akkor nyitja ki újra, amikor a kígyó felszólítja a beszédre. A tündérke még önmagának is hazudik, hiszen átfutott ugyan az agyán az, hogy mást hoz maga helyett, most azonban, hogy ezt a kígyó szájából hallja, már megremeg a borzadálytól, és azonnal tiltakozni kezd.*
– Micsoda?! Semmi ilyesmire nem gondoltam! És... mivel tudnám én Önt megfenyegetni?
*Még ebben a tragikus helyzetben is igen megmosolyogtató a gondolat, hogy a csöppnyi tündérke fenyegetné a hatalmas eredart. Bár Mofi nem mosolyog, de ez azért tényleg nem merült fel benne.*
~Most légy okos, Mofi! Ebből akarsz élni! A meggyőzésből! Most tényleg az életed múlik rajta!~
*Elég idő telik el ahhoz, hogy a tündérke felfogja, innen tényleg nincs más menekvés, csak az eszével juthat ki a csávából. Azon, hogy pánikoljon és elájuljon, már túl van. Ennyire közel még soha nem került a halálhoz, ám nem akar beletörődni. Az utolsó, fenyegető megszólalástól pedig annyira megszeppen, hogy rimánkodni sem mer. Általában másra bízza a saját védelmét, így amikor történik valami, nyugodtan pánikolhat és elájulhat, hiszen van, aki megvédi. Most azonban egyedül van, és az, hogy nem nagyon van vesztenivalója, furcsa mód magabiztossá teszi. Bíznia kell abban, hogy sikerülhet kiszabadulnia, hiszen ha nem teszi, akkor már halott is, még mielőtt a szörnyeteg bekebelezné.*
~Jusson eszedbe valami! Mit tanultál a kereskedésről? Mi segíthet most?! Ha hallal kereskedsz, akkor ne tanítsd meg a vevőidet horgászni. Ez az!~
– Ha... ha engem meg tetszik enni, akkor semmi nem változik. Megint megéhezik majd, és megint keresnie kell valakit. Ha... miért szeretne annyira engem megenni?
~Láttam, hogy meglepődött. Többször meglepődött! Még a szava is elakadt. Hátha! Most azt kell elérned, hogy ne vegyen meg. Hogy ne egyen meg. Miért pont én?! Igen! Ez lesz az!~
– És... és ha engem meg tetszik enni, akkor soha többé nem fog találni olyan finomat, mint én. Ha semmivel és senkivel nem tud helyettesíteni, akkor azután sem fog tudni, hogy megevett. Minden falat rossz ízű lesz hozzám képest. Én... én mindig a legvégére hagyom a legfinomabb részeket, mert ha azt eszem meg elsőnek, akkor utána már mindig csak a rosszabbakat ehetem.
*Még ő maga sem érti, hogy hogyan pörög így a nyelve, ám végtére is jelenleg az életéért üzletel, és bár kissé morbid gondolat, de valahol hálás a szörnyetegnek, hiszen úgy érzi, hogy ilyen jól, és ilyen magabiztosan, még soha nem beszélt. A hangja persze ettől függetlenül el-elakad, és még mindig esdeklő kissé, de már csak kissé nyöszörög.*
– Azt tetszett mondani, Aria Kisasszony, hogy nagyon rossz érzés éhezni. Ha engem meg tetszik enni, utánam már senki sem fogja tudni csillapítani az éhségét.
*Most először hívja azon a néven, amely talán nem az elfhez köthető, és amelyen megemlítette, hogy úgy is szólíthatja. Úgy sejti, hogy ez a lény igazi neve, és egy kis figyelmesség talán még a rémet is meglágyítja. A kis kalmár minden lehetőségben igyekszik fogódzót keresni.*
– Én... csak nem szeretném, hogy a Kisasszony így járjon. Tényleg csak segíteni szeretnék, de nem úgy, ahogyan Ön gondolta.
*Nagyon reménykedik, hogy az eleinte gyengéd törődés, a becézgetés tényleg azt jelenti, hogy különleges finomság a kígyó számára. Minden érvelését erre alapozza, és nagyon reménykedik abban, hogy az eredar is belátja, hogy egy ilyen isteni falatot, mint a tündérke, nem lehet csak úgy elpocsékolni. Ha csak úgy megkapod azt, amiért egész életedben küzdöttél, és a tündérke elcsábítása nyilvánvalóan nem volt nagy feladat, utána az egész életed értelmetlenné és sivárrá válik. Ezt még egy szörny sem akarhatja.*