//Második szál//
//Orcátlan meghívás//
*Mosolyogva távozik a szobájából, majd a reggeli előkészítése után érdeklődve hallgatja a tegnap esti történet folytatását, bár a háborús részen még mindig kissé nehezen tud túllépni, ugyanakkor a fiú szavai elgondolkodtatják*
- Azt hiszem, ebben igazad van... -*mereng el a hallottakon*- Ez is egy újabb érv amellett, hogy egyszer s mindenkorra be kéne fejezni a háborúzást! -*hangoztatja határozott véleményét a témában, hiszen teljesen értelmetlennek tartja, hogy olyan dolgok miatt öljék meg egymást az emberek, amit egy egyszerű párbeszéddel meg lehetne oldani. ~Az erőszak sohasem megoldás!~ jut eszébe az örökérvényű bölcsesség, amit anyja mondogatott neki kiskorában. ~ Sajnos ezt a Szegénynegyedben könnyű elfelejteni...~jut eszébe keserűen eddigi tapasztalatait alapján, bár neki azért szerencsére mindig sikerült ehhez tartani magát. ~De sokkal könnyebb lenne minden, ha mindenki így viselkedne~ képzel el magában egy békésebb világot, ahol mindenki kedves. Egészen addig, míg a fiú szavai vissza nem rántják a rideg valóságba, ahol egyáltalán nem olyan jószívű mindenki, mint ő szeretné*
- Azért én sajnálom. Biztosan nehéz lehetett így felnőni... -*feleli őszinten szomorúsággal a hangjában, hiszen elképzelni se tudja, milyen nehéz lett volna az élete, ha még az édesanyja se lett volna mellette. ~Teljesen egyedül a világban... Ijesztőnek hangzik!~ borzong meg a gondolatra. De nem akarja túlzott önsajnálatba taszítani sem önmagát, sem vendégét, így gyorsan témát vált ő is, és érdeklődve hallgatja a mágusokról és a tudásról szóló rögtönzött kis előadást*
- Elégedettség a pusztításon keresztül? -*kérdez vissza értetlenül*- Ez mégis hogy lenne lehetséges? -*töpreng továbbra is a dolgon, miközben kezeit felajánlja a bemutatóhoz, és kérdés nélkül végrehajtja az utasításokat, hogy meglássa, mi sül ki ebből az egészből*
- Ez az első nagyon nem tetszik! -*húzza el a száját, és a nyomaték kedvéért még a fejét is megrázza kissé, ám többet egyelőre nem mond, nehogy megzavarja a tanmesét*
- A nyálka? -*ismétli nevetve a furcsa szót a második verzió hallatán. Bár úgy véli, érti, miről van szó, abban nem egészen biztos, hogy tudja, a nyálka hogyan kapcsolódik ide. A nem túl kellemes első elképzelések után a második kettőt már sokkal szívesebben hallgatja*
- Azt hiszem, az alkotás tetszik a legjobban! De az önmegvalósítás se rossz... és mindkettő határozottan kellemesebb, mint a rombolás, vagy a káosz. -*jegyzi meg mosolyogva a végén. A tudást illető mondatokat kicsit átgondolja magában, és csak egy pillanatnyi szünet után fejti ki véleményét a témában*
- Azt hiszem, egyetértek azzal, amit mondtáál -*kezdi kissé bizonytalanul*- Bár én nem azt mondanám, hogy jó, inkább azt, hogy szükséges. -*jegyzi meg, miközben magában azon tépelődik, mihez kezdene, ha valaha ilyen helyzetbe kerülne, hogy emberek sorsáról döntsön. ~ Vagy akár a sajátomról... ~töpreng el ~ Remélem, soha nem kell majd ilyenek miatt aggódnom!~ zárja le inkább magában az emberáldozat témáját, mielőtt túl messzire ragadnák gondolatai. Kapóra is jön neki, hogy a fiú végzett a reggelivel, így gyorsan a koszos edényekkel kezd el babrálni. Mosogatás közben persze hallja a segítségről szóló ígéretet, ám nem igazán tudja, mit értsen alatta, így teljesen meglepődik, amikor egyszer csak hátulról átölelik. A fiú hirtelen közelségétől és a vallomástól annyira zavarba jön, hogy érzi, a füle tövéig elvörösödik, miközben attól fél, kiejti a kezéből a tányért. Gyorsan végez is inkább az edényekkel, hogy egyikkel se történhessen baleset, majd tovább áll ott egy pillanatig, kezét az őt ölelő karokra téve. Jól esik neki, hogy a változatosság kedvéért most rá vigyáz valaki, így igyekszik kiélvezni a helyzetet. Nemsokára azonban megpróbálkozik egy megfordulással, hogy szembekerüljön a fiúval*
- Ezt inkább nekem kéne mondani! -*feleli, egyik kezével végigsimítva a fiú arcán*- Köszönöm! -*mondja őszintén a szemébe nézve, majd tekintete kissé lejjebb siklik a fiú szájára, azon gondolkozva, mit szólna, ha most megcsókolná. Hamar megszólal azonban a józan esze, és ha tehetné, a fejét fogná előbbi gondolataiért. ~Hiszen alig ismerem! Még azt sem tudom, hogy hívják...~ tér magához a kellemes révületből, amiben egész tegnap este és ma reggel is ringatta magát, és előbbi gondolatait félresöpörve végül mégis az értelem győz*
- Elárulod a neved? -*kérdezi kissé szorongva, hiszen egyáltalán nem biztos benne, hogy fog-e választ kapni a kérdésére, és ha igen, az vajon igaz lesz-e. ~Elvégre te se a teljes igazságot mondtad!~ dorgálja meg józan esze, ám igyekszik gondolatban elhessegetni a bosszantó hangot. Jelenleg egyáltalán nem bánja, hogy Tina lehet ismét, mint kislánykorában. ~Akkor sokkal egyszerűbb volt minden...~ gondolja szomorúan, majd akár kapott választ a kérdésére, akár nem, kibontakozik az ölelésből, és készülődni kezd az induláshoz. Gyorsan benéz még édesanyjához, hogy jól van-e, majd miután erről megbizonyosodott, az utasításnak megfelelően felkap egy üres kosarat, és megindul az ajtó felé. A felé nyújtott kezet örömmel elfogadja, majd ahog nyitja is az ajtót, már hallja is az apró lábak dobbanását a padlón*
- Látod? -*kérdezi, miközben szélésre tárja az ajtót*- Csak a reggeli kellett neki, és már megy is csavarogni! -*mutat a macskára, aki épp akkor slisszan ki és tűnik el a negyed forgatagában egy szempillantás alatt*- Legközelebb csak holnap látjuk, vagy holnapután. -*mondja kissé lemondóan, hiszen sose lehet biztos benne, nem történik-e napközben valami Pöttömmel, és másnap is fel fog-e tűnni az ablakában*
- Na menjünk! -*csukja be maguk után az ajtót, várva, hogy a fiú mutassa az irányt.*
A hozzászólás írója (Navarentine Solichastra) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.03.27 01:42:49