*Az utcagyerekek kapnak hát pár dukátot, de éppen annyit, hogy ne legyenek mohóvá, majd kezeit feltartva jelzi nekik, hogy elfogyott a rájuk szánt arany. Amikor otthagyják őket a kölykök, a kolosszus elmélázva néz utánuk, figyeli, ahogy újra játszani kezdenek. Botok kerülnek elő, mint kardok, száraz gallyak, mint pajzs és páncél, lyukas bádoglábas, mint lovagi sisak. Ő is játszott hasonló játékot a pék és a kovács fiával, de neki volt kardja fából, páncélja posztóból és még fapajzsa is a család fehér oroszlánjával. Aztán az apja parancsára jött a nevelő és elrángatta onnan, mondván, egy rangjabeli nemes ifjú ne játsszon pórokkal.
Sóhajtva tér vissza a valóságba, ahol Janemita várja a történet folytatását. Zavartan elmosolyodik, majd jobbját felajánlva kedvesének indulnak tovább, ahogy a történet is folytatódik.*
- Hol is tartottam?
*Kérdi, inkább csak magának kérve időt, hogy újra megtalálja szavainak végét.*
- Jaigen, szóval ott állt a mészárszék közepén, egy szál pajzzsal a kezében. Egy szörnyeteg ork rontott rá, kardjának vasán vér, savószín szemeiben gyilokvágy és őrület. De az őrület rossz tanácsadó, ükapám kihasználta az ork lendületét, és amikor összecsaptak, pajzsával egyszerűen átpenderítette maga fölött a vérszomjasan kaszaboló szörnyet, bele a mögötte lobogó tábortűz közepébe. Az ork vinnyogva kapott lángra, futni kezdett, míg egy másik katona le nem vágta, ükapám pedig megpillantott valamit a tűzben. A szétrombolt tábortűz zsarátnokában, félig a földbe szúrva ott állt a kard. Korábban nem volt ott, mintha a semmiből került volna elő. Acélján a zsarátnok vörös fénye játszott, a női testet mintázó markolat szinte élt, táncolt a lángoktól megbabonázva. Újabb szörnyeteg támadt, egy hatalmas ork, valami törzsi elöljáró. A többi ork üvöltve, vicsorogva várta a küzdelmet.
*A hósörényű teljesen beleéli magát, ezerszer hallogatta végig a mesét gyermekkorában, nevelője már unta, de ő újra és újra elmeséltette vele, s amikor megtanult olvasni, maga is elolvasta a feljegyzéseket a család könyvtárában.*
- Az ükapám választhatott, hogy fegyvertelenül száll szembe, kezében egyetlen pajzzsal a csatabárdot lóbáló szörnyeteggel, vagy kezébe veszi a különös fegyvert. Lenyúlt az izzó fahasábok közé s kitépte a földből a kardot, felemelte és megállította a lesújtó csatabárdot. Az ork acélja szikraesőt vetve tört szilánkokká, az öreg pedig megmártotta a pengét a bestia gyomrában!
*A mozdulatot a kolosszus is megmutatja, mintha láthatatlan karddal szúrna gyomron egy ugyancsak láthatatlan ellenfelet. Arcán gyermeki öröm és beleélés, ahogy mesél.*
- Az orkok sorai szétzilálódtak, a katonák rendezték soraikat és visszaverték a szörnyeteget. Azon az éjjelen sokan vesztek oda, mégis hatalmas győzelmet arattak. A kardot pedig soha senki sem vitatta el ükapámtól.
*Fejezi be széles mosollyal a történetet a hóhajú. Jobbjával hátranyúl, hogy megérintse a hevederben pihenő mesterpallos markolatát.
Lassan kiérnek a Szegénynegyedből, s rátérhetnek arra az útra, mely visszaviszi őket a Pegazusba.*