//Antriszy Khaja figyelmébe//
*Négy éve még nem volt ilyen óvatos, mint most. Elvégre előtte az erdőben élt, ahol nem feltétlenül volt erre szükség, azelőtt meg valami dohos pincében, egymagában. Leszámítva a tetemeket.
Akkoriban még nem vigyázott, nem ügyelt ennyire kínosan, mondhatni mániákusan az észrevétlenségre. Igazából nem nagyon tudta a miérteket még, és azt sem tudta, hogy ő más mint a többi, elvégre ugyanúgy néz ki, mint a legtöbben, akiket látott.
Leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy a vadászka tulajdonképpen nem pusztán azért koppint a kezére, mikor nyers húst állt neki zabálni, mert sütve finomabb. Indoklást igazából sosem kapott annyin kívül, hogy nem szabad.*
~Persze. Nem szabad. Főleg fényes nappal, mások előtt, jóízűen szürcsölve és értetlenül nézve a megbotránkozva összegyűlő népeket.~
*Nem sok híja volt, hogy ép bőrrel megússza. Sebekkel lett akkor gazdagabb, nem is kevéssel. Némelyik olyan is, hogy nagy valószínűséggel egy életre meg fog maradni a nyoma, örök emlékeztetőül, nehogy valaha is elfelejtse a leckét: nem szabad. A kifejezés lehető legerősebb értelmében véve.
Ismét megkordul a gyomra, a fejében ismét megszólal az a kis élces hangocska, ami szerint bolond.*
~A részem vagy, benned mégsem okoz gátlást, de még egy kicsi törést sem, hogy össze kellett foltozni a bőröd...~
*A másik hang persze indokol, de erre már nem figyel, mert felkelti az érdeklődését az a kis fehér villanás, amit szeme sarkából vesz észre. A feltűnő-eltűnő foltocska, ami feléleszti kíváncsiságát. Ebből egyelőre még nem sikerült valami sokat lefaragnia.*
~Lepke? Szeretem a lepkéket. Vagy macska? Azokat is, szépek. Nagy lepke lehetett. Vagy cingár nyávogó. Madár? Hmm... Az is lehet.~
*Pár pillanatig találgatja, hogy mi lehetett az a kis villanás, míg végül úgy dönt, hogy nem bízza a fantáziájára, inkább megbizonyosodik a válasz felől.*
~A kíváncsiság is okozhatja a veszted. Sőt, még talán inkább is, mint éjjel elkapni valakit.~
~Fényes nappal van. Ugyan milyen veszélyt jelenthetne egy kis fehér valami?~
~Nem is tudom. Olyasmit, amit te is, ha nem lennél hozzá nyúl?~
~Nyúl! Az is lehet! Kis fehér nyulacska! Valami ilyen kis szépséget úgyis el tudnánk viselni otthon, nem?~
~Hogyne. A tányéron, frissen és megnyúzva.~
*Felsóhajt, majd tudomást sem véve az előző véleményről, megindul az utcácska felé, ahol eltűnt a fehér villanás. Nem szedi túl gyorsan a lábait, hogy csendesen közelíthesse meg. Ugyan nem bízik benne túlságosan, hogy utoléri a valamit, ami egész gyorsan távolodott tőle a zsákutca felé, de azért hátha. És ha valóban megleli, akkor nem kellene elijesztenie azzal, hogy trappol, mint valami űzött tehén.*
-Jé...
*Ennyi hagyja el torkát végül, mikor meglátja, hogy a valami nem csak nem lepke, de nem is macska, madár vagy nyulacska. De még csak nem is valami, hanem valaki.*
-Igen aprócska valaki vagy te...
*Jelenti ki aztán a következő gondolatot, meg is feledkezve arról, hogy nem kellene hangosan gondolkodnia, mint az otthon magányában szokta.
A három lépés távolságot azért tartja, továbbra sem akarja elijeszteni az apróságot. De annyira nem, hogy ahogy leguggol, hogy ne magasodjon annyira fölé, még azt is kényes lassúsággal teszi.*
-Szép vagy...
*Ismét őszinte véleményt nyilvánít. Igazából sok mindenre kíváncsi lenne az apró lénnyel kapcsolatban, de nem nagyon tudja, hogyan kezdeményezzen beszélgetést vele. Ezzel a dologgal máskor is akadtak már gondjai.*