//Lauwirra Tyilaria háza//
//Farkas és a Bárány barátsága?//
*Szerencsére az étel nem veszik kárba, hiszen az elf kisasszony kedvesen maga elé veszi azt a részét Mofi adagjának, amelyiket a tündérke gyomra már nem tudna befogadni. A leány egy csöppnyi gondolkodás után úgy dönt, hogy óvatos lesz, és inkább annyit kér, amennyit biztosan meg tud enni. Az estebéd miatt még nála is maradt egy kevés útravaló, és mivel tudja jól, hogy majd áthaladnak a piacon, ő is gondol arra, hogy ott is vehet majd valami tartósabbat.*
– Elég lesz nekem, ha a negyedét a tányéromon hagyja annak, amit eredetileg szedett, Kisasszony. Tényleg nagyon finom, de annyi nekem bőven elegendő lesz ebédig.
*Így tehát nyugodtan tudják elfogyasztani a reggelit, ám a reggeli után az elf különös témát hoz fel. A tündérke kezében egy pillanatra megremeg a táskája, amit éppen a készülődés során pakol össze, ám ahelyett, hogy elejtené, óvatosan inkább a földre helyezi. Kezét a fejéhez emeli, és megdörzsöli a szemeit, majd a halántékát is. Arca újra vörösbe vált, és tudja, ha azonnal kellene megszólalnia, akkor csak hebegni-habogni tudna. Szerencsére Tyilaria a kérdése után még folytatja a beszédet, és a farkasos példát magára vonatkoztatja.*
~Ez nem lehet igaz! Biztosan beszéltem álmomban, és a Kisasszony az egészet hallotta! Hallotta, hogy mit álmodtam, hogy ő is benne volt, és, hogy... vagy... nem álom volt?~
*Egy pillanatra a rémület suhan át az arcán, ahogy a felismerés villámcsapásként éri a tudatát. Ám nem csak az álom ezen része jut eszébe, hanem az is, ahogyan végződött.*
~Ha tényleg igaz volt, akkor is győztünk. Nem evett meg a kígyó, hanem legyőzte az ösztöneit. Mint amikor a farkas nem eszi meg az őzgidát, hanem csak játszik vele. Szegény Aria Kisasszony! Megígértem, hogy találok megoldást, és fogok is találni! Akkor... akkor nem állatokkal, hanem valami mással. Mágiával. Ide-oda keringenek az istenek egész Lanawinon. Biztos vagyok benne, hogy nekik semmiség lenne egy ilyet elintézni. Majd... majd megkérek valakit, aki jóban van velük, hogy beszéljen nekik erről. Ne tessék aggódni, Aria Kisasszony! Én majd megoldom, és soha többé nem kell senkit bántania. El sem tudom képzelni, hogy milyen szörnyű lehet Önnek így élni...~
*Bár a gondolatok ide-oda cikáznak a fejében, és újra esküt tesz arra, hogy segíteni fog az eredarnak, addig azonban nem jut, hogy ki is mondja a gondolatait. Nem szeretne vitatkozni addig, ameddig nincsenek konkrét bizonyítékok a kezében, amíg nem áll elő a megoldással. Jelenleg csak bizodalma van, és a kígyó pedig nem tűnik olyasvalakinek, aki bízna a szerencséjében. Ezt a tündérke is megérti, hiszen akinek ilyen sorsot szántak az istenek, az bizonyára nem érzi magát szerencsésnek. Mofi azonban bízik a békés megoldásban, és már maga elé is képzeli a szörnyeteg hálás tekintetét, és örömteli mosolyát, amikor elé áll majd a megoldással. Most azonban még rábólint az elf szavaira.*
– Megjegyzem, Aria Kisasszony.
~Akkor... tényleg velem aludt egy egész estét? És én...~
*Lesüti a szemeit, és ismét vörösbe vált az arca, amikor rájön, hogy teljesen felfedte magát a lény előtt.*
~Nem bántott! Megtehette volna, de nem bántott!~
*Igyekszik nyugtatni magát a gondolattal, miszerint az, hogy nem vált vacsorává sokkal jelentőségteljesebb annál, minthogy mezítelenül aludt órákon át egy eredar társaságában, ám jelen helyzetén ez semmit nem változtat, és továbbra is pipacsvörösen, leszegett tekintettel, táskáját magához szorítva áll a falnak dőlve, meg sem mukkanva.*
~Mit is mondhatnék ezek után? Mindent tud rólam. Mindent látott. Talán... talán egy olyan hatalmas lénynek, mint a kisasszony, ez nem jelent semmit. Biztosan... biztosan nem.~