// A meló //
*A férfi oldalra döntött feje kicsit meglepi. Ez a mozdulat bizonyára nagyon imádnivaló, ha egy kislány csinálja, azonban jelen esetben aligha, kicsit inkább olyan látszatot kelt, mintha a szél fútta volna el a fejét. A elf fel is pillant, hogy hol a lyukas a kocsma fala, amin ilyen erős szélroham tört be. Még az kéne csak, hogy a férfi egy nyaktöréssel rogyjon össze előtte, pont amikor talán valamiféle munkát kínálhatna. Persze a sors kegyetlen játéka volna, de a Szellem ilyen tréfát csak nem űzne vele. Hisz tudja azt mindenki, különösen Taug, hogy a Szellem uralja a világot, tehát a szelet is, így pedig bármikor bárki nyakát kitörheti ezzel, és persze ellenkező esetben bárki nyakát megmentheti egy végzetes szélroham általi kitöréstől. Taug reméli, hogy mivel régóta hűen szolgálja a Szellemet, így az most meg fogja kímélni ezt a férfit, legalább addig, amíg némi munkát ad neki, majd pedig kifizeti. Utána már... az már nem az elf gondja. Persze meglehetősen furcsa gondolatmenetet játszik le magában egy apró fejfordulat hatására, no de... sosem lehet tudni. Végre a férfi szóra nyitja a száját, azonban mintha valami zavarodott holdkóros volna, úgy nyögi ki kételkedő szavait. Taug nem gondolja úgy, hogy jelen esetben feltétlenül szükséges lenne felvennie a kesztyűt, pedig mélységesen sérti, hogy valaki csak úgy kitessékelné innen. Legszívesebben közölné a taggal, mennyire irigy az emberfeletti képességeire, melyről közönséges halandó csak álmodni mer, és mellyel azonnal megállapíthatja valakiről, hogy jó helyen van-e. Nagy segítség lehet az ilyen, amikor a részeg cimborákat kíséri haza. Csak egy pillantás, és máris látja, hogy az erősen ittas haverja jó házba akar-e hazamenni. Komolyan, nem is érti, hogy ez a férfi miért itt kártyázgat ezekben a rongyokban? Hiszen ilyen emberfeletti ösztönökkel már régen a város legkeresettebb bűnözőjének kéne lennie, aki valahogy mindig a jó házba tör be, és sosem kapják el, ő maga pedig királyként él az aranyból készült trónján. De még ha ez nem is így van, bizonyára a kártyában mindig ő jár legjobban, hiszen mindig tudja, mikor kell kiszállni, és mikor kell emelni. Nem. Bármennyire is magvas gondolatmenetet tudna erről levezetni vadonatúj ismerősének, ezt magában tartja. Inkább folytatja a mondandóját, méghozzá azzal, amit csaliként akar beadni az emberfeletti ösztönökkel rendelkező tagnak (persze amaz egyértelműen rá fog jönni, egy félistentől nem is várna kevesebbet). A szegény elf bármilyen piszkos munkába hajlandó belemenni, csak hogy eltartsa magát, meg alkalomadtán szegény éhező családját... Azonban a válasz nem éppen kielégítő, ami kezdi egy cseppet bosszantani Taugot. Mondjuk a férfi nyugodt hangvétellel jött ide, ha provokálni akarta volna, már megtette volna ezelőtt is, legalábbis az elf ezt mondogatja magában. Nem, ez az ember jót akar, esetleg tréfálkozik kicsit, ezért még nem kell leszedni a fejét semmilyen értelemben. Igyekszik viccre venni a dolgot, ennek két nagyon fontos oka van. Az első, ha valóban csak viccből kötekedik kicsit az ember, akkor nem lesz semmi gond, és mindössze elrontaná a dolgokat, ha Taug dührohamot kapna. A második, hogy ha az alak valóban provokálni akarja, ám az elf viccre veszi a dolgot, akkor bizonyosan a férfi csak bosszús lesz, amiért nem járt sikerrel, és ebben az esetben örülne a dührohamnak. Nem, vicc az egész élet...*
- Valóban, aligha kételkedem benne, hogy arrafelé is rengeteg a munkalehetőség... meg persze a karavánpihenőben is mindig keresnek testőröket a karavánok mellé, és a nagy kocsmákban is őröket, akik kidobják a zavargókat. Ha jómagam ilyesmi munkára alkalmas volnék, alighanem arrafelé keresgélnék én is... Csak hát nem mindenki elég erős az ilyesmihez, ugyebár. Jobb szeretem azokat a munkákat, amikhez kevesebb izom, és több ész kell, de hát elf volnék, vagy mi, nemde? *vigyorodik el. Kaszálni meg hordókat cipelni menjenek a buta orkok meg óriások. Őt leköti, hogy mérget csepegtessen valaki italába, vagy épp elkábítson, és kicsontozzon valakit. Szép mesterségek azért ezek is.
Majd pedig teljesen váratlanul egy füttyszó töri meg a meghitt csendet, ami a férfi háta mögül jön. Amaz hátrafordul, és elbeszélget valamiről a másik két kártyással. Vagy csak egymás szemébe merednek hosszú másodperceken át, ki tudja? Taug mindössze annyit érzékel az egészből, hogy a férfi hátrafelé mered. Persze feltételezhető, hogy nem csak viccből, vagy esetleg azért, hogy a cimborája megmutassa neki, milyen jó lapokat kapott ebben a körben. Valamit jó eséllyel tudatni akarnak egymással, valamit megvitatnak, ez lehet Taug kérdése, de lehet, hogy valami teljesen másról van szó, például ideje hazamenni, vagy ilyenek. Ezalatt az elfnek van alkalma újra megszemlélni a férfi ruháját, bár nem olyan alaposan, mit elsőre, de ezúttal mégis több apróság is feltűnik neki. Például a tetoválás is most lesz teljesen látható számára, azt is érdeklődve szemléli, persze nem túl feltűnően, hogy mire a férfi visszafordul, addigra ő már rég saját kézfejét szemlélje, mintha ő is épp úgy elkalandozott volna, ahogyan amazok. A felszólításra az előbbi érvek alapján szintén igyekszik nem felkapni a vizet, elvégre minek is tenné? Helyette megint csak igyekszik folytatni a láncolatot, avagy továbbütni a labdát, ha úgy tetszik.*
- Hozom *ragadja meg a botját, és dobja a vállára, mintha csak valóban egy kasza volna* De munkásember még nem vagyok, csak szeretnék az lenni *de ami késik, az nem múlik. Még azzá válhat, mi több, jó úton halad efelé. Vagy legalábbis szeretné ezt hinni. Feltápászkodik, majd követi a férfit a roppant bonyolult úton, ami a másik asztalhoz vezet. Ott pedig újból kényelembe helyezi magát, ráadásul pontosan azzal a férfivel szemben, aki mostanra úgy él a tudatában, mint a Főnök. Elvégre ő volt az, aki néhány perccel ezelőtt ideküldte a sebhelyest, ráadásul később ő füttyentett. Ráadásul most már biztos, hogy Taugról diskuráltak a szemükkel abban a néhány hosszú másodpercben. Most végre alkalma nyílik rá, hogy alaposan szemügyre vegye ezt a férfit is, aki nem mellesleg nagyságrendekkel jobban fest, mint a másik kettő. Hiába, ilyen kiváltságos a főnökök élete... Más talán már-már ijesztőnek tartaná, ahogy a Főnök a lapjaira mered, kis híja csak, hogy nem égeti át a lapokat a tekintetével, azonban az átlaggal ellentétben Taug ebben az elszántságot látja, és a koncentráció képességét. No meg precizitást is. Ha ez az alak valamibe belekezd, azt rendesen és pontosan csinálja végig, és nem hátrál meg. Persze ez csak feltételezés, lehet, hogy szívrohamot kapott, és már régen halott, csak a beállt idegek tartják a helyén. Ebben az esetben biztosan elkérni a testet kicsontozásra, elvégre rengeteg használható csontot lát benne az elf. A felkarcsontjából remek tőr lenne, és végre a medencecsontból is megtanulhatna tálat csinálni. A koponya teteje szintén remek tál lehetne, a combcsontja rövidkardnak megfelel, ha még nem túl öreg, illetve a bordáiból remek csörgőket lehetne készíteni a szertartásokhoz. Azonban ez pusztán a szakmai szemmel való végigmérés, újból végigméri egy átlagos személy szemével is. A ruhája valóban jobb, int a másik kettőé, még második mustrára is, azonban persze még mindig messze van a nemesi ifjak pompájától. Persze nem is egy előkelő estélyen ülnek most, hanem egy romkocsmában, itt már így is szokatlanul jól öltözöttnek számít. A haja ugyan rég találkozott vízzel, de ezzel is ugyanaz a helyzet, mint a ruháival: idebent egésen úri hatást kelt. Taugot pedig rádöbbenti arra, hogy visszafelé mindenképpen meg kell majd ejtsen egy fürdést a folyóban, ki tudja, mikor lesz rá legközelebb lehetősége? A Főnök mozdulatai lassúak, de nem bosszantóan, inkább kényelmesen lassúak. Olyannak tűnik, akit senki nem sürgethet, aki minden helyzetet higgadtan végiggondol, akármennyire is szorít az idő, hiszen tudja, egy elhamarkodott döntés sokkal rosszabb véggel járhat. Persze ez megint csak feltételezés, és tovább nincs is ideje gondolnia, mivel amaz megszólal, és felteszi a kérdést, melyre egyértelmű a válasz, így Taug nem is felel. Jön is a következő kérdés, mely az eddigi viccsort hivatott folytatni.*
- Sok mindenhez értek, és még többet képes vagyok megtanulni *jegyzi meg* Merem állítani, hogy nem vagyok híján az értelemnek. Persze nincs is senki itt, hogy megerősítsen, vagy megcáfoljon... *és így persze akármit mondhat magáról. Rövid szünetet tart, míg végiggondolja, hogy vajon akar-e kezdeni ezekkel az alakokkal. Az első kettőt már végigmérte, a harmadik pedig... olyan, mint egy félőrült, éppen ezért még rokonszenves is lehetne Taugnak, ha épp nem rontaná el a játék élményét azzal, hogy félig tébolyult vigyorával mindenki orra alá dörgöli, hogy neki bizony remek lapjai vannak. Végül is... ők itt mind úriemberek, legalább annyira, amennyire Taug, hát bizonyára hasznára lehetnek egymásnak. Ugyanakkor az elf még mindig óvatos marad, ő bizony nem fog kezdeményezni, ezt már akkor eldöntötte, mikor az idegen az asztalához fáradt, és azóta is ehhez tartja magát.*
- Sokkal egyszerűbb volna, ha elárulnák, milyen munkára keresnek munkást. Akkor egyértelműen meg tudnám mondani, hogy képes vagyok-e annak elvégzésére *ezzel pedig vissza is adta a labdát, a kezdeményezés lehetősége ismét a Főnök csapatánál van. Igazából vicces, hogy vajon hány ilyen kört fognak még megtenni, mire valaki rászánja magát, hogy belekeverje a dologba az alvilágot. Persze ez akkor, és ugyebár csakis akkor lesz így, ha Taug feltételezései helytállóak voltak, és ezek az alakok valóban nem makulátlan előélettel rendelkeznek. Persze amennyiben tévedett, úgy nyilván rögvest felkínálnak neki egy futármunkát, hogy szállítson el valakinek egy levelet, vagy ilyenek... Amennyiben nem, úgy pedig érvénybe fognak lépni azok a bizonyos körök, ahogyan a macska is kerülgeti a forró étket. Elvégre ha nem csak le, talán más teszi meg, ha pedig lecsap, könnyen megégetheti magát. És hát négyük közül jó eséllyel egyikük sem szeretné megégetni magát. A kérdés csak az, ki fog először élni a kezdeményezés lehetőségével. Taug (legalábbis mostani álláspontja szerint) biztosan nem, addig nem veszi a szájára a piszkos munkát, amíg többiek nem teszik. Ha egyszer maga alá vág óvatlanságból, akkor könnyen kicsúszhatnak a kezével a dolgok. Ő szereti biztosan fogni a gyeplőt, és inkább türelmesen várni. Hiszen a türelem az egyik erőssége...*