//Családban marad//
*Amint kilép a fogadóból, első dolga, hogy testét köpenyébe burkolja, arcát pedig csuklyájával fedje el a nap sugarai elől.Mélységi lévén igyekszik kerülni a napot, az éjszaka az ő ideje, mikor a hold sápadt, ezüstös fénye nem bántja méregzöld lélektükreit. Határozott léptekkel suhan át a város főterén az emberek mellett, belépve a legszegényebbek lakhelyéül szolgáló negyedbe. Komor szürkeség telepszik rá a szűk, mocskos utcákra, az omladozó falakra és egyéb szánalmas tákolmányra. Sovány, koszos emberek, koldusok tengetik ócska életüket itt. Létük talán hajszálakon függ. Egyesek kéregetésből szedik össze napi betevőjüket, mások lopáshoz, netán durvább módszerekhez folyamodnak. Na nem mintha a mélységi nőstény ilyen téren sokkal erkölcsösebb munkát végezne. A gyerekek visongva szaladnak el mellette kopott, szakadt, már régóta nyűtt gönceikben. A nyomor mindenhol fellelhető, még a vak is érezheti a levegőben. Itt talán senki sem jár szívesen. Talán pont ezért is ez a legalkalmasabb hely a beszélgetésükre. Pillantása továbbra is a másikat figyeli. Szavaira semmit sem válaszol, csak némán követi a sötét sörényűt. Beérve a szűk, homály burkolta sikátorba, megáll a férfivel szemben. Egyik kezét csípőre teszi, míg másikat egyszerűen csak leengedi teste mellett. Itt már nem éri úgy a nap fénye, csuklyáját azonban mégsem veszi le. Ahhoz viszont elég közel áll a másikhoz, hogy az láthassa arcát, hisz nem igen szeretné, ha még egy ilyen helyen is bárki hallaná szavait. Igaz, talán a legostobább koldus is tudja, a sötét alakokat jobb elkerülni, és még csak véletlenül sem meghallani a beszélgetésüket, mert talán egy ilyen ember az, kinek eltűnésére senki nem figyelne fel. Az éjbőrű rideg íriszei pillanatok alatt rebbennek körbe a helyen. Éles látása minden nem kívánatos alakot kiszűr a homályból. Miután semmi gyanúsat nem talál, tekintete megállapodik újonnan szerzett társán. Kérdésére az első válasz nem több egy gúnyos mosolynál.*
- Ha egy nagy, díszes házban élnél, szolgálókkal, és kényelmes hintók vinnék a csillogó ruhákba göngyölt hátsódat, te mennyit fizetnél, hogy megmaradjon a szánalmas kis életed? *érkezik a válasz egy másik kérdés formájában, majd ezzel le is tudja a dolgot. Úgy érzi, ideje komolyabbra fordítani a szót. Még közelebb lép Nazhoz, mielőtt belekezdene ötletének felvázolásába.*
- Nos, nemrégiben már elhaladtam a ház előtt. Elég ocsmány, és díszes, mit ne mondjak. A kapu előtt két őr fogadja az érkezőket. Hosszú kövezet vezet be a házig a hintók számára. Az épületet szintén két őr járja körül. Egyszerre találkoznak a főbejárat előtt, és egyszer hátul. Így mikor elől vannak, a hátsó oldal védtelen. Mondhatom jól szervezett, de ez nekünk csak kapóra jön. Az asszonynak, és a férjnek külön hálója van, mindkettő mellett saját irodával. Ezt már az uraságtól tudtam meg. *mosolyodik el újra.* Mivel a nő benned, az ura pedig bennem bízik meg, így egyszerűbb a dolgunk, ha a saját bérlőinket végezzük ki. A szolgálók este tízkor térnek aludni a földszinten. A nemesek szobái az emeleten vannak. Csendesnek kell lennünk, de a helyzet egyszerű. Csak a főlépcsőnél várakozik őrség, a szolgálói feljáró védtelen. *számol be röviden, lényegre törően.* Ha megvárjuk az estét, könnyen bemehetünk. Vagy esetleg te másképp képzelted? *érdeklődik ezúttal ő, ha talán társának jobb elképzelése lenne. Szavai halkan susognak, mint a szél, mely belekap a nagy, hatalmas fák dús lombkoronáiba, megszólaltatva az egész erdőt halk morajlással. Szemeiben valami hideg, titokzatos csillogás ül, miközben pillantásával a másik apró rezdüléseit, az azcára ülő gondolatokat figyeli.*