//Idya//
*Vicces, olyan vicces. Miért van az, hogy általában ilyen pocsékul megy mindenkinek a hallott szöveg megértése. Miért hiszik azt folyton, hogy ők többek, és noha egy egészen egyszerű utasítást kapnak (mint például a "Tűnj el!"), mégis el kell rontaniuk a teljesítését. Mert ettől majd jobb lesz. Nekik is, Lorewnek is, meg mindenkinek. Beköszönt a béke és a boldogság kora csak azért, mert nem fordultak meg, és sétáltak ki a házból, ahonnan kiküldték őket. Ezzel fogják megváltani a világot. Az a szomorú, hogy ez a városban általában egy működő dolog, aki bár teszi a kemény fickót, az is meglágyul néhány ilyen próbálkozás után. Bizonyára ehhez van szokva az illető, és azt hiszi, Lorew vitát akart nyitni, vagy beszélgetést. Talán két hete így is lett volna. Talán egy hete is. De sajnos mikor négy napja Isvu eltűnt, a szerzetes ezen oldalát is magával vitte. Sajnálatos módon most ha ad egy utasítást, akkor azt úgy is érti, ahogy mondja. Az ajtó becsukódik, eddig jó (habár még ez is épp elég bosszantó, mivel azt Lorewnek újra ki kell majd nyitnia), csak éppen a lány a rosszabbik oldalon marad.
A szerzetes egy ásítás kíséretében átfordul a hátára, de a szemeit továbbra sem hajlandó kinyitni. Nem lenne az jó senkinek, ha meglátná az arcát, nem akarja megjegyezni, még véletlenül sem, mert utólag meg találná keresni. Hagyja, hogy végigfusson a monológ, majd néhányat csettint a nyelvével. Rég beszélt már, legutóbb talán nem is ment olyan jól, nyilván ezért értették félre egymást, szóval most bemelegít.*
- Talán az én hibám, lehet nem fogalmaztam érthetően. Talán az öné, lehet problémái vannak ilyen téren a szavak értelmezésével, mindenesetre a magam részét szeretném egyszer, és mindenkorra letudni. Mert olyan érthetően mondom el a következőket, hogy többé nem érheti szó a ház oldalát, ha pedig mégis úgy döntene, hogy továbbra is itt akar maradni a házban, úgy meg kell mozdulnom, és saját... sajá... *újabb ásítás, így meg kell szakítsa a beszédet, de rögtön utána folytatja is* A saját kezeimmel dobom ki.
*Hagy néhány másodpercet, a beígért tisztán és érthetően elmondott mondatok még váratnak magukra, éppen csak... megfogalmazza magában előre. Eközben beiktat néhány nyújtózkodást is, régen mozdult már meg, és meg kell hagyni, ettől eléggé elgémberedtek a tagjai, nem is beszélve arról, hogy a kevés étel, ital, és mozgás miatt valószínűleg járni sem tudna rendesen. Megfeküdné a gyomrát, ha valóban ki kéne dobnia a hölgyet, biztos lenne benne nem kevés munka, de amikor nem hat szép szó...*
- Nem érdekel, hogy hívják. Az sem, hogy miért jött. Rólam aztán meg legkevésbé sem tudhat semmi olyat, amivel akár a szomszédig is eljut. Legfőképpen azért, mert éppen egy olyan házban vagyok, amihez semmi közöm, csak várom, hogy a tulaja visszatérjen. Úgyhogy nem valószínűséggel még csak nem is engem keres. Úgyhogy javaslom, hogy tényleg távozzon, mert ez nem a gazdagnegyed, ahol hívok egy városőrt, aki majd kedvesen kitessékeli. Ez a szegénynegyed legkihaltabb zugainak egyike, ahol gyanítom, élet sincs nagyon, leszámítva patkányokat. Szóval senki nem fog megszólni, ha ki találom dobni a házból. És mikor távozik, az ajtót félig hagyja nyitva, ugyanis nem véletlenül volt úgy. Szép napot!