//Óriások//
*Turwal egykedvűen nyugtázza, hogy fivére letiltotta a legközelebbi fogadóról, majd lova kantárát elkapva Dwartak után kullog, a mázsás alakok és nem sokkal kisebb lovaik lépte alatt porzik a Szegénynegyed kockaköves útja.*
~Ennyi baktatás után azt hittem legalább a tagjainkat kinyújtóztatjuk majd, mielőtt tovább mennénk... erről ennyit~
*Turwal figyelme éppen elkezdene elkalandozni, hogy legalább fejben lejátssza a törpével vívott ökölpárbaj részleteit, mikor ritka szavú fivére új irányba tereli gondolatait.*
-Az álom... -
*Turwal mindig is úgy érezte, hogy különleges. Nem csak azért, mert Dwartakot nem számítva jó három lábbal magasodott a legmagasabb lovagtársa fölé is, és különösebb erőlködés nélkül fel tudta emelni őket. Mióta az eszét tudja álmok kísértik bizonyos éjjeken. Volt aki rémálmoknak nevezte, babonásabb alakok talán szellemek játékának tartanák. Dwartak és Turwal azonban tudja, hogy ezek az álmok jelek, jövőjük képei Krollmtól. A pusztítás istene pedig mindig igazat mond, vagyis inkább mutat. Időbe telik megfejteni a jeleket, de mindig beigazolódnak, és mindig az ő lenyomatát viselik: a pusztítást. Turwal még mindig emlékszik az estére, mikor friss havon vöröslő vérrel álmodott, és medve bömbölésére riadt. A tavak havában pedig Dwartak egy kézzel leölt medve tetemét hozta vissza a kolostorba, miután követte szökevény öcsét. Turwal akkor is önként ment vissza fivérével, hogy szembe nézzen a büntetésével.*
-Álmomban... *kissé tétovázik, arcán, szemében azonban nyoma sincs a másnaposságnak, homloka ráncba gyűrődik a koncentrációtól* egy pusztaságot láttam. A föld meddő, repedezett, mintha egy óriási pók szőtt volna hálót rá. Közel-távol csak a remegő levegő és végeláthatatlan hegyek. A puszta közepén egy halott fa meredezik: villám sújtotta, csont-fehérre száradt vénség. Az eget felhők takarják, vörösek mint a vér, és morognak, mintha újra le akarnának sújtani a halott fára. És akkor hatalmas dörgéssel seb nyílik a mennyeken, és kisüt a nap, a fénye egyenesen a fára esik. A fa árnyéka keletre mutat. Az árny megnyúlik, és én követem. Ahogy haladok előre egyre kevesebbet látok, de egyre többet hallok. A hegyek szétnyílnak, a talpam alatt összezárulnak a földön nyílt sebek, a bokám körül gyér növények sarjadnak. A távolban egy város körvonalai rajzolódnak ki, de ahogy közelebb megyek a városhoz, a felhők egyre sűrűbbek, és én nem látok már semmit. A hangok erősödnek, és Krollm zenéjét játsszák: fém a fémen, sikolyok és ordítás, és dicsőséges csatazaj! *Ahogy az óriás eljut idáig az elbeszélésben szinte ordít, arcán már-már extázis fénylik. A felé forduló fejekkel és értetlen tekintetekkel mit sem törődve megtorpan egy pillanatra, hatalmas kezét fivére vállára teszi és mélyen a jégkék szemekbe néz.*
- Csak ez lehet a próbánk, Dwar! És tudod mit? *arcán félelmetes farkasvigyor jelenik meg* Ahogy telik az idő, egyre kevesebb a felhő, és egyre többet látok. Ez a csata, és a próbánk... egyre közeledik!
A hozzászólást Aravae (Moderátor) módosította, ekkor: 2015.06.15 22:44:23, a következő indokkal:
Jeljavítás (- helyett *); durva helyesírási hibák javítása.