// Kő kövön//
*A visszaúton nincs beszédes kedvében, s nem csak a Barakkban történtek miatt vonja meg szavait társaitól. Janemita viselkedését nem érti, eddig még sohasem különböztek össze, de ami késik, nem múlik, várható volt, hogy valamikor ütközni fognak valamilyen témában. Igazából, nem is tudja, miért húzta fel magát a kócos lány, de mivel tudja, hogy jobb hagyni ilyenkor lenyugodni a kedélyeket, szótlanul bandukol kis csoportjukban.
Amúgy is meleg van, s ez a kolosszus elég nehezen viseli, ismeri és utálja a hőséget, már csak azért is, mert tudja, milyen páncélt viselni egy ilyen napon. Az acél alatt viselt posztóvért minden, csak nem lenge viselet, s bár most könnyű inget visel egy vászonnadrággal, előre gyűlöli az utcák között megrekedt forróságot.
A mennydörgésszerű patadobogást messziről meghallja, hószín szemöldökét összevonva keresi a hang forrását, s amikor megpillantja a szűk utcán feléjük robogó hintót, máris igyekszik helyet keresni magának, nehogy a kerekek alatt végezze. Egy ilyen sebességgel száguldó hintót kevés dolog képes megállásra bírni egészséges módon.
Ahogy a hintó elrobog mellettük, a naparany tekintet Janey alakját keresi, s ha őt meglelte biztonságban, akkor ellenőrzi a többieket, de úgy tűnik, mindenkinek volt annyi esze, hogy biztonságot keressen a száguldó hintó elől. Már csak a reccsenésre és a szikrázó tengely sikoltó hangjára fordul vissza az utca irányába, hogy megfeszülő állkapoccsal nézze végig a hintó haláltusáját.
Hallja a robajon átszűrődő hangokat, a kolosszus mégis a másik irányba fordítja aranyba olvadt tekintetét, amikor a mögöttük felhangzó hangokat érzékeli. Még sohasem találkozott élőholtakkal, egyszer sem harcolt ellenük, csak váruk poros könyvtárában hallgatott unalmas történeteket egy öreg tanító álmosító hangján efféle lényekről. Most már bánja, hogy nem figyelt jobban oda a pókhálóarcú öreg mentorra.
Közben zajlanak az események, ketten a balesetet szenvedett hintó felé igyekeznek, miközben csapatuk két íjásza máris nyilakat ereszt a feléjük rohanó, élőhalott-szerű üldözőkbe. Khan kereszti a hangját mellette, az emberóriás leakasztja a hátára szíjazott hevederről a mesterpallost. Adott négy „támadó”, egy vasvillás, egy késes és két husángos. A kolosszusnak nagyon nem tűnik jelmeznek a négyes megjelenése, s valószínűleg a rókaképű szavai is hatástalanok lesznek.*
- Elég lesz ide két jó kard is.
*Jön a válasz Hryan kiáltására, ahogy a kolosszus testvére felé fordítja naparany tekintetét, jelezve, hogy ő bizony elébe megy a rohamozó négyesnek. Khan bal oldalán indul meg előre, két lépéssel véve lendületet, hogy maga mellett jobb oldalra húzza hátra az irdatlan pallost és széles ívben meglendítve, ütemben eressze útnak a pengét maga előtt kaszálva, éppen, amikor a bal szélső kettő – vagy az íjászok sikerességétől függően egy – támadó a pallos fegyvertávolságába ér. Egyedül a vasvilla vetekedhet a mesterkard hosszával, de nem úgy tűnik, hogy ezek az akármik annyira ésszel forgatnák fegyvereiket. A széles ívű vágás mellkas magasságában suhan keresztben, s ha talál, ott bőr reped, csont törik, hús nyílik, már, ha van még rajtuk.
A támadással egyértelműen az a terve, hogy mindkét támadót megállítsa a saját oldalán, hisz a penge súlya, és a kolosszus ereje elég kell legyen, hogy ha kettészelni nem is, de elsodorja az élőholtakat.*