*Egy zord, bár önmagát nem annak valló teremtmény ő. Nem sok jót hallani róla, már ha hallani. Az embereknek és más földi lényeknek nem szokása ódákat zengni róla, vagy egyáltalán szavakat. Nem szokásuk, hisz egyáltalán nem ismerik. Vagy ha találkoznak is, az másoknak, többnyire neki sem, jelent többet néhány kellemetlen percnél. Perceknél, melyek a rossz társaságban óráknak tűnnek, s óráknál, melyek akár éveknek is. Minden a két személy összhangjától függ. Attól, ki mennyire érdekelt a másiknál. Vagy éppen attól, ki mennyire tetteti, hogy a másik érdekli. Ezen bestiának nem kenyere a színlelés. Néha teszi csupán, azért, hogy valamely vágyát kielégíthesse. Sokszor még arra sincs szüksége, mert a mások szerint csak elérhetetlennek tűnő valója csábító. A némberek java akar legalább egy ilyen teremtményt, kiről süt az érdektelenség, vagy később a vad ösztön, mi arra készteti, elégítse ki vágyait. Az erdőt órák múltával hagyja csak ott, vonakodva. Bár a hal kielégítette éhségét egy időre, nem tartja teljesen megfelelő tápláléknak. Kénytelen hát lépni az érdemtelenek felé. Koromszín valóját megmutatja az utcák népének, áthaladva talán csak kedvelt helyén a kovácsműhelyen. Lelkének egy része most is visszakerül kietlen testébe, hogy aztán mint ma már oly sokadszor újra kitéphesse azon picinyke darabot, élvezetes fájdalommal sújtva önmagát. Szereti ezt, élvezi, kell neki. Jobb szavak nem is jellemeznék magaviseletének okát. Szereti, mert megszerettették vele, élvezi, mert arra tanították, hogy élvezze, s kell neki, mert az oly sok év alatt lételemévé vált a fájdalom. Az a ridegség, mely akkor szívébe hasít. Nem a sokak által felfogott szívbe, hisz az elveszni látszik benne. Csakis a fizikális értelemben vett belső szerv az, mely az ő esetében értelmezhető. Az éltető dobverés, mi halántékában lüktet, valahányszor elárasztja őt az izgalom, vagy a túlnyomó ösztön. Akkor az irányít elméjében is. Átveszi az uralmat, s addigi érdektelensége érdeklődővé válik valamilyen szinten. Sokra nem tartja akkor sem az ’intelligensek’ javát. Nem képes rá, egyszerűen képtelen. Számára csak az érték, ki erőt sugároz még akkor is, mikor tekintetében csak a fájdalom és gyűlölet tükröződik. Ezért is kapta fel fejét az erdőben megjelenő nőszemély láttán, ki azonban gyorsan eltűnt a rengetegben, míg a sötételf egy másik, sokkalta untatóbb némberrel játszadozott. Játéknak azért csak nem lehetne nevezni, hisz azt teljes mértékben élvezte volna. Inkább valami afféle. Ezzel azonban már nem törődik. A megjelenő nőt elméjébe véste, hogy legközelebbi találkozásukkor felismerje, a másik viszont jelentéktelenségével valószínűleg hamar elhagyja emlékeinek tárhelyét.
A komor vad sajgó szívvel halad az utcákon. Ábrázatára fintor telepszik, amint végignéz a körülötte levőkön. A piacon gyorsan átverekszi magát. Mit sem törődve a gyengékkel, egy-egy egyszerűnek mondható, reflexszerű mozdulattal löki őket arrébb, hogy ne legyenek útjában. Csizmái hangosan puffannak a köveken. A macskakövek már csak ilyenek. Azokat viszont hamar leváltja a nyomor földútja. A keskeny, bűzlő utcák közt kész lenne érzékeny orrát is befogni, de nem teszi. Kihúzva magát viseli az átkot, mi ezen a helyen rá sújtatik, próbálva figyelmen kívül hagyni mind. A nyomor jajveszékelő kiáltásait, melyek olyasvalakik szájából jönnek, kik a tényleges kínt fel sem foghatják. A férfi keze megmarkolja kardja markolatát. Ujjai szorosan fogják azt, készen arra, hogy ha bármely szerencsétlen közelébe merészkedne, levághassa felé nyújtott kapaszkodóit. A gyerekek esetében is képes lenne ilyet tenni. Hiszen egy kar, vagy láb nélkül még lehet élni. Igaz, nem oly normálisan, mint eddig, de ezt az életet nem is lehet normálisnak nevezni. Egyel több, vagy kevesebb végtaghiányos már igazán nem ronthat sokat a város ezen részének morálján és színvonalán. El sem tudja képzelni, hogy lehet itt élni. Inkább porosodna ismét láncokkal díszített cellájában kifeszítve, várva úrnőjét, vagy éppenséggel urát, hogy kínozza, mártsa húsába az ezüstösen csillogó pengét, mi oly hívogatóan néz rá a mellette álló asztalkáról. Ez a világ jelenleg azonban csak elméjében és álmaiban létezik. Be kell érnie azzal, ami van. A megbotránkoztató korcsokkal, melyek az élettelenség mintapéldányai. Unalmas, gyenge, siránkozó semmiségekkel, kikhez hasonlóval bárhol, bármikor találkozhatna, oly sok van belőlük. S mint máshol, itt is csak a romos, félig ledőlt házak között sétálgat. Képén a mérhetetlen undorral, vörös tekintetében a dühvel, mely ismeretlen irányítói iránt van. A tudat, hogy nem tudja ki tartja kezében láncait, és hogy ki nem engedi, hogy megtalálja felszabadítóját, most is bosszantja. Ha más nem is, de az mindig. Ha pedig valakit megpillant, a béklyók addig tartják fogva, míg a személyt el nem veszejti szemei elől. Kínkeserves sors ez, melyet senki másnak nem kíván, még ellenségeinek sem. Hiszen azoknak csak rosszabbat kívánhat. Azoknak a nincstelen fényt kívánja az élettel teli sötétség helyett, melyért olyannyira kész lenne esedezni, ha látná azt, ki elvezetné oda. Itt azonban egyelőre se híre, se hamva az olyan vadaknak.*