* Lassú léptei alatt kopik a kövezet. Csendes már a piac is, nincs tömeg sem zsivaj. Van helyette megfáradt sóhaj, csilingelő arany, rázkódó kocsikerekek. Néhány ember kinek erre vezet az útja. Bármennyire is szeretné fejéből kiűzni a gondolatokat, nem megy. Mindig ugyan oda lyukad ki. A gondterheltség súlyával a vállán fordul be a szegénynegyedbe.
Itt változatlan minden, talán csak több vakolat perget le a házakról, s talán ma is többen lettek. Megszokott, mindennapi dolog ez, s tegnap sem volt ez másképp. Most mégis, mintha sötétebbek és nagyobbak lennének az árnyak. Koncon marakodó kutyák, morogva, vicsorogva kaffantanak felé, ahogy elhalad mellettük. A közeli házban keservesen sír fel egy kisded, anyja szorosan vonja keblére, hogy arcán kétségbe esésessel és fájdalommal kucorodjon a sarokba. A sikátorok szürkesége megmoccan, lassan bontakoznak ki baljós alakok, még nem látja, de tudja, hogy arcukon vérre szomjas vigyor, szemükben elvetemültség csillan. Rémület s félelem ez a kettő most kezd úrrá lenni rajta. Az egyik fenyegetően forgatja meg árnykardját, valamit mintha mondana is, de nem érti, túl torz csak félelmetes kacaja cseng tisztán. Hiába a kardforgatás tudománya, a túlerő ellen alulmaradna ez nem kétséges. Ha más választása ne lenne, az utolsó vérig küzdene. Ha gyors még megúszhatja. A futás gyáva dolog, de hasznos. S inkább lesz gyáva élő, mint bátor halott. Neki is iramodik, valamelyik, csap is felé, hallja a suhanó kardot. Úgy tűnik elszántabbak, mint gondolta. Dobogó léptek, kiáltások maga mögött. Szedi ő is a sajátjait, ahogy tudja. Jócskán lelassítja a felszerelése, melyet a hátán cipel. Csak olykor pillant hátra, hogy felmérje előnyét. Elég nagy és kanyargós a negyed, s az sem jelent jót, hogy a követők, mintha szétváltak volna. Legalábbis az előbb, mintha ezt látta volna. Az ösztöntől vezérelve nem tudja, hol van, talán valahol rossz helyen fordult le, s nincs mit tenni, fárad is, szusszannia kell. Befordul, egy sarkon, hogy hátát a falnak vetve, majd előre hajolva térdeire támaszkodva fújon párat. Gyorsan pásztázza végig a környéket, eddig jó helyen fordult le mindig, innen már nem lesz messze a főtér. Ez a pár perc éppen annyira volt elég, hogy szívverése kissé rendeződjön. De a hangok újra közelednek, így nincs több ideje pihegni, így is egy árny útját állja. A vigyorgó hold épp ad annyi fényt, hogy célba vehesse, mert most nincs más választás. Hangosat szisszen, mikor a vessző véget az idegbe akasztja, hisz a vágás a tenyerén friss, s feltételezhetően most újra szivárogni kezdett a kötés alatt. Ez el is vonja a figyelmét, így az első lövés célt téveszt, s csak súrolja az alakot, s valahol koppanva ér földet. Remegő kézzel nyúl az újabb vesszőért, az alak egy pillanatra megtorpan. Dühödten indul meg Es felé. Az ideg felhúzása is fájdalommal jár, de most pont ez a fájdalom az mely kitisztítja a fejét, és csak a célzásra összpontosít, a benne lévő érthetetlen félelem helyett. Ez már szerencsésebb, az árny megremeg, ahogy vállát eltalálja. Ez pont elég ahhoz, hogy útjára engedjen még egy nyilat. Mellkas. Megy ez. Még pár tétova lépés, s ernyedten esik össze. Feje még le se ér a földre, Esy már úton van a tér felé, bár még búcsúzol, kap egy vágást a combjára a földön fetrengőtől. Nem mély inkább csak egy karcolás, mégis a fájdalommal nincs ideje foglalkozni, sem pedig azzal, hogy megadja a kegyelemdöfést. A negyedből kiérve a legfőbb és legelső dolga, hogy levegőhöz jusson. *
~ Szuszogni … ~