*Rannaga, az ork boszorkány. Sokmindennel kitűnt ám a városiak és a városvezetés számára, elsődlegesen az emberutálata volt az, ami megjegyezhetővé tette őt, másodlagosan pedig az, ahogy ezt kifejezte. Mint egy tapasztalt és sokat megélt varázshasználó, ő maga is számos és különleges praktikákkal készült az őt elfogó őrséggel szemben, ezek közül az egyik legelterjedtebb arra vonatkozott, hogy üldözőinek életét megkeserítve, ha érdemei szerint leszedték a boszorkány fejét vagy más módon küldték a halálba, akkor midőn a nap sugarai újra érték a Rannagának hitt testet, már csak egy hatalmas, ürülékből, sárból és ágakból összetákolt, a rossz ízlés szélén járók számára sem szobornak nevezhető undormányt találhattak maguk előtt. Ezt a mágiát a mai napig nem értették és nem is sikerült megakadályozni. Lehetséges, hogy illúzióval történt az egész és igazából csak a szoborral hadakoztak egész végig, vagy ténylegesen halhatatlan volt, erre nem derült fény. Annyi bizonyos volt, hogy aki úgy érezte, hogy ezen tárgyból akár egy darabnyit is birtokol, az átváltozást követő percekben kelésekkel, ragyákkal és súlyos fertőzésekkel gazdagodott. Ez abból a szempontból vált kényessé, hogy bizonyos megbízók szeretnek valami biztosítékot kapni arról, hogy a feladat elvégeztetett és egy-egy ilyen trükkel könnyedén ki lehetett váltani egy alvilág haragját. Nem mintha ez a boszorkányt érdekelte volna, ő meg kívánt is harcolni ezzel a világgal. Másrészt, a fogva tartás sem volt valami kedvező, többször is ki kellett üríteni a Barakk épületét egy-egy nem túl ízléses próbálkozása során. Érthetetlenné vált az, hogy volt képes évekig rejtőzködni a városban, amikor már senki nem lett volna hajlandó arra, hogy az életét kockáztatva fedélt nyújtson a számára. Vagy legalábbis ez tűnik reálisnak, hiszen minden fogadót, szállást és forgalmasabb utat vigyázó szemek fürkésztek. Öt éve nem is lehetett róla hallani igazán. Egyesek feltételezték, hogy talán, végre meghalt, de senki sem jelentkezett arra, hogy ő volt a tettes, holttest nem került elő. És annál, aki több százszor játszotta ki a halált, ilyen egyszerű véget nem lehetett elképzelni. Sokkal valószínűbb a továbbálása egy másik helyre, esetleg hajóval. Vagy csak megbújik, ameddig a vérmes ragadozói elől. De ez már hat-hét nyugodt év volt, aminek az elején még voltak rettegések, hogy valami hatalmasra készül, majd szépen ellaposodott és a végén már csak egy történet maradt belőle. Egészen eddig, ugyanis lehet egy új fejezettel bővül ez a történetvonal. Persze, előbb még a mosónővel is egyeztetni kell arról, hogy ő miként támogatja meg az alkimista haladását. Ettől függetlenül, azért meglehetősen érdeklődő azt tekintve, hogy mit is ismerhet meg a boszorkányról a kis könyve nyomán. Bár, első belelapozásra úgy tűnik, hogy nincs akkor szerencséje, hogy a közös nyelven írt szövegre, vagy egyáltalán, írt szövegre találjon benne.*