//Megszólít az Éjszaka//
*Lassan leereszkedik az éjszaka a városra. Nézi, ahogy a hanyatló Napkorong vérbe borul, mikor a horizonttal ütközik. A cserepek még melegek háta alatt, bár jó pár törött már, és belepte a moha és a zuzmó, azért még mindig kellemes itt, a város tetején.
Kényelmes tempóban rágja maradék kávébabját. Talán egy, vagy kétmaréknyi van még belőle, bőven nem elég, hogy az éjszakát átvészelje vele. Bár tény, hogy éjszaka nem is hangoskodnia kellene, de ez valahogy őt ma nem tudja meghatni. Tegnap sem hatotta meg, és holnap sem fogja. Fogai nyomásán ütemes recsegéssel adják meg magukat a gyenge szemek az enyészetnek.
Két ikerpengéje a háztetőn pihen mellette, karjait nyaka alá fonta, jobb lábát a cserepekre támasztotta, míg bal bokája jobb térdén pihen.
Lehunyja a szemét. Még élvezi egy kicsit. Ilyenkor még hallani a jófajta népek zsivaját a piactér felől, és még az anyák is félve lopják gyermekeiket haza, hogy bezárják a kapukat.
Aztán eljön az éj. Eljönnek a ragadozók.
Megvárja még, hogy a cserepek kihűljenek alatta. A Hold már felkúszott égi útjára, és a csillagok is szikráznak. Hűs fuvallat bizsergeti végig testét, ahogy felül, és a sötétségbe temetkezett Szegénynegyeden végighordozza tekintetét.
Kezében a két pengével, hangtalanul ugrik le a tetőben tátongó lukon, puha bőrcsizmája alatt nem koccannak össze az agyagcserepek. A poros padláson hátára szíjazza a fegyvereket, és kissé frusztráltan igazítja ki a szeme elé hullott, makrancos tincseket.
Hogy mi dolga a városban? Ideje munkát találni. Bár nincs szüksége pénzre, teste vágyja az izgalom nyújtotta kellemes löketet, a kihívás mámorító ízét, a sebek fájdalmát, és a fanyar mosolyt a győzelem után.
Nesztelenül ereszkedik le a vastag, csupasz gerendák hálójában az utca szintjére. Elégedett hümmögéssel porolja le barna bőrkesztyűit, ahogy felnéz a csaknem két emelt magasságba, ahonnan az imént leereszkedett. A tégla és vályogtörmelék között a valaha ajtónak szánt nyíláshoz lép. Mára már a zsanérok kiszakadtak, és szétmállott a fa az enyészet nyomán. Bedeszkázták, de mit neki néhány olcsó szegecs?
Árnyékként indul meg a szennybűzös sikátor torka felé, egy szélesebb utcára. Nem küzd mozgásának könnyedségéért, már egész régen megszokta, hogy emelje úgy a talpát, hogy ne verjen zajt.
Figyeli a lassan éledező, bűnös várost. Ha ismét a kocsmába megy, akkor megint kártyáznia kell a sok zsivánnyal. Nincs hozzá kedve, még akkor sem, ha tudja, hogy bőven tudná gazdagítani erszénye tartalmát. Nem lenne jó, ha feltűnne partnereinek, hogy túl könnyedén áll mellé a szerencse, egyelőre hanyagolja ezt a szórakozást. Bár tény, hogy minden bizonnyal, ahol az utca szemete összegyűlik ott megbízás is akad.
Az árnyak között haladva ismét egy sarokra érkezett. Csupán egy pillanatra torpan meg, hogy végig gondolja helyzetét, és hogy körülnézzen. Szeme előtt egy sziluett bontakozik ki, bár ilyen távolságból nem mondaná meg, hogy férfi-e vagy nő.
Ösztönösen indul utána, el is feledve már a csehó savanyú sergőzös gondolatának ködét. Ártó szándék nem lüktet benne, még kíváncsiság sem. Csupán a követés élménye, az ösztön, mellyel a vadász vadat les, még telt gyomorral is. Biztos távolságból, de mégis, elérhető közelségben.
Látja ő is az őrt, nem foglalkozik vele, ám a biccentés kissé meglepi. Az ittenieknek nem szokása ilyen jóban lenni az őrséggel. Kitér egy másik utcasarokra, és kerül egy kicsit. Lépteit megszaporázza, és a sarkon a falak árnyékában meghúzódva várja, hogy elhaladjon mellette a vad.
Villanó szemmel méri fel magának, majd ajkán gúnyos mosoly jelenik meg. Figyeli, mely irányt vesz, majd újabb háztömböt kerülve kilép a sikátorok sötétjéből következő kereszteződésben.
Ezúttal már a kíváncsiság hajtja. A Hold fényénél lehetősége van megfigyelni a felé haladót, ajkára gúnyos, hideg mosoly kúszik. Mérhetetlen nyugalommal, szemtelenül egyértelműen méri fel a férfit, de fenyegető mozdulatot nem tesz, csupán összefont karokkal áll, az egyik ház falának vetve vállát, ezúttal nem használva ki az árnyékok jótékony takarását. Hagyja, hogy a férfi elsétáljon mellette, és csupán akkor szólítja meg, mikor megcsapta a belőle áradó tisztaság illata.
Tudja jól, hogy felőle csak a kávé aromája érződhet legfeljebb, ám ez a piperkőcség nem volt rá soha jellemző. Kedveli a tisztaságot, szó sincs róla, hogy nem, de ez egy jó alapot ad arra, hogy a másikba csípjen.*
- Ne paktáljon le ily nyíltan az őrökkel, Piperkőc! Még a végén valakinek ez nem fog tetszeni, és nyakát szegi egy szemétdomb tövében - *csendül fel gunyoros, rideg „jó tanácsa”.*