//Aying Yari és Ingon Lilliath//
*Már csendesen halad a nő mellett, teljesen átlépve a nemrég történt galibán. Nem sikoltozott, nem kiáltott védelem után, ezzel még magát is meglepte kissé, hiszen éles helyzetben volt, mégis megállt a helyét. Noha ez volt az első alkalom, hogy ki akarták rabolni, csak egy jó teszt volt arra, mennyire bírja a gyűrődést. Lelke immár nyugodt, örül annak, hiszen, az ő szemszögéből ez egy izgalmas kaland, csak szüleit kerülgetné az infarktus, ha mesélne róla, teljes átéléssel. Nem fogja megtenni, eltökéli, miközben a nőre tekint, ki mellett halad. Eközben a tolvaj sem rest, nem ücsörög tovább a földön, hanem követi őket. Valahogy számított rá, persze nem ilyen értelemben, csupán kósza megérzés az egész, mégis hasznossá, igazzá vált. Hátratekint, amikor a lépések már a közelükben hangzanak fel, közvetlen mögöttük. Egykettőre beéri őket, még utolsó szavait is elcsíphette, vagyis, erre gondol, miközben a tolvaj szavait hallgatja. Csak sóhajt, fejét megrázva, hiszen érzi, hogy miként tekint rá a nő. Nem szokták kedvelni az emberek, ezen rétegben, nem szokták annak nézni, ami. Nem egyszer kapott már lenéző tekintetet, vagy durva szavakat, ami ellen nem lépett semmit. Semmiről nem tehet, arról meg főleg nem, hogy hova született. Ettől függetlenül, mivel nem ismerik, nem tudják, mi is lakozik benne, mire vágyik, hogy az irigy tekintetek, melyek vagyona, ruhái, esetleg az élete felé tekintgetnek, visszaszállnak általa, irigyelve a szabadságot, melyet ők kaptak, és melyből neki kevés adatik. Talán már most is keresik valahol őt, hiszen már elég idő telt el, mióta eljött otthonról. Bár nem mintha ez különösebben érdekelné.*
- Miért dühített? Csak rád pillantottam, mint bárki másra. Nem ítéltelek meg tekintettel, nem néztelek le. Talán félreértetted.* - kezdi meg saját szavait, nem érdekli, hogy a másik semmibe veszi, és nem figyel rá. Eljutnak a füléig a szavak, ebben biztos, és csak ez számít.*
- Kikérem magamnak azt, hogy kéjhölgy vagyok. Ha a ruhám kell, neked adom, vedd fel. Nyugodtan átélheted azt, milyen benne lenni. De ahhoz előbb kel felkelned, hogy megszégyeníts. Ne nézz olyannak, aki nem tud semmit sem tenni, csak rimánkodni, és sírni, ha valami éri.. Te is csak ugyanolyan vagy, rám nézel és ítélkezel. Ne keverj össze a többi elkényeztetett fruskával. Ők nem én.* - oktatja ki a tolvajt, szárazon, színtelen hangnemmel, hogy észrevegye, tényleg nem az, akinek hiszi. Ez után már csak csendben hallgatja, ahogy az kérleli, hogy tanítja Aying őt. Nem jegyez meg semmit, nem szólal fel. Ez a társa döntése, azt kezd vele amit csak akar, őt csak az érdekli, amiért követi, ezek után pedig távozni fog. Elnézelődik, figyel mindenre, ami körbeveszi, ami mellett elhaladnak. Kusza, arcába lógó tincseit félresöpri arcából, miközben sóhajtva hallgatja a feléledő párbeszédet, azt, hogy Aying indokot kér, hogy miért is tanítsa őt. Megérti, ő is így vélekedik a dologról, hasonlóképp cselekedne, ha ilyen helyzetbe kerülne. Bár, eddig ő képezte magát arra, amit eddig tud, de mégis több az, mint a semmi. Az indok végül, számára elég vérszegényre sikerül. Nem érzi benne azt, amit, csak a pillanatnyi érzelmei hallatszanak belőle, és talán ezt még Aying is észreveheti. De ha neki ennyi elég..*
- Azt hittem, hogy neked erősebb öntudatod, és akaratod van. Nem csak az a kettőnk közt a különbség, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk, hanem még az is, hogy én tudom, miért vagyok itt, mit akarok jelenleg. Látod, miket tud egy kéjhölgy?* - mosolyodik el, miközben a tolvajra tekint menet közben. Valóban, nagyon jól tudja, mi az a cél, amit üldöz. Neki nem csak ennyi indoka lenne, sokkal de sokkal több. De nem kért ő ilyet Aying-től, így nem is hozza fel, csak ha azt kérik tőle. Akkor majd megmutatja, ki is ő valójában. Nem az, aminek látszik, ez már bizonyos*