//Caleth//
*Nem válaszol a kérdésére, nem is felel neki. A szavak csak újra és újra visszhangoznak a fejébe. Nem érti miért zavarja mindez. Ő is remekül szórakozott életében. Emlékszik, hogy mindig nevetett, mosolygott, mindig derűlátó volt.
Most mégis mintha rosszul esne neki a kijelentés.
~Mindig jól szórakozom.~
Akkor rajta is? Az egész nem volt más csak szórakozás? De miért zavarja? Nem Caleth lenne az első, s mégis…
Alynának ha lenne szemöldöke, most felvonná. Inkább tekintete árulkodik gondolatairól. Amolyan, „Tényleg, valóban úgy hiszed?” stílusban. Elmutogatná neki, hogy amióta álmait akarta kiszedni belőle, azóta ilyen. De fogalma sincs, hogy miként fogjon hozzá, s hogy miként mutogassa el.*
- Nem lehet mindenki egyforma. *Feleli végül a férfinak, szokatlan csendességgel hangjában. Ő nem tartja magát hősnek, mert vissza akar menni, vagy mert harcolni akar. Egyszerűen a tehetetlenség érzésével nem tud mit kezdeni. Nem tud csak itt ülni és várni… S muszáj valamivel elfoglalnia magát.*
- Meglehet, hogy így van. De talán mégsem. Talán mégis vannak még ott élők. Hagynánk ott őket meghalni, ezzel is az ellenség sorait bővíteni? Hiszen láttad te is, ahogy én is. A holt katonák támadtak fel. Ha csak egy élőt tudnánk megmenteni, azzal is csak saját magunk dolgát könnyítenénk meg. *Válaszolja fejét továbbra is félrehajtva, s nem nézve a másikra.
Majd csak visszakapja, s számára megszűnik a külvilág. S sajnos most Alyna sem vette ezt észre időben. Csak amikor a férfi őt kérdezi. Ekkor hangos nyöszörgéssel ugrik meg a vállán, s farkával igyekszik csapkodni a nyakát. A fehér bőrön hamar feltűnnek a piros csíkok, mintha apró ostorcsapás nyomai lennének. De úgy tűnik mind hasztalan. Visszanézve a férfira válaszol „Erről beszéltem”.*
- A démonjaim, az… árnyak.
*Feleli megtörten, elcsukló hanggal. Csak pár napja ismerkedik a sírás érzésével. Nem tölti el örömmel, amit érez, egész testében kínzó fájdalmat érez. A fejében, a torkában… A szívében. Ha lehunyva tartja szemeit, ott van előtte a férfi vörös ködös képe, de már ébrenlétében is.
Nem zavarja, hogy most hozzáérnek. Engedi, hadd húzzák. A nyugtatás nem hat rá, arcát továbbra is eltakarja.
Orrát hamar megcsapja a Szegénynegyed ócska bűze, az ürülékkel teli szag, a koszos lé csordogálása a macskakövek között. Nem is figyel oda, hogy merre lép. Ennek oka lehet, hogy egy jobban kiálló kőbe botlik meg, s indul zuhanásnak.*