*Most is, mint minden nap iskola után elsétál a Szegénynegyedbe patkányt fogni. Nem nehéz akció, hiszen ez a környék hemzseg a patkányoktól. Azonban vigyáznia kell a befogásnál, mert egyes patkányok betegséget terjesztenek és ki tudja milyen baja lehet abból, ha megharapja egy. Látott már olyan embert, akibe patkány harapott és fertőzött lett tőle. Nem volt szép látvány, tele volt fekete fekélyekkel a teste és arca enyhén zöldes árnyalatúvá változott. Azonban Modric-ot nem kell félteni, ügyes kölyök. Faragott magának egy különleges szerkezetet, amivel megkönnyíti a saját dolgát. A szerkezet egy kis ládikából áll, éppen csak akkora, hogy bele férjen az állat. Ebbe bele helyez egy kis sajt darabot és vár. Általában nem kell sokat várnia, de most mégis hosszú perceket ül a járdaszélen nem messze a ládikától. Már azon van, hogy hazamegy, mert a nap már jócskán kezd eltűnni az égről, de aztán meglát egy apró állatkát a ládika körül ólálkodni. Meredten figyeli a rémült, fekete szőrgombócot, aki még mindig nem biztos benne, hogy a hasára vagy a megérzésére hallgasson. Pár másodpercnyi körözés és fontolgatás után azonban Modric szerencséjére a hasára hallgat és beszalad a sajtdarabért. Az ügyes fiú villámgyorsan reagál, odaugrik és erősen befogja a doboz száját. Diadalittasan felnevet, majd elviszi a szokásos helyre, ahol boncolni szokott a kis tőrével. Egy sötét barlangot talált nem messze attól a helytől, ahol csapdába ejtette a patkányt. Látszólag senki nem lakik arrafelé, maximum pár szajha és kéregető terrorizálná, de ők meg túl gyávák, hogy megszólítsák a furcsa fiút. Modric nem tudta, hogy a kezében lévő tőrtől ijednek meg, vagy a nem igazán átlagos kinézetétől. Egy ideig elmélázott ezen. Örült, volna, ha a kinézetétől félnének, ha olyan félelmetesnek látszana, hogy még egy egész hadsereg is megadná magát amint meglátnák őt. Ezen elmosolyodik. Ezt észreveszi pár járókelő és némelyikük félve nagy ívben elmegy mellette, valaki pedig inkább úgy dönt, másik utcát választ. Nem esik neki rosszul az emberek viselkedése, már megszokta. A szülein kívül nem is beszélt még senkivel és neki ez így pont jó. A legkevésbé az emberek társaságára vágyik. Azokra az álszent, gúnyolódó, férgekre, akik az iskolájában lakoznak és csak arra várnak, hogy meglássák őt. Na akkor aztán beindul a szurkálódás, ami legtöbbször csak egyoldalú, hiszen Modric sokkal intelligensebbnek érzi magát mint, hogy leálljon a csőcselékkel veszekedni. Nem érzi úgy, hogy le kellene süllyednie a szintjükre. A hallgatásával, viszont úgy érzik a terrorizálók, hogy fölényben vannak és ezért nem fogják soha abbahagyni. Közben eléri a barlangját és munkához lát. Mindenek előtt el kell altatnia a most már dühös, rémült állatot. Ezt mindig úgy oldja meg, hogy a barlanghoz vezető úton teljesen lefedi a kijáratot, hogy elfogyjon a levegő és így elájul a feketeség. Ez be szokott válni és örömmel veszi tudomásul, hogy ez alkalommal sem lett másként. Az ájult állat óvatosan kicsusszan a ládikóból és Modric munkához lát. Először a hátára fordítja majd óvatosan belemártja tőre végét a hasi részbe. Lefelé húzza a fegyvert, így szépen egyenletesen felnyílik a has. Hagyja, hogy a vörös vértenger kifolyjon belőle, majd szépen levágja róla a bundáját. A legszebb lenyúzott bundákat haza szokta vinni emlékbe, de ez a puha fekete bunda nem igazán tetszik neki, így kidobja a barlangból.*
~Most pucér.~
*Gondolja vidáman és érdeklődve nézni a rózsaszín kis aszott testet. A testet Isten legcsodálatosabb alkotásának véli. Nem csak az állatok teste tetszik neki, hanem az embereké is. Ez az egyetlen dolog, ami tetszik neki az emberekben. Csodálatos, formás, kecses, elegáns. Volt, hogy anyját is megleste alkalmanként. Megbabonázták a lélegzet elállító sima, karcsú vonások. Néha, hallja a másik szobából, hogy az apjának is tetszik a látvány, bár igazából nem igazán érti, hogy akkor miért nyögnek olyan sokat, bár azt tudta, hogy ezeket nem a fájdalom, hanem az öröm okozza. Egyszer, majd ő is ki akarja próbálni az ilyen fajta örömet a testtel. Elkalandozásából feleszmélve rájön, hogy folytatni kellene, mert már alkonyat van, és otthon meg fogják szidni, hogy hol mászkált eddig, bár úgy vette észre, hogy már kezdenek hozzászokni éjszakai csatangolásához. Ismét ránéz a hullára, és különös érzés fogja el. Ismerős, kellemes érzés. Minden egyes alkalommal lenyűgözi, hogy milyen rend van odabenn. Minden vágya, hogy egyszer megtudja milyen az ember belülről.*
~Vajon ott is ilyen rendezett minden? És az ember szerveinek íze vajon hasonlít a patkányéhoz?~
*Tudja, hogy ezekre a kérdésekre egyszer választ fog találni. Addig nem nyugszik, míg meg nem válaszolja őket. Kihúzza a kb. 3 méter hosszú belet és kiteríti a test mellé. Majd a máját és így tovább, szép sorrendben, amíg ki nem ürült. Van amikor kóstolgatja őket, nyalogatja, szagolgatja, máskor csak eljátszik velük esetleg megpróbálja visszahelyezni őket ugyanúgy. Órákat el tud lenni pár belső szervvel, majd aztán ami nem kell neki a csatornába hajítja, de a szíveket mindig elrakja. A tóban megmossa az alvadt vértől mocskos kezét, majd elindul hazafelé. Út közben nem fél, hiába van már korom sötét. Mivel általában elkerülik az emberek, nem igen kerül összetűzésbe senkivel.*