//Menekülés egy új életbe//
*Történetünk hősét, bár kétségtelen, külleme alapján aligha téveszthetnék össze egy bársonyba született régensherceggel, azért szakadtnak nevezni méltatlanság volna. Férfinak nevezni azonban még inkább, tekintve, a legénytoll is alig pelyhedzik az állán, ha megfeszülne sem volna képes olyasmit növeszteni a képére, amit szakállnak lehetne nevezni. Élete második dekádjának derekán járhat, pontos korát aligha tudná megmondani, huszonhárom télre bizonyosan emlékszik.
De ne térjünk el ennyire a tárgytól, hiszen itt ül egy elf amazon, kit kifejezetten ártatlannak még Slane sem nézne, már csupán az általa viselt kard láttán sem. Mellesleg afelől is majdnem bizonyos, hogy azt a csúnya sebet nem a szövőszék mellett ülve szerezte. Talán éppen ezért szánta végül rá magát, ha vonakodva is, akárha a fogát húznák, hogy felajánlja segítségét. A bizonyos zölden szikrázó szem párját maga sem a homokozóban vesztette el, s bár szerencsésnek ezért még önmagában nem mondaná magát, nyilván egy fél lábat elveszíteni még ennél is nagyobb csapás volna. Már pedig, ha egy seb elfekélyesedik, s üszkösödni kezd, jó eséllyel ez lesz a végtag sorsa. Ezt pedig, semmilyen jó érzésű lény nem kívánja a másiknak. *
-Mi, hogy... én? *kapja fel a fejét a túlságosan hirtelen nekiszegezett kérdésre.*
-Dehogy! Attól óvjanak az istenek minket... *ingatja lassan a fejét, sajnálkozó kifejezést erőltetve az arcára.*
-De a városban biztosan van, s annál, hogy itt ücsörögsz és várod a csodát, amíg le nem rohad a lábad, bármi jobb, nem? *kérdi a vállát vonogatva. Nem különösebben igyekszik szépíteni a helyzetet. Ő maga nem tudja, most éppen ki felel a városban a köznép ilyetén jellegű problémáiért, de biztosan akad egy ispotály, vagy hasonló.*