//Az ara//
*Réges-régen, még fiatal csitri korában mennyire szerette a bújócskát. Főleg, ha ő volt a préda, aki különböző trükkökkel csapta be vadászait, hogy minél tovább rejtekben maradhasson. Ma már, a mostani helyzetében már kevéssé élvezi ezt a fajta játékot, mi már az életévé vált. Így a felnőtt évekbe lépve a játék harccá változott, s a bújócska meneküléssé. Menekülés egy olyan világból, mely valaha az otthonát képezte. De eljött a pillanat, amikor megelégelte a sablonokat, a kötelezettségeket, s a parancsokat, amivel az egész életét be akarják szabályozni. Mindig is önfejű volt, s végre megkapta azt az utolsó cseppet a poharába, amitől elszánta magát, s mindent elhagyva, mindenét feladva idegen földekre menekült.
Annyiféle képen elképzelte már az életét, de a kötelező, nem kívánt, előre elrendezett házasság sosem szerepelt a listáján. Ha valaha is gondolt egy jövőre, melyben saját családja körében éldegélhet, ahol megismerheti a szerelmet az nem hazugságon, kötelező érzelmeken és erőltetésen alapult, hanem valós érzelmeken, igazi, hirtelen fellobbanó szenvedélyes vágyon. Így már jó pár hónapja, hogy maga mögött hagyta a családi fészket, s álruhába bújva lépett a vándorok és szökevények rögös útjára. Azzal a tudattal, hogy tisztában van azzal apjának mennyire fontos a vagyon, s ezért ez az érdek házasság, mellyel lánya fejét végre bekötheti, s ha vére úgy dönt, hogy kiszökik az apai szigorból, akkor a családfő is megmutatja, hogy az eredeti tervnél százszorta nehezebb utat választott magának a lány. Lylina tisztában van azzal, hogy apja bizonyára fogadott fel valakit, még rosszabb esetben valakiket, akik a nyomába szegődtek, s készülnek visszavinni arannyal leöntött jéghideg kalitkájába.
Így választotta ezt a várost. Hallott már sok pletykát, s a mostani helyzetet is, így tudja jól, hogy ide nem sokan jönnének szívesen utána. Hát az útja egyenesen Artheniorba vezetett. Még csak pár napja járja a város utcáit, igyekszik elvegyülni és egyszeriben eltűnni. A lehető legkisebb feltűnéssel sétál ki a főtérre. Hosszú köpenye alá bújva, csuklyáját mélyen az arcába húzva ballag egyenesen a tetszetős szökőkút felé. A szélére leülve méri végig először a közelében tartózkodókat. Túlságosan óvatossá vált ezalatt a kis idő alatt. Már egy kóbor kutyában is képtelen megbízni, nemhogy ennyi idegen városlakóban. Ha valaki felismeri, ha valaki tudja jól, hogy ki ő és miért van most ebben a városban, akkor mindennek vége szakad. Nem mer kockáztatni, de most valahogy túl nagy nyugalom keríti hatalmába ahhoz, hogy túlzottan aggodalmaskodni kezdjen. Kicsit tétovázva löki le fejéről a csuklyát, majd gesztenyeszín tincseit kiszabadítva mosolyodik el kissé, ahogy a nap kellemes melege szinte magához öleli. Ez az egyetlen dolog, ami ma ki tudta csalni a négy fal védelméből. A kivételesen jó idő. Oldalán megsimítja nagyobbacska erszényét, majd madzagját kioldva nyitja is szét annak száját, hogy egy jól megérett almát elővarázsolva harapjon is bele jóízűen. Most kicsit élvezi a nyugalmat, most maga mögött hagyja a félelmet, s kicsit megpróbálkozik a felelőtlenséggel, amit figyelmetlensége okoz. De túl szépen indul eddig a napja ahhoz, hogy bajba keveredjen. Ekkorát csak nem tévedhet.*