*Vannak dolgok az életben, amiket az ember nehezen tud feldolgozni. A felnőttek is, de egy kamaszlánytól, pláne egy lázadozó kamaszlánytól végképp nem várható el ilyesmi. Tökéletesen maga alatt van, de nem is csoda, hiszen egész eddigi élete összeomlani látszik, hiszen kiderült, hogy nem is az, akinek hiszi magát. Eddig abban a hitben élt, hogy szerelemből született, de most meg kellett tudnia, hogy nem az az apja, akit egész életében úgy szólított. Boldogabb volt míg nem tudta az igazságot, ennek ellenére mégsem tud másként tekinteni az őt sajátjaként szerető férfira, mint az apjára. Ennek ellenére nem találja a helyét és szinte céltalanul bolyong. Már maga sem tudja, hogy mióta nem ment haza, talán napok is elteltek azóta, hogy utoljára rányitotta az ajtót a szüleire. Nem, most képes beszélni sem megtört apjával, sem pedig édesanyjával. Haragszik mindkettőre, nem csak anyjára, aki nem mondta meg neki az igazat, hanem apjára is, aki szintén nem igyekezett felvilágosítani. Persze az apja iránt érzett haragjába vegyül rengeteg sok hála is, hiszen sosem éreztette vele, hogy nem a vér szerinti gyereke volna, sőt határozottan ő volt a kedvence gyermeke. Most persze ott kellene lennie mellette, hogy a támasza legyen, mikor a háborúba szökött fiait gyászolja, de egyelőre képtelen arra, hogy hazamenjen. Ehelyett céltalanul bolyong és próbálja feldolgozni azt, hogy ő nem is az, akinek hitte magát. Eddig egy közepesen gazdag kereskedőcsalád legidősebb gyermeke volt, mostanra egyke lett, ráadásul a vagyonuk is éppúgy megsínylette a háborút, így hamarosan már utolsó tartalékaikat kell feléljék, mert édesanyja meglehetősen tehetségtelennek bizonyult a családi vállalkozás vezetésében.
A szökőkút mellett guggol, a vizet bámulja, mintha csak a gyémántos csillogás válaszokat adna neki, vagy segítene abban, hogy feldolgozza azt, hogy valójában nem egy városi kisasszonyka, hanem egy északi barbár fattya.*