// Weera Yorgit //
* Már sötétedik, mikor a főtérre ér, a nap lomhán éri el a távoli hegyormok vonalát, nyomában lassacskán szürkére vált a nappali kék ég. A levegő is lehűl, s habár errefelé még a tengerek havában is ritka a fogcsikorgató hideg, most mégis elkél, hogy a mélységi összébb húzza magán a nem túl vastag kopott köpönyegét, minek csuklyája mélyen a szemébe lóg, csupán apró, hófehér gőzpamacsok szöknek ki rajta minden egyes forró leheletnél. Csizmájának gyors, ütemes kopogása jelzi, hogy sietve szeli át a macskakövekkel rakott kis teret, egyenesen a fogadó felé halad, melynek ablakain pislákoló gyertyák halovány fénye szűrődik ki. Túl korán van még ahhoz, hogy odabenn tömeg legyen, bár az éj leszálltával lassan az italra, s társaságra vágyó kuncsaftok is ellepik majd a Pegazust. Talán jobb is lenne a felhajtás, melyben vígan, kényelmesen elvegyülhetne, ám mégis, talán úgy nehezebb lenne szemmel tartania megbízásának tárgyát- ha még egyáltalán a fogadóban van. Különben is, nem kapott róla túl sok információt, csupán a zöld szempárt, meg a félhold tetoválást emlegette a titokzatos gnóm mágus; vajon ezeket hogy fogja kiszúrni feltűnés nélkül? Még jó, hogy a célszemély nőstény, így könnyebb lesz megkörnyékeznie, ha szükséges...
Végre eléri a Pegazust, s jobbjával már nyúl is a rideg kilincs felé, hogy nyissa az ajtót, ám az váratlanul magától kitárul, élével homlokon vágva a gyanútlan sötételfet. Fogai közt elereszt egy halk szisszenést, ezután kapja csak vissza sajgó fejét a bejárat felé; hogy ügyet sem vetve a kis intermezzóra belépjen a távozó alak mellett a kocsmába.
Ám az igazi meglepődés csak most jön, alig bírja palástolni megrökönyödését abban a pillanatban, ahogy visszafordulva szembetalálja magát az izzó zöld íriszekkel. A kifelé siető idegen, ki az ajtót fejére csapta nagyjából olyan magas lehet mint ő, szintén csuklyát visel, s fénylő szemeit finom vonások keretezik... és arcát félhold alakú tetoválás díszíti. Mintha tétován megremegne a férfi ajka, de ez is csak egy pillanatig tart, ajkába harapva téríti magát észhez. *
~ Ne ess ki a szerepedből! ~
* Suhan át agyán a röpke gondolat, mi azon nyomban megnyerő mosolyt csal képére; bíborszín szemei ravaszul villannak a keresett nőstényre. Úgy tűnik megtalálta, ráadásul szokatlanul, már-már nevetségesen könnyen.*
- Hová ez a nagy sietség, kisasszony? Kis híján betörte az orrom az ajtóval... Az arcom a második legjobb dolog rajtam, maga meg csak úgy elcsúfítaná?!
* Hangja dallamosan és derűsen cseng, színlelt zsörtölődése épp annyira hat komolynak, hogy ne lehessen azt annak venni. Igazából nem is kell magát annyira megjátszani, amúgy is épp elég hiú, s büszke megnyerő ábrázatára, meg mosolyára, mitől a fehérnépek általában csak olvadoznak, mint gyöngy a borban. Mindenesetre nem áll félre, hogy útjára engedje a távozni készült nőt, somolyogva, rezzenéstelen arccal bámul csuklyája mélyére jó egy arasznyi távolságból.*