//Még egyedül//
*Hiába volt kellemes idő, napsütés, a ború felhői nem oszlottak el felette. Napok óta a múltkori akciója miatt ment a vita, amikor is kisurranva látogatott meg egy régről ismert, bölcs vándort, és a legújabb útjáról faggatta. Otthon kisebb, vagyis újabb botrányt csapott vele, de valahogy ez nem foglalkoztatta. Valahol lényegében igazuk van abban, hogy egyre kezelhetetlenebb, és felvágott nyelve sem épp egy olyan lánynak való, mint amilyen. De valahogy mégsem tud törődni ezzel, nem is akar. Olyan, mint egy szépséges, de vad állat, amelyet megszelídíteni lehetetlen, akármennyire is annak látszik. Nem ez a fő gondja, hanem az, hogy a szabadság, amelyről álmodik, még mindig nincs előtte.
Ezért is zárkózott el, csendben, duzzogva, most mégis ahhoz az úrilányhoz hasonlítva, mint aki igazándiból. Nem akadt fent rajta, de nem akart társaságot maga mellé, az ablakon kifelé bámulva csodálta a látványt, mely előttük terült el. Sóhajtott, amikor tekintetét levette az ablakról, és körbenézett a szobájában. Könyve, melyet nemrég kapott, még mindig érintetlenül hevert az asztalon. Nem érdekelte, most semmi sem. Hallgatózott egy kicsit, miközben magában eldöntötte a dolgokat, hogy mit kezd szabadidejével, és lépett az ügy érdekében.
Megnyugtatott mindenkit, hogy nem világgá indul, de levegőre vágyik. Muszáj volt meglépnie ezt, ha nem akar a nyakába követőket, vagy olyanokat, akik erővel akarják visszacipelni. A megfelelő, egyszerű zöld ruháját felöltve indult meg a szabad levegő felé, és vissza sem nézve, sietősen indult meg, hagyta háta mögött otthonát. Magában még mindig zsörtölődött, dühöngött, de a külvilág csak szelíd mosolyát, és tekintetét láthatta. Hosszú, vörös hajzuhataga meg-meglebben, miközben irányt váltva haladt a cél felé, majd vállára omolva pihent tovább. Nem volt nagy terve, az egészben csak annyi szerepelt: el, otthonról. Ezzel is lehet kezdeni valamit, nem sokat ugyan, de megoldja, eddig is mindig így tette, ha legálisan lépett ki a házból. Ebből viszont sokkal kevesebb akad, mint abból, amelyekkel szülei fejére hoz „szégyent”.
Egyhamar ér a főtérre végül és megáll. Egy pillanatra tűnhet úgy kívülállónak, hogy vár valakit, találkára érkezett, de ő maga ebben nem reménykedik, hiszen nem szervezett semmit sem. Nagyot sóhajt, adja ki magából a rosszat, miközben jól esett neki, hogy nem az otthoni közeg fogja körbe, és lassan indul meg a főtéren, ráérősen, nézelődve, mintha most érkezett volna csak ide. Mindig más az útvonal, amerre jár, nincs kifejezett hely, amelyet törzshelyének nevezhetne, és mindig, minden apró változás meg tudja lepni, le tudja foglalni. Így, lelkileg lenyugodva, a szabadság egy apró szálát elkapva, és élvezve lézeng a téren, egy kis időre elfelejtve azt, hogy mik is a gondjai, téves eszmék, amelyekkel élnie kell. Irigy a világra, hogy nekik másféle dolgokkal kell nap, mint nap megküzdeniük. Irigy is lesz, míg nem tapasztalhatja meg.*
A hozzászólás írója (Mylene Zestia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.08.07 01:15:39