*A nyakba vájná örömmel fogait is, ám most még csak puhán érinti oda az ajkait, nem fog még inkább határt sérteni. Hiszen vannak, kik nem értékelik, ha őket szedik fel, bántja vadász mivoltukat, sérti önérzetüket. Férfiak... Nem szeretik, ha a nő cselekszik ekképpen, ám olykor gyávák maguk lépni. Érthetetlen, ám ez a hím itt, kit ilyen közel tudhat magához, s kinek ében mancsa derekát éri, nagyon is másnak tűnik. Már csak könnyen ejtett szavai okán is, arról nem is beszélve, miként fogadja a női hang lágyan súgott kérdését.
Csak kis kacér mosoly szökik szájára, ajkainak íve kedves is lehetne, de sokkal inkább tűnik egy visszafogott ragadozóhoz. Mondhatni nagymacska, ki ruganyos testét készenlétben tartja, hogy lecsapjon. Talán túlzó is a megfogalmazás, ám valóságmagva ettől még ott rejlik az eseményben.
Irányzékba helyezi, s ő engedelmesen fordul, kíváncsi is rá, miképpen kívánja a férfi vezeti. Lám, visszatér a fogadóba, most már a sötételf oldalán? Nem, más az útirány, a negyed felé, melyben a pórias nép, a szegények élnek.*
- Vágyam forrón él, válasznak remélem ez is megteszi.
*S ím kerül arcára a mosoly, mely már valóban ragadozók sajátja. Farkasra emlékeztet, elveszítve így a fogalmazás érvényét, miszerint egy fekete párduc, vagy más húst a csontokról marcangoló cicus volna. Magányos farkas, ki nem keres falkát, csupán egy társat, kit el is hagy, mikor új éjre sötétedik, s a Nap fénylő korongja a horizont alá bukik.
Kíváncsi is rá, mi lesz terve, hogyan kívánja őt a hím. Bántani fogja? Vagy inkább mindent megtesz, hogy kielégítse igényeit? Esetleg forrón, románcba zuhant fiatalként fogja szeretni? Első inkább, mit képes volna elképzelni, lázadóbb a behódolásnál, első pillantástól tudni véli ezt, utóbbi pedig nem jellemző a fajtabelire, ki így viselkedik. Vajh mit tervez, miféle ötlet forog a hótincsek alatti ében bőrrel fedett koponyában? Vére talán úgy pezseg, úgy forr, mint övé?*