*A nap sugarai már csak haloványan pislognak a nem is olyan messze magasodó templom mögött, mire Kinartoth eléri újra a város kapuját. A reggelek és az esték oly hamar jöttek el mostanság a hölgy számára, hogy szinte az egész nap egybefolyt. Az utazás ugyan első hallásra unalmas lehet egy ekkora távon, viszont ha az ember elkap egy kósza gondolatot, akkor abba erősen belekapaszkodik, s csak sodródik az árral, aztán mire feleszmél, már eltelt több óra. Kinartoth útja is így telt el, bár a pihenő felé vezető út a vihar miatt elég keservesre sikeredett, azonban ha ez volt a feltétele annak, hogy megismerje azt az orkot, akkor úgy gondolja, hogy megérte...
Nyugodtan dobognak be a főtérre, melynek a közepén megállnak, s a hölgy körbekémlel. Változás nem sok volt, viszont szinte érezni lehet, hogy távol vannak a papok a várostól, így egy szemernyi esélye sincs arra, hogy valamelyiket magával ragadja. Így hát csak a kutakodás, információszerzés van hátra, ha más nem.
Óvatosan leemeli lováról a rásimuló, hosszú fekete kabátját, majd egy kecses mozdulattal leszáll róla. Az állatot az istálló felé vezeti, ahol a kilépő istállósra bízza újra, előtte azonban még megveregeti a nyakát, elvégre nagyon jól helyt állt abban a dermesztő hidegben is. Fejéről lehúzza a csuklyát, mely alól ki is libbennek alkony tincsei, melyeket a szél lágyan ringat. Épp nyúlna a hajába fűzött holt rózsa felé, mikor eszébe jut, hogy a hidegben bizony az is kilehelte lelkét, s szinte összetörve hullott a földre. Sebaj, a szobájában még úgyis van belőle pár... A fogadó felé sétálva megáll előtte még pár percre, s nagyot szippantva a hűvös levegőből ráfonja fekete bársonykesztyűvel borított kezét a kilincsre, s betoppan az ajtón...*