//Városhatár//
*Aynee hallja még, ahogy a körülötte lévők kérdezgetik, majd elsötétül körülötte minden. Hamarosan ismerős tájon találja magát. Érzi a harmatos fű illatát, az árnyékot adó fák hűsét. Gyakran járt erre gyerekkorában, nem érti hogy kerülhetett újra ide. Hosszú idő óta újra kiáll a sólyom szírt tetejére, ahonnan belátta az egész környéket. Látja a folyót ami kígyóként kanyarog lefele a hegy oldalán egészen a törzse táboráig, az otthonáig...Hirtelen újra megfordul körülötte a világ és tehetetlenül zuhan lefele a semmibe. Egy újabb esemény tárul elé, egy esemény ami örökre sebet ejtett a szívén, a lelkén egy sebet ami sosem gyógyul be. Körülötte a házak lángoltak, fegyverek csörögtek, sikolyok és halálhörgések voltak hallhatók. Tudta ez az a nap ami örökre megváltoztatta életét. Majd hirtelen egy ismerős hang hasított a levegőbe. Aynee szemébe könnyek szöktek és fékezhetetlen dühvel rontott neki az orkoknak, mikor észrevette anyja haláltusáját. Mire elérte hozzá, egész testét az ellenség vére borította, mögötte hullák feküdtek halomba, de az ellenség még sem fogyott. Az alacsony lány letérdel anyjához és sírva öleli magához. A szőke hajú, gyönyörű nő csillogó szemekkel néz lányára. Tudja, hogy ő megmenekül, habár törzsét felperzselik az ork hordák. Aynee újra érzi, hogy magával ragadja a szédülés, de anyja utolsó szavainak egy részét még megérti. 'Aynee már csak te maradtál, csak te szerezheted vissza a...'. Az apró lányban eszeveszett düh tombolt, hatalmas erővel próbálta maradásra bírni elméjét, de hiába. A hangok egyre távolibbnak, érthetetlennek tűntek, a képeket egyre jobban elnyeli a sötétség...
...Hirtelen pattannak ki szeme. Szíve olyan erővel ver, hogy majd kiugrik helyéről. Érzi, minden izma megfeszül, szeme még mindig a harci láztól ég. Pár pillanattal később tér csak vissza a valóságba. Látja a fölötte álló tanácstalan tekintetét. Mindenre emlékszik amit átélt álmában, de nem érti, hisz valójában ő nem volt ott a támadásnál, amiért örökre kárhoztatja magát.*
- Mi az? Mit néztek? *kérdezi, ismét a mogorva törp modorával. Lassan feltápászkodik és megropogtatja csontjait. Megnézi a nyíl által okozott sérülést és boldogan konstatálja, hogy a pajzsa felfogta erejének nagy részét. Nem érzi, hogy kimerült lenne, sőt, valami megmagyarázhatatlan tűz ég benne ami bosszúért kiált.*
- Mit ácsorgunk itt, meg kell mentenünk a többieket. *mondja, miközben ellenőrzi felszerelését. Most veszi csak szemügyre kikkel is van és hogy merre is lehetnek.* Csak ennyien? *kérdezi meglepődve, hisz mikor elindultak a felderítésre sokkal többen jelentkeztek a város védelmére.* Nem számít, már kevesebben vannak két orkkal, ha minden igaz. Erre, már nincs messze. * Azzal elindul a Rókalyuk irányba, miközben megsimogatja Fickó buksiját.* Örömmel látom, hogy nem esett komolyabb bántódásod. *mondja a kutyának mosolyogva.*