// A Karaván //
*Micsoda szerencse, hogy vannak, akik szó szerint hajnalok hajnalán mennek be a városba, és még hajlandóak őt is elfuvarozni a kordéjukon. Így is nagyokat ásít a lány a kis szekér hátuljában ülve, hát még ha még korábban kellett volna kelnie, mert gyalogszerrel kellett volna ideérnie. Ez van, ha egy nagyobbacska család osztozik egy darab lovon. És mivel ő a befogadott rokon, neki van a legkisebb esélye rá, hogy lefoglalja magának a jószágot. Panaszkodni erre nem fog, csak megfogadja, hogy nem fogja... na jó, kevésbé fogja szórni a pénzt, és vesz magának egy gebét. Vagy ha jobbra is telik, egy rendes lovat, a csataménig azért nem megy el. Meg az lassabb is, neki pedig szélsebesen vágtázó mén kell.
A főtérre érve leugrik a kocsiról, hálásan búcsút vesz fuvarozójától, és még hálásabb, amiért nyugodt útjuk volt. Hiába, a magányos utazó máris boldogabb, ha egy legalább valamilyen könnyebb vértezetet viselő, felfegyverzett egyén kíséri. Mondjuk most is ezért jött a városba, mert hasonló munkára kerestek embereket, meg egyebeket. Lehet, hogy még fiatal, és a felszerelése sem vetekszik valami mondából előlépett hősével, de jól tud célozni, és ha valaki kap egy vesszőt a szeme közé, az a legtöbb esetben utána nem kel már fel, ez pedig csak elég egy karaván védelméhez. Mármint, hogy a támadó ne keljen fel többé. Kíváncsian néz szét a téren, és bár már ilyenkor is akadnak szorgos dolgos lakók, hamar kiszúrja a nagyban készülődő társaságot. Elnyom még egy utolsó ásítást, mielőtt elindulna, majd magabiztos léptekkel halad a csoport felé.*
- Jó reggelt! Ha minden igaz, Önök kerestek kísérőket a karavánhoz? *Igyekszik elővenni megnyerőbb, és udvariasabb modorát. Gyors pillantással méri végig a jelenlévőket, magában formálva az első benyomásokat.*
- Anasheran Dormei vagyok, íjászként szegődnék a kísérethez.