Archívum - Arthenior - Arthenior főtere
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Kedves Kalandozó!
Úgy látszik, betévedtél a könyvtár legeldugottabb termébe. Ahhoz képest, milyen apró ajtó vezetett ide, láthatod, hogy a hely hatalmas. Nagyobb, mint bármely másik terem, nagyobb, mint maga a könyvtár, a templom, és talán nagyobb, mint maga Arthenior. Úgy bizony! Amit magad előtt látsz, az nem más, mint évtizedek hamisítatlan történelme. Háborúk, lázadások, isteni csaták, és minden, amiről eddig csak pletykákból hallottál, most kitárul a szemeid előtt. Persze senkinek nem lenne ideje ezt mind elolvasni, ahhoz még az elfek élete is rövid. Viszont ha valami specifikusat keresel, a könyvtárosok segíthetnek megtalálni. Bánj tisztelettel az itt található tekercsekkel! Ezek nélkül az események nélkül te sem állhatnál ma Lanawin földjén. Ne koszold össze, ne hagyj szamárfület a sarkán, és mindig oda tedd vissza, ahonnan levetted! Ne feledd: talán azt hiszed, biztos talajon állsz, de az csak a tegnapi sár, amely szilárdnak tetteti magát!
A nagyterembe!
Valamelyik kisebb terem:
Kedves Kalandozó!
Úgy látszik, betévedtél a könyvtár legeldugottabb termébe. Ahhoz képest, milyen apró ajtó vezetett ide, láthatod, hogy a hely hatalmas. Nagyobb, mint bármely másik terem, nagyobb, mint maga a könyvtár, a templom, és talán nagyobb, mint maga Arthenior. Úgy bizony! Amit magad előtt látsz, az nem más, mint évtizedek hamisítatlan történelme. Háborúk, lázadások, isteni csaták, és minden, amiről eddig csak pletykákból hallottál, most kitárul a szemeid előtt. Persze senkinek nem lenne ideje ezt mind elolvasni, ahhoz még az elfek élete is rövid. Viszont ha valami specifikusat keresel, a könyvtárosok segíthetnek megtalálni. Bánj tisztelettel az itt található tekercsekkel! Ezek nélkül az események nélkül te sem állhatnál ma Lanawin földjén. Ne koszold össze, ne hagyj szamárfület a sarkán, és mindig oda tedd vissza, ahonnan levetted! Ne feledd: talán azt hiszed, biztos talajon állsz, de az csak a tegnapi sár, amely szilárdnak tetteti magát!
A nagyterembe!
Valamelyik kisebb terem:
<< Előző oldal - Mostani oldal: 170 (3381. - 3400. üzenet)Oldal váltása: - Következő oldal >>
3400. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 15:47:30
Üzenet elküldve: 2013-01-03 15:47:30
Rang: Játékos
IC üzenetek: 40
OOC üzenetek: 32
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 40
OOC üzenetek: 32
Játékstílus: Szelíd
//Kincs ami nincs//
*Nyűgösen ébred az idegen helyen töltött éjszaka után. Nem a szegényes berendezés, vagy a kényelem hiánya az oka, sokkal inkább a szagok… Láb és alkoholmámoros emberszag… A számára istentelennek tűnő bűz után a szabad levegőn lovaglás valódi felüdülést jelent. A neki szánt lóhoz lép, s rövid ismerkedést követően pattan csak a hátára. Már az udvarra lépést követően is alaposan körbenézett, most a ló hátáról ismét a terepet veszi szemügyre. Az őt követő farkas lehetséges nyomait pásztázza, s csak reméli, hogy volt annyi esze a jószágnak, hogy visszament az erdőbe. Ám Soril szavaira sértődötten kapja fel a fejét.*
-Amit mondtam, megmondtam. Segítek, ha utána békén hagynak, mondjuk úgy… Örökre.
*Teszi hozzá dacosan, majd bal szemöldökének felvonásával jelzi, hogy ő biz indulásra kész, s ha a csapat megindult, az általuk diktált ritmusban halad velük. *
*Nyűgösen ébred az idegen helyen töltött éjszaka után. Nem a szegényes berendezés, vagy a kényelem hiánya az oka, sokkal inkább a szagok… Láb és alkoholmámoros emberszag… A számára istentelennek tűnő bűz után a szabad levegőn lovaglás valódi felüdülést jelent. A neki szánt lóhoz lép, s rövid ismerkedést követően pattan csak a hátára. Már az udvarra lépést követően is alaposan körbenézett, most a ló hátáról ismét a terepet veszi szemügyre. Az őt követő farkas lehetséges nyomait pásztázza, s csak reméli, hogy volt annyi esze a jószágnak, hogy visszament az erdőbe. Ám Soril szavaira sértődötten kapja fel a fejét.*
-Amit mondtam, megmondtam. Segítek, ha utána békén hagynak, mondjuk úgy… Örökre.
*Teszi hozzá dacosan, majd bal szemöldökének felvonásával jelzi, hogy ő biz indulásra kész, s ha a csapat megindult, az általuk diktált ritmusban halad velük. *
3399. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 15:00:32
Üzenet elküldve: 2013-01-03 15:00:32
Rang: Játékos
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 28
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Olvasgatva//
*A Pegazus fogadó és a Szegénynegyed között álló fa tövében lévő padon üldögél egy kedves kis elf kislány. Emberi szemmel 13 év körüli, persze ettől már több mint 3-szor annyi telet megélt. Barna, göndör fürtjei rakoncátlanul omlanak vállára, okos és kíváncsi kis szemei, pedig az előtte lévő vastag, kék borítós könyv sorait bújják. Nem zavarja a körülötte lévő nyüzsgés, képes annyira elmerülni az olvasásban, hogy a főtér zaja nem jut el odáig ameddig a szavak, amiket olvas. Egyedül akkor pillant fel, mikor 1-1 lóra, vagy egyéb állatra lesz figyelmes, de rájuk is csak akkor, ha közvetlenül előtte mennek el. Ilyenkor egy kedves pillantás, vagy egy mosoly a jószágok jussa, utána hamar vissza is tér könyvéhez.*
A hozzászólás írója (Cera Nailoscia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.01.03 15:02:56
*A Pegazus fogadó és a Szegénynegyed között álló fa tövében lévő padon üldögél egy kedves kis elf kislány. Emberi szemmel 13 év körüli, persze ettől már több mint 3-szor annyi telet megélt. Barna, göndör fürtjei rakoncátlanul omlanak vállára, okos és kíváncsi kis szemei, pedig az előtte lévő vastag, kék borítós könyv sorait bújják. Nem zavarja a körülötte lévő nyüzsgés, képes annyira elmerülni az olvasásban, hogy a főtér zaja nem jut el odáig ameddig a szavak, amiket olvas. Egyedül akkor pillant fel, mikor 1-1 lóra, vagy egyéb állatra lesz figyelmes, de rájuk is csak akkor, ha közvetlenül előtte mennek el. Ilyenkor egy kedves pillantás, vagy egy mosoly a jószágok jussa, utána hamar vissza is tér könyvéhez.*
A hozzászólás írója (Cera Nailoscia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.01.03 15:02:56
3398. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:53:53
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:53:53
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
//16+ jeleneteket tartalmaz//
*A fekete dalnok nem képes átérezni ezt az érzelmi vívódást, mely a lány belsejében játszódik le. Érzelmek ezek? Önmagával csatázik csupán? Hidegen dönt ő, és érzelmek nélkül. Ez ő. Ez lett, ezzé vált, és nem tud más lenni, nem tud már akkor sem, ha akarna, de nem akar, mert akkor minden emlékhez, melyet egy örökkévalóság vetett ódon sárga pergamenekre, melyek cirkalmas betűi darabonként égetnének sebet holt lelkébe.
Nem tudja átérezni a lány vívódását, de érzi vágyait, érzi a bensőjében izzó lángokat, érzi, hogy mit ajánlott feleletre talált, s neki ennyi már. Számára nem oly bonyolultak ezek a dolgok, s nem rejt veszélyt minden érintés, csupán kilépést a sivár pillanatokból, melyet a halandók életnek neveznek, s vele ellentétben oly sokra becsülnek.
Pillanatnyi lángokat jelent, melyek betölthetik azt az űrt, melyet holt lelke hagyott maga után, s ahogy vámpír a friss vért szomjazza, hogy holt húsa életre kéljen újra úgy ő a szenvedély lángjait. Amikor pedig valaki olyannal találkozik, ki ezeket a lángokat az egekig hajszolhatja, nem látja okát, hogy a lehetőséget elszalassza.
Amikor a lány hátrál tőle, önkéntelenül nyúlna utána. Önkéntelenül, de mégsem teszi. Állnak egymással szemben, s tekintetük a pillanatok erejéig összeforr, mely pillanatokra számukra megáll az idő. Mintha csak egy komisz lurkó játszadozna csak a világ homokórájával, egy időre eltömítve azt, s nem hagyva tovább peregni azokat a bizonyos homokszemeket, melyeket pillanatoknak hívunk, s oly illékonyak, hogy mielőtt észrevennék őket, már tova is rebbenek, mint a lágy tavaszi szellő, melynek csak emlékét érezzük bőrünkön, simogatását oly kevésszer.
Nézi a lány hideg tekintetét, melyben az övével ellentétben ott az élet, nem csak a halál, melyben ott a káosz az örök változás, nem csak a rend, mely végső és megváltoztatatlan, melyben ott van vágy, s remény, mint egy eleven költemény, melyeket most béklyóba ver a félelem, s nem ereszti. A félelem, mely nem neki szól, sokkal inkább az ismeretlennek, melyet ő hozott el, s melyre a lány még nem érzi készen magát.
Egy férfi talán ezt most tiszteletben tartaná, s időt adna a lánynak, hogy szembenézzen önmagával. Időt arra, hogy felkészüljön mindarra, melyet úgysem kerülhet el. Időt. Kerlon nem fog. Jól tudják ezt mind a ketten.
Nem fog, nem tud, és nem adhat. Nem képes ő érezni mást, csak a szenvedély hívó szavát, és a kötelességét. Számára íj egyszerű a világ. Az ő pedig illan a ködös éjszakán, menekül a nemes vad sötét utcákon sikátorokon át, űzi, hajtja a vágy, s a félelem melyből nem tudja, melyik győz majd ő maga sem.
Pár időbe fagyott pillanat csupán, míg a vadász utána indul. Nem hagyja meg a választ a lánynak, ahogy nem fogja veszíteni nyomát sem. Nem mintha annyira ismerné a környéket, de pontosan elég az, ha a lányban lobogó vágyat, s az ösztönöket követi, melyek mint jelzőtűz fogják majd vezetni nyomán, ezen a hideg ködös téli éjszakán.*
<font size='-2'><b>A hozzászólás írója (Kerlon Drylen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.01.03 13:54:19</b></font>
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.01.03 14:50:23, a következő indokkal:
Korhatárjelzés javítása.
*A fekete dalnok nem képes átérezni ezt az érzelmi vívódást, mely a lány belsejében játszódik le. Érzelmek ezek? Önmagával csatázik csupán? Hidegen dönt ő, és érzelmek nélkül. Ez ő. Ez lett, ezzé vált, és nem tud más lenni, nem tud már akkor sem, ha akarna, de nem akar, mert akkor minden emlékhez, melyet egy örökkévalóság vetett ódon sárga pergamenekre, melyek cirkalmas betűi darabonként égetnének sebet holt lelkébe.
Nem tudja átérezni a lány vívódását, de érzi vágyait, érzi a bensőjében izzó lángokat, érzi, hogy mit ajánlott feleletre talált, s neki ennyi már. Számára nem oly bonyolultak ezek a dolgok, s nem rejt veszélyt minden érintés, csupán kilépést a sivár pillanatokból, melyet a halandók életnek neveznek, s vele ellentétben oly sokra becsülnek.
Pillanatnyi lángokat jelent, melyek betölthetik azt az űrt, melyet holt lelke hagyott maga után, s ahogy vámpír a friss vért szomjazza, hogy holt húsa életre kéljen újra úgy ő a szenvedély lángjait. Amikor pedig valaki olyannal találkozik, ki ezeket a lángokat az egekig hajszolhatja, nem látja okát, hogy a lehetőséget elszalassza.
Amikor a lány hátrál tőle, önkéntelenül nyúlna utána. Önkéntelenül, de mégsem teszi. Állnak egymással szemben, s tekintetük a pillanatok erejéig összeforr, mely pillanatokra számukra megáll az idő. Mintha csak egy komisz lurkó játszadozna csak a világ homokórájával, egy időre eltömítve azt, s nem hagyva tovább peregni azokat a bizonyos homokszemeket, melyeket pillanatoknak hívunk, s oly illékonyak, hogy mielőtt észrevennék őket, már tova is rebbenek, mint a lágy tavaszi szellő, melynek csak emlékét érezzük bőrünkön, simogatását oly kevésszer.
Nézi a lány hideg tekintetét, melyben az övével ellentétben ott az élet, nem csak a halál, melyben ott a káosz az örök változás, nem csak a rend, mely végső és megváltoztatatlan, melyben ott van vágy, s remény, mint egy eleven költemény, melyeket most béklyóba ver a félelem, s nem ereszti. A félelem, mely nem neki szól, sokkal inkább az ismeretlennek, melyet ő hozott el, s melyre a lány még nem érzi készen magát.
Egy férfi talán ezt most tiszteletben tartaná, s időt adna a lánynak, hogy szembenézzen önmagával. Időt arra, hogy felkészüljön mindarra, melyet úgysem kerülhet el. Időt. Kerlon nem fog. Jól tudják ezt mind a ketten.
Nem fog, nem tud, és nem adhat. Nem képes ő érezni mást, csak a szenvedély hívó szavát, és a kötelességét. Számára íj egyszerű a világ. Az ő pedig illan a ködös éjszakán, menekül a nemes vad sötét utcákon sikátorokon át, űzi, hajtja a vágy, s a félelem melyből nem tudja, melyik győz majd ő maga sem.
Pár időbe fagyott pillanat csupán, míg a vadász utána indul. Nem hagyja meg a választ a lánynak, ahogy nem fogja veszíteni nyomát sem. Nem mintha annyira ismerné a környéket, de pontosan elég az, ha a lányban lobogó vágyat, s az ösztönöket követi, melyek mint jelzőtűz fogják majd vezetni nyomán, ezen a hideg ködös téli éjszakán.*
<font size='-2'><b>A hozzászólás írója (Kerlon Drylen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2013.01.03 13:54:19</b></font>
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.01.03 14:50:23, a következő indokkal:
Korhatárjelzés javítása.
3397. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:46:30
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:46:30
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
// 16+ jeleneteket tartalmaz //
*Ha ismerné a hím múltját, sem értené, miért pont az ő személye oly különleges. Nem emlékszik ugyan a köztük lezajlódott eseményekre, ám abban biztos, hogy nálánál sokkal alkalmasabb lények vannak e világban, kik ezerszer többet nyújthatnának szenvedély terén. Az érzékiség olyan fegyver, melyet sosem vallhatott magáénak, s így sem lelkét nem edzhette vele, sem tapasztalását nem bővíthette. Neki is megvoltak ugyan a maga élményei, ám ezek pont arra voltak elegendőek, hogy adott eseményeket és személyeket mélyebben élhessen meg. Két hím volt, kire ilyen formában emlékszik. Az első mélységesen gyűlölte. Danthe pusztán vadállatias ösztönöktől és úrnőjüktől vezérelve tette magáévá, megfosztva egyúttal ártatlanságának fizikai megnyilvánulásától is. A második azonban olyan lény volt, akit nem csak fivérének, párjának is mondhatott. Egy régi élet, hol ők ketten a mágia útján egyek voltak, s mi végül kegyetlen cselszövés és nem várt események hatására örökre megszakadt. Akkori fizikai valója képtelen volt elviselni a törést és a lényt, mely testében megkapaszkodott. Halandóságával fizetett az átkos gyermek kihordásáért, ki a Raine nevet viselte. A lány démonokkal hált, s démonfattyakat nevelt fel. Érdekes gyermek volt, ám Raine ága kérészéletű volt, s hamar semmibe veszett.
Pusztán néhány szó, mit a férfi kiejt száján, mégis olyan visszhangra talál bensőjében, mit képtelen lerázni magáról. Különös hatást gyakorol rá és nem segít az sem, hogy minden apró porcikájában érzékeli a másik jelenlétét. Testének sürgető kívánalmaira Kerlon megoldást jelenthetne, ám olyan valami akadályozza meg ebben, amit ő maga sem tud megfogalmazni. Nem érti, miért csinál ekkora ügyet belőle, hiszen egyszerűen csak túleshetne rajta, mint valami kötelező rítuson. Ám ott van a kutya elásva, hogy valahol mélyen tudja, ezen képtelen lenne túlesni. A beteljesülés nem hozhat elégtételt, mert nem kelthet benne érzéseket. Olyanná válna mindez, mint a bódító szerek, melyek túl sokszor alkalmazva függőséget váltanak ki használójukból. Megengedheti-e magának, hogy ennyire kiszolgáltatott legyen? Ő, aki titkok hordozója, aki ennél sokkal többre teremtetett, magába fogadhat-e valakit, aki egész létezésének központi értelmét fenyegetheti?
A férfi szavai ígéretet hordoznak magukban. Teste minden kétséget kizáróan reagál rájuk, s készséggel engedelmeskednének e parancsnak is beillő kijelentésnek. Öle szinte fájón lüktet a hús gyönyöréért, s ezen vágyat még önmagának is képtelen lenne csillapítani. Furcsa, idegen kettősség alakul ki benne, mely megnehezíti, hogy elfogadja az elrabolt testet. Nem vágyhatja és nézheti érzéketlenül egyazon időben ugyanazt a személyt. Hogyan is találhatott önmagától ennyire elütő formát?
Az, hogy a férfi szemeiben olyan tudást lát, melyet mindig is hajszolt, magával ragadja. Egyrészt elméje pontosan ezt a tudást szeretné birtokolni, ám mindez lehetetlennek tűnik olyan testtel, mely csak a fizikai kéjre vágyakozik. Nem használhatja többé e mérget. Vagy, ha mégis, előtte meg kell tennie a megfelelő óvintézkedéseket, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Miért ennyire ellenálló? Újra és újra felvillan-e kérdés, s ettől válik az egész olyannyira titokzatossá. Ettől ennyire vonzó talán. Nem!
Kerlon megérinti őt és érzékeli is a hívást. Maga az érintés valóságos kínzásnak hat, hisz combjai között forróság önti el tőle. Szemeit lehunyja egy pillanatra, az üdvözlés és célzás után halk nyögést súg fülébe az éjszaka. Óh nem. Ez a saját hangja.
Tökéletes vad. Az, amelyik menekülni kényszerül, mikor vadásza bevinné a kegyelemdöfést. Ekkor és ebben a pillanatban pedig ő pontosan így viselkedik, hisz elhátrál a további érintések lehetősége elől. Van olyan, amikor nem szégyen megfutamodni. Van, amikor ez szükséges, mert a maradással képtelen elszámolni a tudat. A nőstény egyszerűen nem áll készen a szakadék áthidalására, mely a test vágya és az elme hideg logikája között uralkodik. Még úgy sem, hogy tisztában van azzal, nincs harmadik út. A döntést elodázhatja ugyan, ám meg nem menekülhet előle.
Hátrál tehát, egy lépés, kettő, három... távolságot akar kettejük között. Ha a férfi utána indul, hát sarkon fordul és igyekszik beleveszni a tejfehér ködbe. Ha nem, akkor csak azután teszi ezt, hogy a hím eltűnik szemei elől. A nyomornegyed felé veszi az irányt, a lyukba, mire eddig ügyet sem vetett, ám e pillanatban valódi menedéknek tűnik.*
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.01.03 14:50:44, a következő indokkal:
Korhatárjelzés javítása.
*Ha ismerné a hím múltját, sem értené, miért pont az ő személye oly különleges. Nem emlékszik ugyan a köztük lezajlódott eseményekre, ám abban biztos, hogy nálánál sokkal alkalmasabb lények vannak e világban, kik ezerszer többet nyújthatnának szenvedély terén. Az érzékiség olyan fegyver, melyet sosem vallhatott magáénak, s így sem lelkét nem edzhette vele, sem tapasztalását nem bővíthette. Neki is megvoltak ugyan a maga élményei, ám ezek pont arra voltak elegendőek, hogy adott eseményeket és személyeket mélyebben élhessen meg. Két hím volt, kire ilyen formában emlékszik. Az első mélységesen gyűlölte. Danthe pusztán vadállatias ösztönöktől és úrnőjüktől vezérelve tette magáévá, megfosztva egyúttal ártatlanságának fizikai megnyilvánulásától is. A második azonban olyan lény volt, akit nem csak fivérének, párjának is mondhatott. Egy régi élet, hol ők ketten a mágia útján egyek voltak, s mi végül kegyetlen cselszövés és nem várt események hatására örökre megszakadt. Akkori fizikai valója képtelen volt elviselni a törést és a lényt, mely testében megkapaszkodott. Halandóságával fizetett az átkos gyermek kihordásáért, ki a Raine nevet viselte. A lány démonokkal hált, s démonfattyakat nevelt fel. Érdekes gyermek volt, ám Raine ága kérészéletű volt, s hamar semmibe veszett.
Pusztán néhány szó, mit a férfi kiejt száján, mégis olyan visszhangra talál bensőjében, mit képtelen lerázni magáról. Különös hatást gyakorol rá és nem segít az sem, hogy minden apró porcikájában érzékeli a másik jelenlétét. Testének sürgető kívánalmaira Kerlon megoldást jelenthetne, ám olyan valami akadályozza meg ebben, amit ő maga sem tud megfogalmazni. Nem érti, miért csinál ekkora ügyet belőle, hiszen egyszerűen csak túleshetne rajta, mint valami kötelező rítuson. Ám ott van a kutya elásva, hogy valahol mélyen tudja, ezen képtelen lenne túlesni. A beteljesülés nem hozhat elégtételt, mert nem kelthet benne érzéseket. Olyanná válna mindez, mint a bódító szerek, melyek túl sokszor alkalmazva függőséget váltanak ki használójukból. Megengedheti-e magának, hogy ennyire kiszolgáltatott legyen? Ő, aki titkok hordozója, aki ennél sokkal többre teremtetett, magába fogadhat-e valakit, aki egész létezésének központi értelmét fenyegetheti?
A férfi szavai ígéretet hordoznak magukban. Teste minden kétséget kizáróan reagál rájuk, s készséggel engedelmeskednének e parancsnak is beillő kijelentésnek. Öle szinte fájón lüktet a hús gyönyöréért, s ezen vágyat még önmagának is képtelen lenne csillapítani. Furcsa, idegen kettősség alakul ki benne, mely megnehezíti, hogy elfogadja az elrabolt testet. Nem vágyhatja és nézheti érzéketlenül egyazon időben ugyanazt a személyt. Hogyan is találhatott önmagától ennyire elütő formát?
Az, hogy a férfi szemeiben olyan tudást lát, melyet mindig is hajszolt, magával ragadja. Egyrészt elméje pontosan ezt a tudást szeretné birtokolni, ám mindez lehetetlennek tűnik olyan testtel, mely csak a fizikai kéjre vágyakozik. Nem használhatja többé e mérget. Vagy, ha mégis, előtte meg kell tennie a megfelelő óvintézkedéseket, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő. Miért ennyire ellenálló? Újra és újra felvillan-e kérdés, s ettől válik az egész olyannyira titokzatossá. Ettől ennyire vonzó talán. Nem!
Kerlon megérinti őt és érzékeli is a hívást. Maga az érintés valóságos kínzásnak hat, hisz combjai között forróság önti el tőle. Szemeit lehunyja egy pillanatra, az üdvözlés és célzás után halk nyögést súg fülébe az éjszaka. Óh nem. Ez a saját hangja.
Tökéletes vad. Az, amelyik menekülni kényszerül, mikor vadásza bevinné a kegyelemdöfést. Ekkor és ebben a pillanatban pedig ő pontosan így viselkedik, hisz elhátrál a további érintések lehetősége elől. Van olyan, amikor nem szégyen megfutamodni. Van, amikor ez szükséges, mert a maradással képtelen elszámolni a tudat. A nőstény egyszerűen nem áll készen a szakadék áthidalására, mely a test vágya és az elme hideg logikája között uralkodik. Még úgy sem, hogy tisztában van azzal, nincs harmadik út. A döntést elodázhatja ugyan, ám meg nem menekülhet előle.
Hátrál tehát, egy lépés, kettő, három... távolságot akar kettejük között. Ha a férfi utána indul, hát sarkon fordul és igyekszik beleveszni a tejfehér ködbe. Ha nem, akkor csak azután teszi ezt, hogy a hím eltűnik szemei elől. A nyomornegyed felé veszi az irányt, a lyukba, mire eddig ügyet sem vetett, ám e pillanatban valódi menedéknek tűnik.*
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.01.03 14:50:44, a következő indokkal:
Korhatárjelzés javítása.
3396. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:42:46
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:42:46
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
*Megízlelni a lányt olyan, mint ősi elfedett pincében csapra verni egy hordót, hol a bor már kocsonyás, sűrűbb, mint a vér maga, sűrűbb, és veszélyesebb, hisz oly kevés a különbség az élvezet, a bódulat, és a halál között.
Ilyen a ez a lány is. Megízlelni az ajkait különleges élmény. Voltaképpen sosem érdekelték a nők. Vicces lenne ez egy kobzostól, ki az illúzió mestere? Ki saját mérgével csalja csapdába, vagy öli meg áldozatait?
Mindenképpen. Oly sok nő, kik nem jelentettek semmit, játékot csupán, és kikre emlékezni sem volt soha érdemes. Pillanatokig éltek még az ő örök emlékezetében is csak, hogy aztán poros pergamenekre íródjanak, és egy végtelen könyvtár legmélyén vesszenek el, hiszen semmi érdekes nincs bennünk.
Ez a nő valahogy mégis más. Érzi, ahogy a lányban is tovább halad a ritmus, útra kélnek a fekete lángok. Érzi, ahogy a lány keze útra kél, felfedezni őt, és bár szabad bőrfelületet nem fog találni, még akkor sem, ha Kerlon páncélt soha nem visel, a jelekből olvasni így is tud.
A selyem ing nem fog fel semmit abból, amit a lány érintései közölni akarnának vele, mindent teljesen közvetlen módon ad át, mintha ott sem lenne, mint ha nem merné megzavarni e két sötét táncos közös pillanatait.
Azon kevés pillanatok egyike ez, mikor képes átadni magát a magának a pillanatnak, és bár esetében érzésekről nem beszélhetünk, érzetekről igen.
Messze még, míg a káosz ismét diadalt ülhet a rend felett. Messze még az, míg ez a tánc egy bizonyos úton tovább halad. A lánynak bizonyos szempontból kétségtelenül igaza van. Télvíz idején egy város főtere, egy szökőkút párkánya nem feltétlen a legmegfelelőbb hely bizonyos dolgokhoz, melyekhez most kedve lenne, és melyeket talán ismét megkap. Legalábbis ha rajta múlik biztosan.*
- Ó dehogy nem, kedvesem
*Változik meg most a férfi hangja, sehol a lágy a bariton, az Ítélet szólalt meg maga, lágyan, halkan, mint ahogy sírok közötti szél suttog hideg téli éjszakákon a halandók fülébe, hogy szavai nyomán a Halál jeges marka szorítja a halandók törékeny szívét, és fagyasztja meg a vért az ereikben.*
- Megadsz te nekem mindent, amit akarok, s még többet is, de igazad van, nem itt, de nemsokára.
*A lány hideg tekintete a férfi sötét mély szemeivel találkozik, melyekben válaszokat kaphat a világ minden kérdésére, ha képes megtalálni azokat, vagy elveszhet egy sötét világban, reménytelenül örökre, hol sosem jár a fény.
Lehúzza kezéről a kesztyűt, s ezúttal anélkül érinti meg a lány hideg arcát, ahogy finoman végig simít rajta. Táncra hív. Bármily táncra. Életre, vagy halálra. A szenvedélyek érzéki táncára, melyet ketten járhatnak el összeforrva, vagy a régi ösvényre, melyet mindketten oly jól ismernek pontos kiszámított lépésekkel, a Halál táncra.
Ott a kihívás, mely a lánynak csupán választást ad, de lehetőséget kitérni nem. Vadász most az Ítélet, mely oly könnyen nem ereszt, s ezúttal már a kellemes baritonon csengenek újra a szavak.*
- Üdvözöllek hát Hóhér. Kellemes emlékeket idéz bennem e találkozás.
*A férfi szemében lassan táncra kélő sötét lángok pedig még az iménti csók emlékéről árulkodnak, nem is leplezve azt, a férfi milyen emlékekről beszélhet. *
Ilyen a ez a lány is. Megízlelni az ajkait különleges élmény. Voltaképpen sosem érdekelték a nők. Vicces lenne ez egy kobzostól, ki az illúzió mestere? Ki saját mérgével csalja csapdába, vagy öli meg áldozatait?
Mindenképpen. Oly sok nő, kik nem jelentettek semmit, játékot csupán, és kikre emlékezni sem volt soha érdemes. Pillanatokig éltek még az ő örök emlékezetében is csak, hogy aztán poros pergamenekre íródjanak, és egy végtelen könyvtár legmélyén vesszenek el, hiszen semmi érdekes nincs bennünk.
Ez a nő valahogy mégis más. Érzi, ahogy a lányban is tovább halad a ritmus, útra kélnek a fekete lángok. Érzi, ahogy a lány keze útra kél, felfedezni őt, és bár szabad bőrfelületet nem fog találni, még akkor sem, ha Kerlon páncélt soha nem visel, a jelekből olvasni így is tud.
A selyem ing nem fog fel semmit abból, amit a lány érintései közölni akarnának vele, mindent teljesen közvetlen módon ad át, mintha ott sem lenne, mint ha nem merné megzavarni e két sötét táncos közös pillanatait.
Azon kevés pillanatok egyike ez, mikor képes átadni magát a magának a pillanatnak, és bár esetében érzésekről nem beszélhetünk, érzetekről igen.
Messze még, míg a káosz ismét diadalt ülhet a rend felett. Messze még az, míg ez a tánc egy bizonyos úton tovább halad. A lánynak bizonyos szempontból kétségtelenül igaza van. Télvíz idején egy város főtere, egy szökőkút párkánya nem feltétlen a legmegfelelőbb hely bizonyos dolgokhoz, melyekhez most kedve lenne, és melyeket talán ismét megkap. Legalábbis ha rajta múlik biztosan.*
- Ó dehogy nem, kedvesem
*Változik meg most a férfi hangja, sehol a lágy a bariton, az Ítélet szólalt meg maga, lágyan, halkan, mint ahogy sírok közötti szél suttog hideg téli éjszakákon a halandók fülébe, hogy szavai nyomán a Halál jeges marka szorítja a halandók törékeny szívét, és fagyasztja meg a vért az ereikben.*
- Megadsz te nekem mindent, amit akarok, s még többet is, de igazad van, nem itt, de nemsokára.
*A lány hideg tekintete a férfi sötét mély szemeivel találkozik, melyekben válaszokat kaphat a világ minden kérdésére, ha képes megtalálni azokat, vagy elveszhet egy sötét világban, reménytelenül örökre, hol sosem jár a fény.
Lehúzza kezéről a kesztyűt, s ezúttal anélkül érinti meg a lány hideg arcát, ahogy finoman végig simít rajta. Táncra hív. Bármily táncra. Életre, vagy halálra. A szenvedélyek érzéki táncára, melyet ketten járhatnak el összeforrva, vagy a régi ösvényre, melyet mindketten oly jól ismernek pontos kiszámított lépésekkel, a Halál táncra.
Ott a kihívás, mely a lánynak csupán választást ad, de lehetőséget kitérni nem. Vadász most az Ítélet, mely oly könnyen nem ereszt, s ezúttal már a kellemes baritonon csengenek újra a szavak.*
- Üdvözöllek hát Hóhér. Kellemes emlékeket idéz bennem e találkozás.
*A férfi szemében lassan táncra kélő sötét lángok pedig még az iménti csók emlékéről árulkodnak, nem is leplezve azt, a férfi milyen emlékekről beszélhet. *
3395. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:39:52
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:39:52
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
*Hogy érzi-e a változást, lehetetlen lenne megmondani. Még így bódulatában sem reagál egy halandó asszony könnyed szellemével, pedig a hangulat méltán ragadhatná magával. Valahol mélyen megérti, hogy a szer nem melegíti fel a benne uralkodó fagyot, csupán mellé férkőzik. Tökéletesen megférnek így, tűz és jég egyetlen tökéletes táncban anélkül, hogy kioltanák egymást. Így vannak ők ketten is, Kerlon és Anekril. Anélkül űzik furcsa játékukat, hogy egymásban végérvényesen kárt tennének. Ettől olyan különleges e pillanat, még ha a nőstény nem is ébred tudatára a régi közös eseményeknek.
Számára a hím olyan, mint ő maga: embertestbe rejtett vadállat. Ideig-óráig megfékezhető, láncra verhető, megzabolázhatatlan hatalma azonban előbb, vagy utóbb felszínre tör. Meggátolni lehetetlen, a káosz csupán késlekedik. Készen áll-e erre a lány?
Amikor a férfi ajkai az övét érintik, hidegen, hirtelen szökik tüdejébe a levegő. Ajkai megrebbennek a reakcióval, mintha csak váratlanul érte volna... még ha érezte is az események ezirányú alakulását, ha a szavak magukkal is vonzották a cselekedetet... még ha a felé libbenő különleges, vészterhes jelenlét figyelmeztette is minderre, akkor sem számít rá. Nem a test, mi látszólag önálló akarattal rendelkezik, mi egyelőre független saját szellemétől.
Miért hagyja, hogy a hím birtokba vegye ajkait? Keze mikor futott le a férfi hátán, szabad bőrfelületet keresve ruhái alatt?
Ez az utolsó gondolat az, mely végül észre téríti. Nem. Ha elveszti az önuralmát, arról tudni akar. Nem bódulatban, ellenőrzések nélkül, nem így és nem itt. Keze, mely önálló életre kélt, ezúttal engedelmeskedik akaratának. A férfi mellkasán köt ki, segítségével igyekszik megszabadulni az idegen testtől.*
- És lám, ezt sem adhatom meg neked.
*Ha a hím felpillant, hát ezúttal szembe találja magát azokkal a fagyos akvamarinokkal, melyek eddig rejtve voltak előtte. A sötét szövet azonban hátracsúszott és immár nem maradhat kétség a lány kiléte felől. A hollószín haj hosszabb ugyan, egészen a derekáig ér, talán magasabb is pár centivel és ezúttal nem kelti kamaszlány benyomását, ám a hangja, a vonásai, az a vérfagyasztó, földöntúli szempár... összetéveszthetetlen.
A fekete, ezüstszálakkal vegyített bőrkesztyűvel finoman érinti meg saját ajkait. Mintha csak fájdalmat okozna a tűz, mely benne vert tanyát, s a csók, mely a halál ízét hagyta maga után. Igen, ez a hím képes lenne lehűteni, ám milyen áron? Biztosan tudja, hogy találkoztak már, olyan erősen kong benne az üresség, hogy szinte fizikai fájdalommal jár. A szakadék, mit egykor, a tudás birtokában maga elé képzelt, most valóban ott húzódik közöttük. Az önmagába plántált gát meginogni látszik az Ítélet jelenléte előtt és ez ismeretlen veszéllyel fenyeget. Oka van annak, hogy megtagadta magától e tudást és a hímre sem képes visszaemlékezni. Ez a felismerés pedig nem engedi, hogy átadja magát egy megbízhatatlan kotyvalék vágyainak.
Talán mégsem olyan jó ötlet önmagán tesztelnie minden szerzeményét. A testet elragadta csupán és egész eddig nem törődött annak hogylétével, ám kénytelen belátni, hogy minden, amit a testtel tesz, az elméjére is éppoly veszélyes. Ez a gondolat valamely érthetetlen módon közelebb hozza halandó megtestesüléséhez és ennek hatására olyan kapocs kezd kialakulni a két fél között, mely biztosítja majd a tökéletes szimbiózist.
Nem ismerte fel eddig azt a furcsa érzést, mely a bőrén dorombolt. Pedig régi társa már, évszázadok óta viseli e jeleket hústól és formától függetlenül. Most végre, hogy elméje valamelyest tiszta laphoz jutott a kábulat illúzióvilágában, megérti annak szavait. A hímet testvérének fogadja el, figyelmezteti a régi szabályra: vér a vért ki nem onthatja.
Erre a gondolatra tekintete hűvössé és halottá válik egyetlen pillanat alatt. Vajon tényleg Archellel lenne dolga? Családtagja-e a hím? Még soha nem fordult elő olyan, hogy ne hasonszőrűt ismertek volna el a jelek, ám valamiért furcsán szürreális az egész helyzet. Ebben a világban valahogy semmi sem működik megfelelően.*
- Miért érzem úgy, mintha találkoztunk volna?
*Szinte vádló a kérdés, pedig nincsenek érzelmek hangjában. Testében azonban még mindig magas hőfokon ég a bájital lángja, amazt ennél sokkal hosszabb útra tervezték.*
Számára a hím olyan, mint ő maga: embertestbe rejtett vadállat. Ideig-óráig megfékezhető, láncra verhető, megzabolázhatatlan hatalma azonban előbb, vagy utóbb felszínre tör. Meggátolni lehetetlen, a káosz csupán késlekedik. Készen áll-e erre a lány?
Amikor a férfi ajkai az övét érintik, hidegen, hirtelen szökik tüdejébe a levegő. Ajkai megrebbennek a reakcióval, mintha csak váratlanul érte volna... még ha érezte is az események ezirányú alakulását, ha a szavak magukkal is vonzották a cselekedetet... még ha a felé libbenő különleges, vészterhes jelenlét figyelmeztette is minderre, akkor sem számít rá. Nem a test, mi látszólag önálló akarattal rendelkezik, mi egyelőre független saját szellemétől.
Miért hagyja, hogy a hím birtokba vegye ajkait? Keze mikor futott le a férfi hátán, szabad bőrfelületet keresve ruhái alatt?
Ez az utolsó gondolat az, mely végül észre téríti. Nem. Ha elveszti az önuralmát, arról tudni akar. Nem bódulatban, ellenőrzések nélkül, nem így és nem itt. Keze, mely önálló életre kélt, ezúttal engedelmeskedik akaratának. A férfi mellkasán köt ki, segítségével igyekszik megszabadulni az idegen testtől.*
- És lám, ezt sem adhatom meg neked.
*Ha a hím felpillant, hát ezúttal szembe találja magát azokkal a fagyos akvamarinokkal, melyek eddig rejtve voltak előtte. A sötét szövet azonban hátracsúszott és immár nem maradhat kétség a lány kiléte felől. A hollószín haj hosszabb ugyan, egészen a derekáig ér, talán magasabb is pár centivel és ezúttal nem kelti kamaszlány benyomását, ám a hangja, a vonásai, az a vérfagyasztó, földöntúli szempár... összetéveszthetetlen.
A fekete, ezüstszálakkal vegyített bőrkesztyűvel finoman érinti meg saját ajkait. Mintha csak fájdalmat okozna a tűz, mely benne vert tanyát, s a csók, mely a halál ízét hagyta maga után. Igen, ez a hím képes lenne lehűteni, ám milyen áron? Biztosan tudja, hogy találkoztak már, olyan erősen kong benne az üresség, hogy szinte fizikai fájdalommal jár. A szakadék, mit egykor, a tudás birtokában maga elé képzelt, most valóban ott húzódik közöttük. Az önmagába plántált gát meginogni látszik az Ítélet jelenléte előtt és ez ismeretlen veszéllyel fenyeget. Oka van annak, hogy megtagadta magától e tudást és a hímre sem képes visszaemlékezni. Ez a felismerés pedig nem engedi, hogy átadja magát egy megbízhatatlan kotyvalék vágyainak.
Talán mégsem olyan jó ötlet önmagán tesztelnie minden szerzeményét. A testet elragadta csupán és egész eddig nem törődött annak hogylétével, ám kénytelen belátni, hogy minden, amit a testtel tesz, az elméjére is éppoly veszélyes. Ez a gondolat valamely érthetetlen módon közelebb hozza halandó megtestesüléséhez és ennek hatására olyan kapocs kezd kialakulni a két fél között, mely biztosítja majd a tökéletes szimbiózist.
Nem ismerte fel eddig azt a furcsa érzést, mely a bőrén dorombolt. Pedig régi társa már, évszázadok óta viseli e jeleket hústól és formától függetlenül. Most végre, hogy elméje valamelyest tiszta laphoz jutott a kábulat illúzióvilágában, megérti annak szavait. A hímet testvérének fogadja el, figyelmezteti a régi szabályra: vér a vért ki nem onthatja.
Erre a gondolatra tekintete hűvössé és halottá válik egyetlen pillanat alatt. Vajon tényleg Archellel lenne dolga? Családtagja-e a hím? Még soha nem fordult elő olyan, hogy ne hasonszőrűt ismertek volna el a jelek, ám valamiért furcsán szürreális az egész helyzet. Ebben a világban valahogy semmi sem működik megfelelően.*
- Miért érzem úgy, mintha találkoztunk volna?
*Szinte vádló a kérdés, pedig nincsenek érzelmek hangjában. Testében azonban még mindig magas hőfokon ég a bájital lángja, amazt ennél sokkal hosszabb útra tervezték.*
3394. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:37:05
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:37:05
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
*Ellentétek, melyre a létezés maga épül, hiszen csak ezek hozhatnak fejlődést. Élet, halál, hideg, s meleg, fájdalom, s szerelem. Örök körforgás, melynek vége mindig ugyan az. Tapasztalás, mely oly magasságokba repíthet, mit halandó elme elképzelni is képtelen, vagy oly sötét mélységekbe taszíthat, és oly torzulásokat okozhat, melyeket csak ő ismer igazán. Az ítélet. A vadász.
Minden pillanattal, minden mozdulattal egyre biztosabb hát, hogy ez a nő volt, kinek társaságában élte meg egy pusztuló világ utolsó perceit valamikor. Mikor is volt? Ki tudja már? Annak elméjében ki felejteni ne képes csupán összefolynak a gondolatok, az emlékek, sodró árrá nőnek, melynek gátat szabni lassan nem képes senki sem.
Egyetlen gátja, törékeny mentsvára a rend, mely szüntelen fennáll, mint lényének alapvető része. A rend csupán, mely röpke uralmat nyerhet a káosz felett, hogy aztán ismét átadja helyét neki, és örök táncukat járják szüntelen a teremtés színpadán.
A nő érintése emlékeket ébreszt, és egy utolsó ennél sokkal szenvedélyesebb táncot. Egy táncot, egy táncot, mely közben egy világ omlott össze körülöttük. Emlékek sodra, melyeknek ismét gátat állít. Emlékek, melyek újra medrükbe térnek.
Nem itt, nem most. Ami volt megtörtént. A jelenben nincs már jelentősége. Oly ritkán csupán. Amit a lány maga oly könnyen vetett el, ő szívesen tapasztalt, bár sosem bírt hideg lelke érzelmekkel, a szenvedély szavát, még ő is képes volt meghallani.
Amilyen kimért precizitással képes forgatni a kardot, és ölni, ha úgy hozza szükség, ugyan olyan szenvedéllyel képes játszani egy drága hangszeren, legyen az bár a legfinomabb elf kéz remekbeszabott műve, vagy csupán a természet kegyei által gyönyörű formába öntött kecses női test.
Ő érzi a lehetőségeket, de melyek értékelni tud csupán, és emlékek tolulnak elő ismét egy légyott pillanatai, egy légyott emlékei, melyeket talán lenne kedve felidézni ismét. S a változást, ahogy testük összesimul, talán a lány is érezheti.
Egy-egy kellemes játék lehetőségét sosem utasította vissza, csupán ha oka volt rá, ahogy magához vonja a lányt, érezheti benne a feszültséget, mely kirobbanásra vár, s melyet csak a rend vasalt abroncsai tartanak kordában. Egy férfi hihetetlen akarata, és önfegyelme, mely visszafogja a késztetést, hogy itt és most lépjen egy határt, melyet megtett már egyszer, s melyre kíváncsi lenne most más körülmények között.
De nem. Most még nem. Hova tűnne úgy a varázs? Egymásra hányt szavak minden költőiséget nélkülöznek még akkor is, ha mázolt harcú harcos szólít vele öldöklő csatába lelkeket tüzelve fel. Hiányzik belőle minden kellem, minden finomság.
Árnyak a ködben, mozdulataik talán jelenések, melyek feltűnnek, és eltűnnek a fizikai világban, mintha a köd nem lenne más, mint egy kapu, mely más világok lényeit hozza át, majd ragadja el ismét, felbukkanva itt is, ott is egy-egy pillanatra a nyughatatlan lelkek, hogy aztán a pórnép száján szárnyra kélve szellemek járják a város utcáit éjidőbe.
Finoman, de határozottan vezeti a lányt. Együtt járják az ismert ritmust mely részük öröktől fogva. A halál táncát.*
~Mi óhajt a sötétség hercege?~
*Mily érdekes cím mellyel a lány felruházta őt, de nem igaz. Nem igaz, hiszen szívében sosem lakozott gonoszság, ahogy keblében sem dobogott szív soha, egy darab tökéletesen csiszolt fekete márvány került csupán oda. Hideg, törhetetlen, és kíméletlen. Kifinomult, s mégis a végletekig kegyetlen. Mégsem gonosz. Az soha sem.
Nem több ő csupán, mint az ítélet, melyet feketére a világ tengernyi bűne fest. Az láttatja őt sötétnek csupán.*
- Mindent, és semmit. Talán egy táncot csupán.
*Adja meg a választ a lány kérdésére, csak hogy újabb kérdéssel toldja meg azt.*
- Létezhet ettől több?
*De választ nem vár, inkább maga ad. Amennyiben a lány nem húzódik el, úgy tánc partnerének ajkait hűvös csókkal illeti, mely magában hordozza a Halál hidegét. A világra mondott szörnyű ítéletét. Finoman, de határozottan csókolja meg úgy a lányt, magával vonva még tovább közös jelenésükbe, egy másik világba talán, hova a köd szárnyán szállnak ők oly könnyedén, mint ez a csók.*
Minden pillanattal, minden mozdulattal egyre biztosabb hát, hogy ez a nő volt, kinek társaságában élte meg egy pusztuló világ utolsó perceit valamikor. Mikor is volt? Ki tudja már? Annak elméjében ki felejteni ne képes csupán összefolynak a gondolatok, az emlékek, sodró árrá nőnek, melynek gátat szabni lassan nem képes senki sem.
Egyetlen gátja, törékeny mentsvára a rend, mely szüntelen fennáll, mint lényének alapvető része. A rend csupán, mely röpke uralmat nyerhet a káosz felett, hogy aztán ismét átadja helyét neki, és örök táncukat járják szüntelen a teremtés színpadán.
A nő érintése emlékeket ébreszt, és egy utolsó ennél sokkal szenvedélyesebb táncot. Egy táncot, egy táncot, mely közben egy világ omlott össze körülöttük. Emlékek sodra, melyeknek ismét gátat állít. Emlékek, melyek újra medrükbe térnek.
Nem itt, nem most. Ami volt megtörtént. A jelenben nincs már jelentősége. Oly ritkán csupán. Amit a lány maga oly könnyen vetett el, ő szívesen tapasztalt, bár sosem bírt hideg lelke érzelmekkel, a szenvedély szavát, még ő is képes volt meghallani.
Amilyen kimért precizitással képes forgatni a kardot, és ölni, ha úgy hozza szükség, ugyan olyan szenvedéllyel képes játszani egy drága hangszeren, legyen az bár a legfinomabb elf kéz remekbeszabott műve, vagy csupán a természet kegyei által gyönyörű formába öntött kecses női test.
Ő érzi a lehetőségeket, de melyek értékelni tud csupán, és emlékek tolulnak elő ismét egy légyott pillanatai, egy légyott emlékei, melyeket talán lenne kedve felidézni ismét. S a változást, ahogy testük összesimul, talán a lány is érezheti.
Egy-egy kellemes játék lehetőségét sosem utasította vissza, csupán ha oka volt rá, ahogy magához vonja a lányt, érezheti benne a feszültséget, mely kirobbanásra vár, s melyet csak a rend vasalt abroncsai tartanak kordában. Egy férfi hihetetlen akarata, és önfegyelme, mely visszafogja a késztetést, hogy itt és most lépjen egy határt, melyet megtett már egyszer, s melyre kíváncsi lenne most más körülmények között.
De nem. Most még nem. Hova tűnne úgy a varázs? Egymásra hányt szavak minden költőiséget nélkülöznek még akkor is, ha mázolt harcú harcos szólít vele öldöklő csatába lelkeket tüzelve fel. Hiányzik belőle minden kellem, minden finomság.
Árnyak a ködben, mozdulataik talán jelenések, melyek feltűnnek, és eltűnnek a fizikai világban, mintha a köd nem lenne más, mint egy kapu, mely más világok lényeit hozza át, majd ragadja el ismét, felbukkanva itt is, ott is egy-egy pillanatra a nyughatatlan lelkek, hogy aztán a pórnép száján szárnyra kélve szellemek járják a város utcáit éjidőbe.
Finoman, de határozottan vezeti a lányt. Együtt járják az ismert ritmust mely részük öröktől fogva. A halál táncát.*
~Mi óhajt a sötétség hercege?~
*Mily érdekes cím mellyel a lány felruházta őt, de nem igaz. Nem igaz, hiszen szívében sosem lakozott gonoszság, ahogy keblében sem dobogott szív soha, egy darab tökéletesen csiszolt fekete márvány került csupán oda. Hideg, törhetetlen, és kíméletlen. Kifinomult, s mégis a végletekig kegyetlen. Mégsem gonosz. Az soha sem.
Nem több ő csupán, mint az ítélet, melyet feketére a világ tengernyi bűne fest. Az láttatja őt sötétnek csupán.*
- Mindent, és semmit. Talán egy táncot csupán.
*Adja meg a választ a lány kérdésére, csak hogy újabb kérdéssel toldja meg azt.*
- Létezhet ettől több?
*De választ nem vár, inkább maga ad. Amennyiben a lány nem húzódik el, úgy tánc partnerének ajkait hűvös csókkal illeti, mely magában hordozza a Halál hidegét. A világra mondott szörnyű ítéletét. Finoman, de határozottan csókolja meg úgy a lányt, magával vonva még tovább közös jelenésükbe, egy másik világba talán, hova a köd szárnyán szállnak ők oly könnyedén, mint ez a csók.*
3393. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:34:21
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:34:21
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
*Ellentéteket alkot benne a bódulat? Igen, nagyon is valószerű eme állítás, hisz ezúttal nem önmaga oly jól ismert tudatos és jeges valójában. Ez valami más, ösztönszerű árnyéklény keveredik a felnevelt, öntudatra ébredt szörnyeteggel. Kecsessége egy ragadozó sajátja, az érintése veszélyt sejtet. Árad belőle valami kiszámíthatatlan, megfoghatatlan balsejtelem, melynek megneszelése az egyszerű halandók számára egyet jelent a figyelmeztetéssel, melynek hatására nagy ívben kerülnék el. Így is van ez rendjén, hisz rájuk nincs szüksége. Eleget tapasztalt belőlük korábban, s mint szürke, arctalan lények, képtelenek újat és lényegeset mutatni. Neki több kell ennél, mert tudásvágya végnélküli, még ha a tudatlanság lenne is nála a legjobb gyógyír. Sosem hallgatott azonban olyan tanácsra, mely lényével olyannyira ellentétes, hogy elfogadni azt képtelen...
Szépség lenne? Nézőpont kérdése. Amíg ez a test egy másik lélekhez tartozott, nem volt különösebb szépség. Legnagyobb jóindulattal is átlagos volt csupán, szemérmes, tartozkodó, jellgtelen. Jó háziasszony és jó feleség lehetett volna, ám soha, semmi több. Anekril megmentette a világot még egy Szürkétől, ám megterhelte azt önmagával. Kérdés csupán, hogy e törékeny közeg képes lesz-e elbírni ezt a terhet.
A férfi érintése furcsán ismerős. Testének mélyébe mar, lázba hozva azt. Szinte őrjítő a pillanat, s ujjai megrebbennek a leheletnyi csók alatt, mintha szabadulni próbálna. Miért és ezerszer is miért futamodna meg előle, kit nem is ismerhet? Talán a test ismer rá, az elhajtott, ártatlan lélek? Nem... más okok léptek működésbe a háttérben. Olyanok, melyeket egyelőre még nem ismer, ám ezt lénye kihívásként tekinti. Márpedig ő nem futamodik meg a kihívások elől - pont azok éltetik.
Mikor a hím közelebb lép hozzá és a maga határozott mozdulataival magához vonja őt, ajkai elválnak egymástól. Teste engedelmesen simul az idegenéhez, s ettől öntudatlanul is felmerül benne a kósza gondolat: úgy illenek egymáshoz, mint kirakós apró darabjai, melyek nélkül nem lehet teljes az egész kép.
Ne lenne dallam? Ő hallja a nem létező éneket, a természetfeletti hangokat, melyek egy holt világ fanyar emlékéhez szólnak. Egy világnak, melyet önnön teremtményei pusztítottak el, méregként fertőzték meg a létezést, míg végül minden amit ismertek apró darabokra hullott. Ő pedig... nem emlékszik. Hogyan ért véget a világ, mit csinált, amikor a kettő között lebegett? Utolsó emléke családjának gyűlölködő vonásai, az első pedig az az undorító kis lyuk, ahol megvetette lábát, mint lidércnyomás a halandó fejben.
Lépései hideg eleganciát, testének apró mozdulatai ismeretlen szenvedélyt közvetítenek. Milyen érzéki, odaadó szerető lehetne a nőstény, ha érezne bármit is! Ám a testi örömök sosem vonzották. Néha egy-egy olyan alkalomkor, amikor igazán mély jelentősége volt, amikor mögöttes tartalommal rendelkezett, ha hasonszőrűvel találkozott. De pusztán az élvezet kedvéért sosem tette. Nem találta fontosnak. Lehetséges, hogy mindez megváltozott? Megváltoztatná ez a satnya test a gondolkodásmódját, a belé rögztült szokásokat? Képes lenne-e ezúttal élvezetet hajszolni azért, hogy kiismerje annak határait?
Nem, ezt a kérdést nem döntheti el bódulatban. Paradox módon hideg fejjel óhajt ítéletet hozni valami felett, mit csak szenvedély szülhet. Ám, ha erre bárki is képes, akkor az ő. Mert csak egyetlen oka lehet, ha ilyen utat választ: tapasztalás.
Nem tesz fel kérdéseket nagyon sokáig. Elmerül a tánc kínzó, érzékekre ható mozdulataiban. Lehunyt szemei mögött lángba borul az egész világ. Hosszú percek telnek el így - hacsak a hím nem szólal meg -, míg felmerül benne a kérdés:*
- Mit óhajt tőlem a Sötétség Hercege?
Szépség lenne? Nézőpont kérdése. Amíg ez a test egy másik lélekhez tartozott, nem volt különösebb szépség. Legnagyobb jóindulattal is átlagos volt csupán, szemérmes, tartozkodó, jellgtelen. Jó háziasszony és jó feleség lehetett volna, ám soha, semmi több. Anekril megmentette a világot még egy Szürkétől, ám megterhelte azt önmagával. Kérdés csupán, hogy e törékeny közeg képes lesz-e elbírni ezt a terhet.
A férfi érintése furcsán ismerős. Testének mélyébe mar, lázba hozva azt. Szinte őrjítő a pillanat, s ujjai megrebbennek a leheletnyi csók alatt, mintha szabadulni próbálna. Miért és ezerszer is miért futamodna meg előle, kit nem is ismerhet? Talán a test ismer rá, az elhajtott, ártatlan lélek? Nem... más okok léptek működésbe a háttérben. Olyanok, melyeket egyelőre még nem ismer, ám ezt lénye kihívásként tekinti. Márpedig ő nem futamodik meg a kihívások elől - pont azok éltetik.
Mikor a hím közelebb lép hozzá és a maga határozott mozdulataival magához vonja őt, ajkai elválnak egymástól. Teste engedelmesen simul az idegenéhez, s ettől öntudatlanul is felmerül benne a kósza gondolat: úgy illenek egymáshoz, mint kirakós apró darabjai, melyek nélkül nem lehet teljes az egész kép.
Ne lenne dallam? Ő hallja a nem létező éneket, a természetfeletti hangokat, melyek egy holt világ fanyar emlékéhez szólnak. Egy világnak, melyet önnön teremtményei pusztítottak el, méregként fertőzték meg a létezést, míg végül minden amit ismertek apró darabokra hullott. Ő pedig... nem emlékszik. Hogyan ért véget a világ, mit csinált, amikor a kettő között lebegett? Utolsó emléke családjának gyűlölködő vonásai, az első pedig az az undorító kis lyuk, ahol megvetette lábát, mint lidércnyomás a halandó fejben.
Lépései hideg eleganciát, testének apró mozdulatai ismeretlen szenvedélyt közvetítenek. Milyen érzéki, odaadó szerető lehetne a nőstény, ha érezne bármit is! Ám a testi örömök sosem vonzották. Néha egy-egy olyan alkalomkor, amikor igazán mély jelentősége volt, amikor mögöttes tartalommal rendelkezett, ha hasonszőrűvel találkozott. De pusztán az élvezet kedvéért sosem tette. Nem találta fontosnak. Lehetséges, hogy mindez megváltozott? Megváltoztatná ez a satnya test a gondolkodásmódját, a belé rögztült szokásokat? Képes lenne-e ezúttal élvezetet hajszolni azért, hogy kiismerje annak határait?
Nem, ezt a kérdést nem döntheti el bódulatban. Paradox módon hideg fejjel óhajt ítéletet hozni valami felett, mit csak szenvedély szülhet. Ám, ha erre bárki is képes, akkor az ő. Mert csak egyetlen oka lehet, ha ilyen utat választ: tapasztalás.
Nem tesz fel kérdéseket nagyon sokáig. Elmerül a tánc kínzó, érzékekre ható mozdulataiban. Lehunyt szemei mögött lángba borul az egész világ. Hosszú percek telnek el így - hacsak a hím nem szólal meg -, míg felmerül benne a kérdés:*
- Mit óhajt tőlem a Sötétség Hercege?
3392. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:31:51
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:31:51
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
*Ismeretlen, s mégis ismerős. Biztos benne, hogy látta már ezt a lányt valahol. Nagyon hasonlít valakire, kivel nem is oly régen találkozott. Bár az idő az ő fajtájának nem jelent már sokat. Ugyan ilyen könnyedén mondhatná, akár egy örökkévalósággal ezelőtt.
Az idő csak azoknak számít, kik rabjaként élnek, és nem azoknak kik tőle függetlenül. A pillanatok, az események, a történések, melyeknek jelentősége lehet csupán, a perceknek, óráknak, napoknak, éveknek nem.
Különös a lány. Mintha nem is önmaga lenne, s mintha légies mozdulatai mögött valami furcsa varázs lenne sejthető. Látott már hasonlót. Főzetek melyek íj hatással voltak, s melynek titkát nem ismerte soha, ő is próbálta már ki őket.
Mámoros éjszakák, melyekről csak az emlékek tompa köde marad. Ilyen volt a laudánum. Talán a lány is valamely főzet hatása alatt lehet, mely most befolyásolja talán egész lényét. A testét, az érzékelését, az elméjét, a gondolatait, a tudatát.
A kérdés leginkább az, miféle szer lehet ez, s merre sodor a női lélek oly kiszámíthatatlan tengerén. Könnyebb úgy hajózni, ha ismerjük a széljárást, és tudjuk, merre irányítanak a csillagok. Persze idővel. Ezen titok sem őrzi fátylát majd örökké.
Kecsesség. Egy gyilkos kiszámított kecses szépsége, mivel mozdul a lány, és mily éles kontraszt ez mély és elutasító hangjával szemben. A kérdés, hogy míg az első bizton sajátja, a második vajon csak a szer hatása lenne? Nem tudja. Egyenlőre még nem.
Enyhe alig észrevehető változás, ahogy megemelkedik a férfi szemöldöke. Sosem kapott még nyílt visszautasítást. Persze most sem erről van szó, csupán egy női lélek szeszélyeinek, és egy főzet hatásának összehangolatlan összjátékáról, melyek ily nem csengenek össze.
Illendőség, és kecses mozdulatok. Pontosan tudja, miként feleljen hát. Ezt várta tőle. Sem többet, sem kevesebbet. Nemes vad sosem adja könnyen magát, ám ha tudod, hogyan játssz lelkének húrjain, még talán ha pillanatnál nem is tovább, de megszelídítheted.
Ahogy a lány kezét nyújtja, kézcsókkal köszönti őt. Ajkai lehelet finoman illetik csupán a felé nyújtott kezet, s alig egy pillanattal tovább, mint az illendő, vagy indokolt lenne. Ilyen finom jelenésnél minden rezdülésnek jelentősége van, ennek is.
A kézcsók nem csak illendő köszöntés, hódolat is a lány szépségének, és ebben a formában egy kicsit több is ennél. Egy szándék kifejezése a hölgy megismerésére sokkal mélyebben, s ha ő ezt nem látja jónak, úgy meg sem történt hát.
Finoman fogadja a törékeny kezet, amiről biztos benne, hogy nem életet zárhatott már le, hidegen érzelmek nélkül, kíméletlenül, s most mégis úgy nyújtják felé, mint bálban a kisasszonyok. Persze a szalonok is egy fajta csatateret jelentnek, csak olyat, hol méreggel, és ármánnyal vívnak csatát. Az sosem az ő terepe volt.
Közelebb lép a lányhoz, határozottan vonja közel magához, átkarolva a derekát, és bár itt zenészek nincsenek, kik zenét adhatnának eme fekete párnak, így járják ők azt, mint mindketten olyan jól ismernek. A Halál, az éj hideg, kegyetlen ritmusát.
Táncba vonja hát ezt a szépséget, az éj fekete rózsáját. Hiszen mi lenne tökéletesebb mementója érkezésének, mint hogy egy ilyen különleges hölgy nyújtja felé kezét?*
Az idő csak azoknak számít, kik rabjaként élnek, és nem azoknak kik tőle függetlenül. A pillanatok, az események, a történések, melyeknek jelentősége lehet csupán, a perceknek, óráknak, napoknak, éveknek nem.
Különös a lány. Mintha nem is önmaga lenne, s mintha légies mozdulatai mögött valami furcsa varázs lenne sejthető. Látott már hasonlót. Főzetek melyek íj hatással voltak, s melynek titkát nem ismerte soha, ő is próbálta már ki őket.
Mámoros éjszakák, melyekről csak az emlékek tompa köde marad. Ilyen volt a laudánum. Talán a lány is valamely főzet hatása alatt lehet, mely most befolyásolja talán egész lényét. A testét, az érzékelését, az elméjét, a gondolatait, a tudatát.
A kérdés leginkább az, miféle szer lehet ez, s merre sodor a női lélek oly kiszámíthatatlan tengerén. Könnyebb úgy hajózni, ha ismerjük a széljárást, és tudjuk, merre irányítanak a csillagok. Persze idővel. Ezen titok sem őrzi fátylát majd örökké.
Kecsesség. Egy gyilkos kiszámított kecses szépsége, mivel mozdul a lány, és mily éles kontraszt ez mély és elutasító hangjával szemben. A kérdés, hogy míg az első bizton sajátja, a második vajon csak a szer hatása lenne? Nem tudja. Egyenlőre még nem.
Enyhe alig észrevehető változás, ahogy megemelkedik a férfi szemöldöke. Sosem kapott még nyílt visszautasítást. Persze most sem erről van szó, csupán egy női lélek szeszélyeinek, és egy főzet hatásának összehangolatlan összjátékáról, melyek ily nem csengenek össze.
Illendőség, és kecses mozdulatok. Pontosan tudja, miként feleljen hát. Ezt várta tőle. Sem többet, sem kevesebbet. Nemes vad sosem adja könnyen magát, ám ha tudod, hogyan játssz lelkének húrjain, még talán ha pillanatnál nem is tovább, de megszelídítheted.
Ahogy a lány kezét nyújtja, kézcsókkal köszönti őt. Ajkai lehelet finoman illetik csupán a felé nyújtott kezet, s alig egy pillanattal tovább, mint az illendő, vagy indokolt lenne. Ilyen finom jelenésnél minden rezdülésnek jelentősége van, ennek is.
A kézcsók nem csak illendő köszöntés, hódolat is a lány szépségének, és ebben a formában egy kicsit több is ennél. Egy szándék kifejezése a hölgy megismerésére sokkal mélyebben, s ha ő ezt nem látja jónak, úgy meg sem történt hát.
Finoman fogadja a törékeny kezet, amiről biztos benne, hogy nem életet zárhatott már le, hidegen érzelmek nélkül, kíméletlenül, s most mégis úgy nyújtják felé, mint bálban a kisasszonyok. Persze a szalonok is egy fajta csatateret jelentnek, csak olyat, hol méreggel, és ármánnyal vívnak csatát. Az sosem az ő terepe volt.
Közelebb lép a lányhoz, határozottan vonja közel magához, átkarolva a derekát, és bár itt zenészek nincsenek, kik zenét adhatnának eme fekete párnak, így járják ők azt, mint mindketten olyan jól ismernek. A Halál, az éj hideg, kegyetlen ritmusát.
Táncba vonja hát ezt a szépséget, az éj fekete rózsáját. Hiszen mi lenne tökéletesebb mementója érkezésének, mint hogy egy ilyen különleges hölgy nyújtja felé kezét?*
3391. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:29:20
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:29:20
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
*Képek, melyekre soha nem emlékezett, világok, melyekben sosem járt. Némely közülük mégis oly ismerős, oly tökéletes és végzetes benyomást kelt. Hátrahagynak maguk után egy furcsa benyomást, mely árnyakat üdvözöl sötét birodalmában. Kezet fog velük, meghajol előttük, majd egyesülnek egytől-egyig. Járt már bennük valaha? Vagy lelkének szétszakított részei jártak ott, s most adják át neki a tudást, melyet a szélrózsa minden irányában összeszedtek? Miért ő a központ, s mi van, ha ő is egy darab csupán az egészből?
Testét kirázza a hideg, mellkasa lassú ütemben emelkedik és süllyed. Mindez éles ellentétben áll a bőre alatti érhálózatban őrülten lüktető és sodródó forró vérrel. Nincs hozzászokva... mindig is hidegvérű gyilkos volt, a szenvedély megélése nem lételeme. Ám most e testben szelleme zavart, nyugtalan. Nincs a hűvös, fagyos nyugalom, mely mindig is jellemezte - kívülről hűti valami inkább. Napokba, hetekbe telhet, míg visszanyeri régi önmagát. Vagy mindezt pusztán ezen átkos szer váltja ki belőle? Hisz korábban már ott volt a testében uralkodó folyékony fagy, mely jégkristályokat rajzolt a húsba, s az ellenfelek szemein át becsurgatva ólmos hideget árasztott szét...
A kezére húzott bőr halkan csikorog a hidegben, ahogy ujjai a szökőkút peremét markolják. A fémszálak figyelmeztetően csillannak a fehérségben, amint gazdájuk a betolakodó jelenlétre felfigyel. Az elméjét elborító lomha ködön keresztül is érzékeli, bár ebben a fehérségben nem láthatja. Képezli ezt az alakot is csupán, hisz ugyanúgy köszön amaz a lelkeiben duruzsoló árnynak, mint minden más, mit e bódulat hoz. Pontosan olyan figyelmet szentel hát neki, mint bármi másnak, mivel édes kábulatában találkozik.
Ám van valami, amitől különbözik e jelenés. Furcsa, már-már túlságosan is ismerős és egyre inkább anyagszerű a maga lehetetlen valójában. Annyira engedi közel magához, amennyire a hím megközelíteni óhajtja őt, nem tesz ellene. Keserédes álomnak tűnik a többi között és ő miért is küzdene a képzelt rémek ellen?*
- Egy egyszerű vándort nem.
*Ajkain nem látszik mosoly, egy üres maszk beszél csupán. Hangja mély, kissé rekedt, mintha rég elfeledte volna a hangját. Valóban nem használta sokat, mióta ide került, ám eddig nem volt gondja vele. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy a kíméletlen, megzabolázhatatlan alkímiai csoda az, mely befolyásolja fizikai kiterjedése minden részletét.
És ismét elutasításnak hat az első szólam, melyet megpendít egy régi bárd lantján. Mintha a történelem ismételné önmagát. Mégsem a férfit, csupán a felkínált jellemzést utasítja el. Lecsusszan rögtönzött ülőalkalmatosságáról, csuklyája alól hosszú, fekete tincsek szabadulnak ki, s fogják közre bizalmasan a nőstény árnyak közt rejtőző arcocskáját. Tekintete nem villan fel, nem árulja el magát. Szemei tán csukva vannak, s az öröktől fogva világtalan ösztönös eleganciájával érzékeli a történések. Milyen furcsa tapasztalás, milyen érdekes bájital!
Enyhén meghajtja magát a bárd előtt, ahogy egy régi korban, régi világban szokássá vált tisztelt ellenfelek között. Majd jobb kezét nyújtja a hímnek, sötét bőrrel fedett ujjai pogány kontrasztra kélnek a kavargó fehérséggel.*
- Ám önnek szabad a tánc.
Testét kirázza a hideg, mellkasa lassú ütemben emelkedik és süllyed. Mindez éles ellentétben áll a bőre alatti érhálózatban őrülten lüktető és sodródó forró vérrel. Nincs hozzászokva... mindig is hidegvérű gyilkos volt, a szenvedély megélése nem lételeme. Ám most e testben szelleme zavart, nyugtalan. Nincs a hűvös, fagyos nyugalom, mely mindig is jellemezte - kívülről hűti valami inkább. Napokba, hetekbe telhet, míg visszanyeri régi önmagát. Vagy mindezt pusztán ezen átkos szer váltja ki belőle? Hisz korábban már ott volt a testében uralkodó folyékony fagy, mely jégkristályokat rajzolt a húsba, s az ellenfelek szemein át becsurgatva ólmos hideget árasztott szét...
A kezére húzott bőr halkan csikorog a hidegben, ahogy ujjai a szökőkút peremét markolják. A fémszálak figyelmeztetően csillannak a fehérségben, amint gazdájuk a betolakodó jelenlétre felfigyel. Az elméjét elborító lomha ködön keresztül is érzékeli, bár ebben a fehérségben nem láthatja. Képezli ezt az alakot is csupán, hisz ugyanúgy köszön amaz a lelkeiben duruzsoló árnynak, mint minden más, mit e bódulat hoz. Pontosan olyan figyelmet szentel hát neki, mint bármi másnak, mivel édes kábulatában találkozik.
Ám van valami, amitől különbözik e jelenés. Furcsa, már-már túlságosan is ismerős és egyre inkább anyagszerű a maga lehetetlen valójában. Annyira engedi közel magához, amennyire a hím megközelíteni óhajtja őt, nem tesz ellene. Keserédes álomnak tűnik a többi között és ő miért is küzdene a képzelt rémek ellen?*
- Egy egyszerű vándort nem.
*Ajkain nem látszik mosoly, egy üres maszk beszél csupán. Hangja mély, kissé rekedt, mintha rég elfeledte volna a hangját. Valóban nem használta sokat, mióta ide került, ám eddig nem volt gondja vele. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy a kíméletlen, megzabolázhatatlan alkímiai csoda az, mely befolyásolja fizikai kiterjedése minden részletét.
És ismét elutasításnak hat az első szólam, melyet megpendít egy régi bárd lantján. Mintha a történelem ismételné önmagát. Mégsem a férfit, csupán a felkínált jellemzést utasítja el. Lecsusszan rögtönzött ülőalkalmatosságáról, csuklyája alól hosszú, fekete tincsek szabadulnak ki, s fogják közre bizalmasan a nőstény árnyak közt rejtőző arcocskáját. Tekintete nem villan fel, nem árulja el magát. Szemei tán csukva vannak, s az öröktől fogva világtalan ösztönös eleganciájával érzékeli a történések. Milyen furcsa tapasztalás, milyen érdekes bájital!
Enyhén meghajtja magát a bárd előtt, ahogy egy régi korban, régi világban szokássá vált tisztelt ellenfelek között. Majd jobb kezét nyújtja a hímnek, sötét bőrrel fedett ujjai pogány kontrasztra kélnek a kavargó fehérséggel.*
- Ám önnek szabad a tánc.
3390. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:25:19
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:25:19
Rang: Játékos
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 35
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
*Éj sötét bársonya burkolja ismét a tájat. Éj sötét bársonya elől terít rá a köd hűvös leplet. Sötét utazó. Fekete alak bontakozik ki a ködből. Vándor. Így mondják a népek. Világok vándora. Sok helyen járt már, és előtte még a végtelenbe fut az út.
Most mégis minden lépés bizonytalan. Minden valahogy más. Nem számított rá, hogy ilyen lesz. Persze egy új környezethez alkalmazkodni, megismerni azt, mindig nehéz. Újra fel kell fedeznie, megtalálnia bizonyos dolgokat, melyeket valaha magáénak mondhatott.
Ó megannyi fölösleges kör, mely egy ismert út bejárásához vezet újra és újra, de mégis mindig valahogy másként. Sötét alak, kit rejt a köd maga is. A fekete köpeny, melynek csuklyáját ezúttal hanyagul csak a hátára vetve hordja, még össze sincs fogva rajta.
Mintha egyszerűen csak megbeszélte volna a természettel, hogy bűnös hanyagságát az majd jótékonyan pótolja, és takarja el. A férfi járása kimért. Azt bárki első ránézésre láthatja, hogy harcos, tartása, és megjelenése mégis sugároz magából egy fajta eleganciát, mely nem a tucat zsoldosok sajátja, melyek az ivó asztalait koptatják nap-nap után, míg nem találnak valamit, ahol újra próbára tehetik a szerencséjüket pár garasért.
A férfi öltözéke egyszerű, praktikus, mely tökéletesen olvad az éjbe, ami most éppen körülveszi őt, mégis kontrasztot képez a köd fátylával. A sötét öltözetű idegen furcsa hideget sugároz. Olyan hideget, melyet csak az utolsó pillanatokban érzel, mikor a halál jeges keze simogatja arcodat lágyan, hogy a semmibe meredő tekintetedből végleg kioltsa a fényt.
Jobbára egy szó az, mely tökéletesen jellemezné őt. Ítélet. Sokak számára hozta már ezt el, és sokak számára fogja is még. Vándor ő. A sors vándora, kinek nincsenek gyökerei, igen régen már. Végzete hajtja csupán, maga sem tudván hova, de már nem is igen foglalkozik vele. Lejárt már a kérdések ideje.
Az éjszakában egy másik árny sziluettje rajzolódik ki magányosan. Mintha csak felhívás lenne ez. Könnyed táncra, sötét keringőre, melyet sírok közt lejthetnének egy temetőben, hol holt lelkek siralmai adnák hozzá a lány muzsikát.
Holt lelkek, kik magukat siratják, hiszen mindenki számára eljő a szörnyű pillanat, mikor számot kell adni, mikor szembe kell néznie önmagával, megannyi hibájával, és tévedésével. Ezt hozza ő. Az ítélet. Nesztelen léptei csupán lágy fodrokat vetnek a ködben, melyet a kútnál ülő idegen talán már észrevehet.
Idegen, s mégis ismerős. Nem több ez csupán, egy megérzés, hiszen ebben a ködben, ebből a távolságból az alakja még nem rajzolódik oly részletesen, hogy igazán megmondhassa ki ő. Persze egyszer régen, a múlt ködében egy bölcs azt mondta, hogy igazán csak a lélek lát, és mi fontos a szemnek láthatatlan.
A vándor ki eddig maga sem tudta merre is menjen, most hát röpke pillanatra új célt talált. Az idegen, ki hozzá hasonlóan szintén az éjszaka magányát választotta, s e kései órát, hogy elmélkedjen, vagy csupán az éj sötét romantikáját élvezze, melyben most a köd jótékonyan elfedi a csillagokat is, de megannyi érdekes alakot rajzol, hogy önmagával táncra kél, és akár történeteket elevenít meg. Fantázia kérdése csupán.
Közelebb érve már ki tudja venni azt, amiben eddig is szinte biztos volt. A magányos alak egy nő. Karcsú, kecses testű, s az idegenben valami mégis oly ismerős. Múlnak a percek, s a léptek lassan egyre közelebb visznek, hogy ha a lány akarja már, észreveheti őt.
A sötét vándor, ki előlép a ködből szertartásosan hajol meg előtte, mint nemesi fogadáson tenné azt bárki a királyi udvarban, amikor egy hölgyet üdvözöl. Markáns arcán hideg félmosoly, mely nélkülöz minden érzelmet, de mégis sokat sejtethet. Sokat jósolhat egy hölgynek, ki olvasni képes azokban a vonásokban. Sötét tekintete mély, mint a kút maga, a múlt sötét kútja, melyben már nem él a remény. Ha bele nézel, könnyen veszel bele, s nem csak a halandót nem találod, kinek titkait kifürkésznéd, de magad veszhetsz el ott, talán örökre.
- Üdvözletem az éjszaka fekete rózsájának.
*Hallatszik egy lágy bariton, szentségtörésként törve apró szilánkokra az éj tiszta csendjét.*
- Megtisztelné egy tánccal az egyszerű vándort?
Most mégis minden lépés bizonytalan. Minden valahogy más. Nem számított rá, hogy ilyen lesz. Persze egy új környezethez alkalmazkodni, megismerni azt, mindig nehéz. Újra fel kell fedeznie, megtalálnia bizonyos dolgokat, melyeket valaha magáénak mondhatott.
Ó megannyi fölösleges kör, mely egy ismert út bejárásához vezet újra és újra, de mégis mindig valahogy másként. Sötét alak, kit rejt a köd maga is. A fekete köpeny, melynek csuklyáját ezúttal hanyagul csak a hátára vetve hordja, még össze sincs fogva rajta.
Mintha egyszerűen csak megbeszélte volna a természettel, hogy bűnös hanyagságát az majd jótékonyan pótolja, és takarja el. A férfi járása kimért. Azt bárki első ránézésre láthatja, hogy harcos, tartása, és megjelenése mégis sugároz magából egy fajta eleganciát, mely nem a tucat zsoldosok sajátja, melyek az ivó asztalait koptatják nap-nap után, míg nem találnak valamit, ahol újra próbára tehetik a szerencséjüket pár garasért.
A férfi öltözéke egyszerű, praktikus, mely tökéletesen olvad az éjbe, ami most éppen körülveszi őt, mégis kontrasztot képez a köd fátylával. A sötét öltözetű idegen furcsa hideget sugároz. Olyan hideget, melyet csak az utolsó pillanatokban érzel, mikor a halál jeges keze simogatja arcodat lágyan, hogy a semmibe meredő tekintetedből végleg kioltsa a fényt.
Jobbára egy szó az, mely tökéletesen jellemezné őt. Ítélet. Sokak számára hozta már ezt el, és sokak számára fogja is még. Vándor ő. A sors vándora, kinek nincsenek gyökerei, igen régen már. Végzete hajtja csupán, maga sem tudván hova, de már nem is igen foglalkozik vele. Lejárt már a kérdések ideje.
Az éjszakában egy másik árny sziluettje rajzolódik ki magányosan. Mintha csak felhívás lenne ez. Könnyed táncra, sötét keringőre, melyet sírok közt lejthetnének egy temetőben, hol holt lelkek siralmai adnák hozzá a lány muzsikát.
Holt lelkek, kik magukat siratják, hiszen mindenki számára eljő a szörnyű pillanat, mikor számot kell adni, mikor szembe kell néznie önmagával, megannyi hibájával, és tévedésével. Ezt hozza ő. Az ítélet. Nesztelen léptei csupán lágy fodrokat vetnek a ködben, melyet a kútnál ülő idegen talán már észrevehet.
Idegen, s mégis ismerős. Nem több ez csupán, egy megérzés, hiszen ebben a ködben, ebből a távolságból az alakja még nem rajzolódik oly részletesen, hogy igazán megmondhassa ki ő. Persze egyszer régen, a múlt ködében egy bölcs azt mondta, hogy igazán csak a lélek lát, és mi fontos a szemnek láthatatlan.
A vándor ki eddig maga sem tudta merre is menjen, most hát röpke pillanatra új célt talált. Az idegen, ki hozzá hasonlóan szintén az éjszaka magányát választotta, s e kései órát, hogy elmélkedjen, vagy csupán az éj sötét romantikáját élvezze, melyben most a köd jótékonyan elfedi a csillagokat is, de megannyi érdekes alakot rajzol, hogy önmagával táncra kél, és akár történeteket elevenít meg. Fantázia kérdése csupán.
Közelebb érve már ki tudja venni azt, amiben eddig is szinte biztos volt. A magányos alak egy nő. Karcsú, kecses testű, s az idegenben valami mégis oly ismerős. Múlnak a percek, s a léptek lassan egyre közelebb visznek, hogy ha a lány akarja már, észreveheti őt.
A sötét vándor, ki előlép a ködből szertartásosan hajol meg előtte, mint nemesi fogadáson tenné azt bárki a királyi udvarban, amikor egy hölgyet üdvözöl. Markáns arcán hideg félmosoly, mely nélkülöz minden érzelmet, de mégis sokat sejtethet. Sokat jósolhat egy hölgynek, ki olvasni képes azokban a vonásokban. Sötét tekintete mély, mint a kút maga, a múlt sötét kútja, melyben már nem él a remény. Ha bele nézel, könnyen veszel bele, s nem csak a halandót nem találod, kinek titkait kifürkésznéd, de magad veszhetsz el ott, talán örökre.
- Üdvözletem az éjszaka fekete rózsájának.
*Hallatszik egy lágy bariton, szentségtörésként törve apró szilánkokra az éj tiszta csendjét.*
- Megtisztelné egy tánccal az egyszerű vándort?
3389. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:24:00
Üzenet elküldve: 2013-01-03 13:24:00
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 21
OOC üzenetek: 30
Játékstílus: Szelíd
*Az éjszaka súlyos szörnyetegként nehezedik a városra. Pofájából sűrű ködfelhő árad az utcácskákba, mérgesgázként tölti meg a rendelkezésére álló teret. Belélegzése nem okoz problémát az élőknek, ám maga a jelenség kétségtelenül végzetes lehet, hisz az elmúlás lakozik benne.
A szökőkút peremén ülő alak sziluettje csak időről-időre sejlik fel a tejfehér kavarban. Lehetetlen felfedni, ki a rémlény, testét ugyanis sötét köpeny, fejét hasonló színű csuklya fedi. A szövet sötét árnyékot vet arcára, s csupán ajkának cseresznyeszín íve ad támpontot arról, hogy mégiscsak valamiféle itteni lényről beszélhetünk és nem ő maga a ködpárát fújó szörnyeteg.
Tekintete, mely nem látszik a sötétségben, a végtelenben veszett el és olyan dolgokat lát, melyek nem léteznek. Egyszerűen nem létezhetnek, mert akkor megbomlana a világ törékeny ellensúlya. Egy világé, melyet nem lát valósnak, mely valahol rendkívül hamis és idegen... ő nem tartozik ide. Soha nem is tartozott. Ám a test, melyet magáénak vallhat, kétségtelenül ebben a mocsokban született és ide is óhajt porba szállni. Mily gyenge és milyen esendő! Olyannyira törékeny eme korcs lény, hogy minden pillanatban attól fél, darabokra fogja szakítani hatalmával... Miért talált pont ily satnya testet? Miért van, hogy minden test ennyire erőtlen ezen a földön?
Anekril nem tudja, hisz hogyan is tudhatná! Ez a világ semmivel nem gyengébb az előzőnél, sőt... az itt élők valahogy tudatosabbak, jobban kihasználják a rendelkezésükre álló tudást és teret. Nem érti, hogy nem a világ gyengébb, csak ő lett erősebb. Az emlékek, melyeket elzárt lelkének mélyére űrt martak benne. Végtelen, sötéten ásító űrt, melytől nem lehet önmaga egészen addig, míg ismét fel nem tölti azt. Ám ha feltöltené, többé képtelen lenne újászületni. Micsoda ördögi kör...
Annak, hogy a főtér szívét találta megfelelő helynek az esti elmélkedésre, egészen más oka van azonban. Nem jár agya az általa blokkolt helyeken, sokkal inkább egy új felfedezés az, mely magával ragadta. Új kaland, melyet azoknak a bódítószereknek köszönhet, miket a Piacon vásárolt a minap...
Elrabolt teste furcsa lázban ég, egész bensője sötét tűztől lüktet. Tekintetében egy idegen, kifacsart világ tükröződik, amint utazást tesz a nemlét végtelenjébe. Agyában gyors egymásutánban váltakoznak a képek, melyeknek többségét feldolgozni is képtelen jelenlegi állapotában...
Nem itt vette be a furcsa szert. Abban a lyukban töltötte napját, melyet a test előző gazdája otthonnak nevezett. Nem a legbiztonságosabb rejtek, ám jobb választása pénz hiányában nem akadt. Nem emlékszik azonban, hogyan jutott ki a szegénynegyedből a város központjába. Nagy felelőtlenség volt, hisz itt és így kiszolgáltatott, védtelen. Számít ez azonban? Nem, egyáltalán nem. Mert ha fogságba ejtik, ha végeznek is a testtel, az számára időveszteség csupán. Megvannak ugyan a maga tervei, ám a mikor és hogyan cseppet sem tölti el nyugtalansággal. Tudja ugyanis: idő, mint olyan, nem létezik. Főleg nem egy hozzá hasonló számára.*
A szökőkút peremén ülő alak sziluettje csak időről-időre sejlik fel a tejfehér kavarban. Lehetetlen felfedni, ki a rémlény, testét ugyanis sötét köpeny, fejét hasonló színű csuklya fedi. A szövet sötét árnyékot vet arcára, s csupán ajkának cseresznyeszín íve ad támpontot arról, hogy mégiscsak valamiféle itteni lényről beszélhetünk és nem ő maga a ködpárát fújó szörnyeteg.
Tekintete, mely nem látszik a sötétségben, a végtelenben veszett el és olyan dolgokat lát, melyek nem léteznek. Egyszerűen nem létezhetnek, mert akkor megbomlana a világ törékeny ellensúlya. Egy világé, melyet nem lát valósnak, mely valahol rendkívül hamis és idegen... ő nem tartozik ide. Soha nem is tartozott. Ám a test, melyet magáénak vallhat, kétségtelenül ebben a mocsokban született és ide is óhajt porba szállni. Mily gyenge és milyen esendő! Olyannyira törékeny eme korcs lény, hogy minden pillanatban attól fél, darabokra fogja szakítani hatalmával... Miért talált pont ily satnya testet? Miért van, hogy minden test ennyire erőtlen ezen a földön?
Anekril nem tudja, hisz hogyan is tudhatná! Ez a világ semmivel nem gyengébb az előzőnél, sőt... az itt élők valahogy tudatosabbak, jobban kihasználják a rendelkezésükre álló tudást és teret. Nem érti, hogy nem a világ gyengébb, csak ő lett erősebb. Az emlékek, melyeket elzárt lelkének mélyére űrt martak benne. Végtelen, sötéten ásító űrt, melytől nem lehet önmaga egészen addig, míg ismét fel nem tölti azt. Ám ha feltöltené, többé képtelen lenne újászületni. Micsoda ördögi kör...
Annak, hogy a főtér szívét találta megfelelő helynek az esti elmélkedésre, egészen más oka van azonban. Nem jár agya az általa blokkolt helyeken, sokkal inkább egy új felfedezés az, mely magával ragadta. Új kaland, melyet azoknak a bódítószereknek köszönhet, miket a Piacon vásárolt a minap...
Elrabolt teste furcsa lázban ég, egész bensője sötét tűztől lüktet. Tekintetében egy idegen, kifacsart világ tükröződik, amint utazást tesz a nemlét végtelenjébe. Agyában gyors egymásutánban váltakoznak a képek, melyeknek többségét feldolgozni is képtelen jelenlegi állapotában...
Nem itt vette be a furcsa szert. Abban a lyukban töltötte napját, melyet a test előző gazdája otthonnak nevezett. Nem a legbiztonságosabb rejtek, ám jobb választása pénz hiányában nem akadt. Nem emlékszik azonban, hogyan jutott ki a szegénynegyedből a város központjába. Nagy felelőtlenség volt, hisz itt és így kiszolgáltatott, védtelen. Számít ez azonban? Nem, egyáltalán nem. Mert ha fogságba ejtik, ha végeznek is a testtel, az számára időveszteség csupán. Megvannak ugyan a maga tervei, ám a mikor és hogyan cseppet sem tölti el nyugtalansággal. Tudja ugyanis: idő, mint olyan, nem létezik. Főleg nem egy hozzá hasonló számára.*
3388. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-03 10:36:50
Üzenet elküldve: 2013-01-03 10:36:50
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Szelíd
*Logart igen lassú léptekkel halad át a kapun. Alig, hogy beér vállát a falnak támasztva piheni k az út viszontagságait. Mikor már elég erőt érez magába ahhoz, hogy saját lábán is meg álljon, ellöki magát a faltól és újra útnak ered. Ahogy a nagy tömegben kavarog, alaposan szemügyre vesz mindenkit. Arcán egyre csak a csalódottság jelei tűnnek fel.*
~Apa merre lehetsz?~
*Amilyen hamar jött oly hirtelen vész el az erő amelyet a remény adott Logart-nak. Utolsó erőfeszítéssel egy padfele veszi az irányt. Amint a kőpadhoz ér szinte ráveti magát. A padra heveredve figyeli a kavargó tömeget.*
~Vajon ki tudhat rólad valami?~
*Fejét az ölében pihenő kezére hajtja.*
~Apa merre lehetsz?~
*Amilyen hamar jött oly hirtelen vész el az erő amelyet a remény adott Logart-nak. Utolsó erőfeszítéssel egy padfele veszi az irányt. Amint a kőpadhoz ér szinte ráveti magát. A padra heveredve figyeli a kavargó tömeget.*
~Vajon ki tudhat rólad valami?~
*Fejét az ölében pihenő kezére hajtja.*
3387. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-02 13:09:36
Üzenet elküldve: 2013-01-02 13:09:36
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 3
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 3
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Egy vándor érkezik a főtérre. Lehajtott fejjel lépdel a tömeg szélén, köpenyének csuklyájával eltakarja az arcát.*
"Sokkal nagyobb a tömeg, mint azt sejtettem...És éhes is vagyok. Azt hiszem, van még nálam egy alma."
*Megtorpan és körülnéz, egy árnyékos, eldugottabb zugot keresve, nem sok sikerrel. Leül az egyik kőpadra, és megkezdi almáját. Próbál a lehető legkevésbé feltűnő lenni.*
"Sokkal nagyobb a tömeg, mint azt sejtettem...És éhes is vagyok. Azt hiszem, van még nálam egy alma."
*Megtorpan és körülnéz, egy árnyékos, eldugottabb zugot keresve, nem sok sikerrel. Leül az egyik kőpadra, és megkezdi almáját. Próbál a lehető legkevésbé feltűnő lenni.*
3386. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2013-01-01 20:38:44
Üzenet elküldve: 2013-01-01 20:38:44
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 338
OOC üzenetek: 542
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 338
OOC üzenetek: 542
Játékstílus: Szelíd
//Kincs ami nincs//
*A vacsorának hamar vége lett, s a maradék őr visszakísérte a kalandorokat a szállásukra. Az éjszaka felemásan sikerült, hisz volt aki a pénz reményében jóízűen aludt, ám voltak olyanok, kik bizonyos agályokkal küzdöttek. Ám a hajnal senki számára sem maradt el.
Egy gyors reggeli, eligazítás, majd az indulás. Ahogy azt Soril megmondta, a társasághoz csapódott még egy ember, a vezetőjük, ki az erdőben tanyázó bűnbanda egykori tagja volt. Keveset beszélt, s arcán keveredett a harag és a szégyen bizonyos árnyalata.
A menet kora reggel indult, de így is voltak kíváncsi szemek melyek megnézték a Soril-fiúk övezte csapatot.*
- Most egy kis lovagolás következik *mondja Soril, a hátasokon helyet foglaló csapatnak, mikor a főtérre érnek * Nagyon remélem, hogy útközben senki sem fogja meggondolni magát, és vágtat el a végtelenbe. Hisz tudják, az őrség nem felejt.
*Szavait elsősorban Evanének címezte, elvégre ő nem önszántából van itt, s most alkalma nyílna megszökni. A többiek inkább a pénz miatt aggódhatnak.*
*A vacsorának hamar vége lett, s a maradék őr visszakísérte a kalandorokat a szállásukra. Az éjszaka felemásan sikerült, hisz volt aki a pénz reményében jóízűen aludt, ám voltak olyanok, kik bizonyos agályokkal küzdöttek. Ám a hajnal senki számára sem maradt el.
Egy gyors reggeli, eligazítás, majd az indulás. Ahogy azt Soril megmondta, a társasághoz csapódott még egy ember, a vezetőjük, ki az erdőben tanyázó bűnbanda egykori tagja volt. Keveset beszélt, s arcán keveredett a harag és a szégyen bizonyos árnyalata.
A menet kora reggel indult, de így is voltak kíváncsi szemek melyek megnézték a Soril-fiúk övezte csapatot.*
- Most egy kis lovagolás következik *mondja Soril, a hátasokon helyet foglaló csapatnak, mikor a főtérre érnek * Nagyon remélem, hogy útközben senki sem fogja meggondolni magát, és vágtat el a végtelenbe. Hisz tudják, az őrség nem felejt.
*Szavait elsősorban Evanének címezte, elvégre ő nem önszántából van itt, s most alkalma nyílna megszökni. A többiek inkább a pénz miatt aggódhatnak.*
3385. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:40:02
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:40:02
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 8
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 8
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//Draelon és Ingrion//
*Arith arra figyel fel, hogy Draelon egy nővel kezd el beszélni.*
-Kezét csókolom, hölgyem. Ön új errefelé?
"Nem, most nem fogom meghívni egy italra. Most előbb megnézem, hogyan viselkedik, nehogy úgy járjak, mint az előzővel."
-Csinos a r...
*Zavarodottan köhint egyet, majd gyorsan folytatja.*
-Tetszik a ruhája. Hol vette? Természetesen én is úgy gondolom, mint a barátom, csatlakozhatna hozzánk. Az a tervünk, hogy szerezzünk egy lakást, gazdagodjunk meg, és kalandozzunk. Ön mit szólna ehhez? Szívesen látnánk Önt.
*Rámosolyog a nőre.*
A hozzászólás írója (Arith Gafolen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.31 17:44:56
*Arith arra figyel fel, hogy Draelon egy nővel kezd el beszélni.*
-Kezét csókolom, hölgyem. Ön új errefelé?
"Nem, most nem fogom meghívni egy italra. Most előbb megnézem, hogyan viselkedik, nehogy úgy járjak, mint az előzővel."
-Csinos a r...
*Zavarodottan köhint egyet, majd gyorsan folytatja.*
-Tetszik a ruhája. Hol vette? Természetesen én is úgy gondolom, mint a barátom, csatlakozhatna hozzánk. Az a tervünk, hogy szerezzünk egy lakást, gazdagodjunk meg, és kalandozzunk. Ön mit szólna ehhez? Szívesen látnánk Önt.
*Rámosolyog a nőre.*
A hozzászólás írója (Arith Gafolen) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2012.12.31 17:44:56
3384. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:37:35
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:37:35
Rang: Játékos
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 6
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
*Továbbra is csak ücsörög a kút káváján, gondolataiba mélyedve szemléli a főtéren megfordulókat. Időnként gyermekien arcára ülnek érzései egyes személyekkel kapcsolatban. Hol kelletlenül elhúzza a száját, hol szélesen elmosolyodik, ahogy magában megpróbálja mások kinézetéből kitalálni, milyen személyiséget takarnak a gúnyák. Némelyek öltözete, sőt mi több, arckifejezése igen árulkodó.
Sokáig senkin sem időzik tekintete, mindenki csak pillanatokat kaphat figyelméből. Egészen addig, míg meg nem pillant egy ember nőt, Ythyrin-t. Összevont szemöldökkel pislog rá. Kicsit értetlenül áll - vagyis ül, de ez lényegtelen - a tény előtt, hogy a nő egy egészen rövid nadrágot öltött magára. Beleborzong még a gondolatba is. Bár kár magából kiindulnia, világ életében fázós volt.
El is felejtkezik róla teljesen, hogy nem illik másokat megbámulni. Egyszerűen képtelen elvonni pillantását a meglátott személyről.*
Sokáig senkin sem időzik tekintete, mindenki csak pillanatokat kaphat figyelméből. Egészen addig, míg meg nem pillant egy ember nőt, Ythyrin-t. Összevont szemöldökkel pislog rá. Kicsit értetlenül áll - vagyis ül, de ez lényegtelen - a tény előtt, hogy a nő egy egészen rövid nadrágot öltött magára. Beleborzong még a gondolatba is. Bár kár magából kiindulnia, világ életében fázós volt.
El is felejtkezik róla teljesen, hogy nem illik másokat megbámulni. Egyszerűen képtelen elvonni pillantását a meglátott személyről.*
3383. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:33:47
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:33:47
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 0
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Arith//
*Draelon meghallgatja a férfi tervét, majd megrázza kezét*
- Igazad van. Ja és nyugodtan tegezhetsz.
*Draelon várja mit válaszol a különös férfi. Látszik rajta, hogy gazdag családban nevelkedett. Vajon hogy bírja majd a kalandokat. Ekkor lép a térre egy ember nő. Láthatóan ős is most jár itt először. Látszik rajta, hogy kalandor, nem az a pátyolgatni való típus. Draelon ugyanazt érzi rajta, mint Arith-nál, így a vele való társalgás közben megszólítja a nőt is:*
//Ingrion//
- Üdvözöllek! Te is munkát és kalandot keresel? Hozzánk beszállhatnál. *gyunyorosan kacsint, bár kedvesen akart. Áh a magány teszi.*
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.01.01 14:33:06, a következő indokkal:
Hiányzó jelek pótlása.
*Draelon meghallgatja a férfi tervét, majd megrázza kezét*
- Igazad van. Ja és nyugodtan tegezhetsz.
*Draelon várja mit válaszol a különös férfi. Látszik rajta, hogy gazdag családban nevelkedett. Vajon hogy bírja majd a kalandokat. Ekkor lép a térre egy ember nő. Láthatóan ős is most jár itt először. Látszik rajta, hogy kalandor, nem az a pátyolgatni való típus. Draelon ugyanazt érzi rajta, mint Arith-nál, így a vele való társalgás közben megszólítja a nőt is:*
//Ingrion//
- Üdvözöllek! Te is munkát és kalandot keresel? Hozzánk beszállhatnál. *gyunyorosan kacsint, bár kedvesen akart. Áh a magány teszi.*
A hozzászólást Emphus Engora (Adminisztrátor) módosította, ekkor: 2013.01.01 14:33:06, a következő indokkal:
Hiányzó jelek pótlása.
3382. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:29:00
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:29:00
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 1
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
*Ythyrin csak egy fertályórával ezelőtt érkezett meg Arthenior főterére, szégyenszemre egy parasztgazda szekerének hátulján kuporogva. De valahogy nem fűlött a foga ahhoz, hogy gyalog tegye meg a szomszédos falucskából idáig az utat, úgyhogy kénytelen volt ezt a kevéssé elegáns megoldást választani.*
~De csináltam valaha bármi elegánsat az életemben?~ *Kérdezi magától, miközben leporolja a ruháját - ami gyakorlatilag egy térdig érő nadrágból, egy kurta mellényből és egy köpenyből áll - és ellenőrzi, nem hagyta-e el esetleg valamelyik tőrét. Mivel mindent rendben talál, körbenéz a téren, igyekszik feltérképezni a terepet.*
~Először is ami a legfontosabb, munkát kell szereznem. Utána majd a szálláskérdést is megoldom.~ *Listázza magának a tennivalókat, miközben a téren járkálva valami testhezálló feladat után kutat - nem mintha különösebben válogatós lenne.*
~De csináltam valaha bármi elegánsat az életemben?~ *Kérdezi magától, miközben leporolja a ruháját - ami gyakorlatilag egy térdig érő nadrágból, egy kurta mellényből és egy köpenyből áll - és ellenőrzi, nem hagyta-e el esetleg valamelyik tőrét. Mivel mindent rendben talál, körbenéz a téren, igyekszik feltérképezni a terepet.*
~Először is ami a legfontosabb, munkát kell szereznem. Utána majd a szálláskérdést is megoldom.~ *Listázza magának a tennivalókat, miközben a téren járkálva valami testhezálló feladat után kutat - nem mintha különösebben válogatós lenne.*
3381. hozzászólás ezen a helyszínen: Arthenior főtere
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:27:15
Üzenet elküldve: 2012-12-31 17:27:15
Rang: Kezdő játékos
IC üzenetek: 8
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 8
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Szelíd
//Draelon//
- Szóval, van egy tervem. Tudja, én itt szétnéztem. Voltam a fogadóban, a szálláshelyen. Végül arra jutottam, hogy kéne fedél a fejem alá. Gondolom, ezzel Ön is így van.
*Elmosolyodik, eszébe jutott, hogy milyen kényelmetlen volt a szőnyegen aludni*
- Talán együtt szerezhetünk valami kis menedéket. Ha ez megvan, akkor pénzt kell szereznünk. Közben kalandozhatunk, védhetjük az ártatlanokat, de legfőképpen : meggazdagodunk. Utána pedig megint kalandozhatunk. Sok veszély van errefelé. A többi részlet meg majd kiderül útközben. Ez az ajánlatom. Remélem, érdekli.
*Arith a kezét nyújtja a férfi felé, azt várja, hogy megrázza.*
- Szóval, van egy tervem. Tudja, én itt szétnéztem. Voltam a fogadóban, a szálláshelyen. Végül arra jutottam, hogy kéne fedél a fejem alá. Gondolom, ezzel Ön is így van.
*Elmosolyodik, eszébe jutott, hogy milyen kényelmetlen volt a szőnyegen aludni*
- Talán együtt szerezhetünk valami kis menedéket. Ha ez megvan, akkor pénzt kell szereznünk. Közben kalandozhatunk, védhetjük az ártatlanokat, de legfőképpen : meggazdagodunk. Utána pedig megint kalandozhatunk. Sok veszély van errefelé. A többi részlet meg majd kiderül útközben. Ez az ajánlatom. Remélem, érdekli.
*Arith a kezét nyújtja a férfi felé, azt várja, hogy megrázza.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680 , 3681-3700 , 3701-3720 , 3721-3740 , 3741-3760 , 3761-3780 , 3781-3800 , 3801-3820 , 3821-3840 , 3841-3860 , 3861-3880 , 3881-3900 , 3901-3920 , 3921-3940 , 3941-3960 , 3961-3980 , 3981-4000 , 4001-4020 , 4021-4040 , 4041-4060 , 4061-4080 , 4081-4100 , 4101-4120 , 4121-4140 , 4141-4160 , 4161-4180 , 4181-4200 , 4201-4220 , 4221-4240 , 4241-4260 , 4261-4280 , 4281-4300 , 4301-4320 , 4321-4340 , 4341-4360 , 4361-4380 , 4381-4400 , 4401-4420 , 4421-4440 , 4441-4460 , 4461-4480 , 4481-4500 , 4501-4520 , 4521-4540 , 4541-4560 , 4561-4580 , 4581-4600 , 4601-4620 , 4621-4640 , 4641-4660 , 4661-4680 , 4681-4700 , 4701-4720 , 4721-4740 , 4741-4760 , 4761-4780 , 4781-4800 , 4801-4820 , 4821-4840 , 4841-4860 , 4861-4880 , 4881-4900 , 4901-4920 , 4921-4940 , 4941-4960 , 4961-4980 , 4981-5000 , 5001-5020 , 5021-5040 , 5041-5060 , 5061-5080 , 5081-5100 , 5101-5120 , 5121-5140 , 5141-5160 , 5161-5180 , 5181-5200 , 5201-5220 , 5221-5240 , 5241-5260 , 5261-5280 , 5281-5300 , 5301-5320 , 5321-5340 , 5341-5360 , 5361-5380 , 5381-5400 , 5401-5420 , 5421-5440 , 5441-5460 , 5461-5480 , 5481-5500 , 5501-5520 , 5521-5540 , 5541-5560 , 5561-5580 , 5581-5600 , 5601-5620 , 5621-5640 , 5641-5660 , 5661-5680 , 5681-5700 , 5701-5720 , 5721-5740 , 5741-5760 , 5761-5780 , 5781-5800 , 5801-5820 , 5821-5840 , 5841-5860 , 5861-5880 , 5881-5900 , 5901-5920 , 5921-5940 , 5941-5960 , 5961-5980 , 5981-6000 , 6001-6020 , 6021-6040 , 6041-6060 , 6061-6080 , 6081-6100 , 6101-6120 , 6121-6140 , 6141-6160 , 6161-6180 , 6181-6200 , 6201-6220 , 6221-6240 , 6241-6260 , 6261-6280 , 6281-6300 , 6301-6320 , 6321-6340 , 6341-6360 , 6361-6380 , 6381-6400 , 6401-6420 , 6421-6440 , 6441-6460 , 6461-6480 , 6481-6500 , 6501-6520 , 6521-6540 , 6541-6560 , 6561-6580 , 6581-6600 , 6601-6620 , 6621-6640 , 6641-6660 , 6661-6680 , 6681-6700 , 6701-6720 , 6721-6740 , 6741-6760 , 6761-6780 , 6781-6800 , 6801-6820 , 6821-6840 , 6841-6860 , 6861-6880 , 6881-6900 , 6901-6920 , 6921-6940 , 6941-6960 , 6961-6980 , 6981-7000 , 7001-7020 , 7021-7040 , 7041-7060 , 7061-7080 , 7081-7100 , 7101-7120 , 7121-7140 , 7141-7160 , 7161-7180 , 7181-7200 , 7201-7220 , 7221-7240 , 7241-7260 , 7261-7280 , 7281-7300 , 7301-7320 , 7321-7340 , 7341-7360 , 7361-7380 , 7381-7400 , 7401-7420 , 7421-7440 , 7441-7460 , 7461-7480 , 7481-7500 , 7501-7520 , 7521-7540 , 7541-7560 , 7561-7580 , 7581-7600 , 7601-7620 , 7621-7640 , 7641-7660 , 7661-7680 , 7681-7700 , 7701-7720 , 7721-7740 , 7741-7760 , 7761-7780 , 7781-7800 , 7801-7820 , 7821-7840 , 7841-7860 , 7861-7880 , 7881-7900 , 7901-7920 , 7921-7940 , 7941-7960 , 7961-7980 , 7981-8000 , 8001-8020 , 8021-8040 , 8041-8060 , 8061-8080 , 8081-8100 , 8101-8120 , 8121-8140 , 8141-8160 , 8161-8180 , 8181-8200 , 8201-8220 , 8221-8240 , 8241-8260 , 8261-8280 , 8281-8300 , 8301-8320 , 8321-8340 , 8341-8360 , 8361-8380 , 8381-8400 , 8401-8420 , 8421-8440 , 8441-8460 , 8461-8480 , 8481-8500 , 8501-8520 , 8521-8540 , 8541-8560 , 8561-8580 , 8581-8600 , 8601-8620 , 8621-8640 , 8641-8660 , 8661-8680 , 8681-8700 , 8701-8720 , 8721-8740 , 8741-8760 , 8761-8780 , 8781-8800 , 8801-8820 , 8821-8840 , 8841-8860 , 8861-8880 , 8881-8900 , 8901-8920 , 8921-8940 , 8941-8960 , 8961-8980 , 8981-9000 , 9001-9020 , 9021-9040 , 9041-9060 , 9061-9080 , 9081-9100 , 9101-9120 , 9121-9140 , 9141-9160 , 9161-9180 , 9181-9200 , 9201-9220 , 9221-9240 , 9241-9260 , 9261-9280 , 9281-9300 , 9301-9320 , 9321-9340 , 9341-9360 , 9361-9380 , 9381-9400 , 9401-9420 , 9421-9440 , 9441-9460 , 9461-9480 , 9481-9500 , 9501-9520 , 9521-9540 , 9541-9560 , 9561-9580 , 9581-9600 , 9601-9620 , 9602-9621