//Sahhal Maron//
*Könnyes arccal vágtat ki a szegénynegyedből, majd mikor a főtérre ér kicsit lelassít, megáll pár perc erejéig, és próbál megnyugodni.*
~Persze, igen! Miért kell mindig ezt csinálnod? Hagyd már abba! Miért nem tudod végre abbahagyni? Legalább egy nap erejéig!~
*Odasétál a szökőkúthoz, megmossa vörösre sírt szemeit, majd leül egy padra a nagy fa árnyéka alá. Úgy képzeli, hogy majd az elrejti őt mindenki mástól.*
~A másik irányba kellett volna menned, mondjuk a folyóhoz. Ott kevesebben vannak. De most már mindegy.~
*A nap megszárítja a vizes arcát, és a nyugodt főtéren, a pad alatt ücsörögve szép lassan elfogynak a könnyei. Szeme fehérsége visszatér, így már csak bágyadtan nézegeti a járókelőket.
Ahogy telik az idő, nem tudja nem észre venni a férfit, aki nemrég érkezett. Enbestri szinte már túl feltűnően bámulja őt.
Eddig azt hitte, hogy álmai nem válhatnak valóra, mert nem létezik olyan férfi, amilyet ő bizony kitalált magának, de úgy tűnik, hogy egy kicsit mégis. Na jó, persze sok mindenben nem hasonlít arra az álomképre, amit eddig dédelgetett, de azért nem is olyan rossz. Elég magas, mint tudjuk jól, milyen fontos az egy nő számára ez. Bár túl kevés rajta az izom, és a haja is rövidebb, mint amiről ő képzelgett, de legalább azok a tincsek feketék, és a szeme kék. Bár, az is igaz, hogy nem ugyan az az árnyalat, mint ami Enbestri fantáziáját megmozgatta. Egész helyes, így hát nem is érdekes, ha nem tökéletes.
Azonban nem tudja nem észrevenni a méregdrága ruháit. Olyanokat, amiket ő maga sosem tudna megvásárolni.*
~Szuper!~
*Durcáskodik magában, majd próbál máshova nézni. Már nem akarja fájdítani a szívét a nemesekkel, a féltékenység szinte minden porcikáját átjárja.
Mindez pedig addig tart, amíg valaki meg nem szólítja. Mikor felnéz, alig hisz a szemének, kétszer meg kellene dörzsölnie, hogy higgyen nekik, de elég bután nézne ki, így nem teszi.*
- Ő, igen. Szép.
*Sűrűn pislog, nagy szemekkel néz a férfire.*
- Szeretem, ha meleg van.