//Serray Nordik Wargar//
-Hát természetesen azért nevetek, mert jókedvem van. Ezt általában így szokták. Viszont, belőled nem néztem volna ki, ezt az előbbit, ahogy az előbb nevettél, hát az...Igazán aranyos volt!
*Skila beszéd közben egyre jobban, és jobban nevet, már a hasát fogja, és kis híján leesik a padról, mikor képes erőt venni magán, és abbahagyja. Hatalmas levegőt vesz, -mint aki a víz alá szeretne lebukni- hogy pótolja, az hiányzó oxigént, majd kezeivel, az arcát kezdi gyűrögetni, hogy ellazítsa fájó arcizmait. Már nem tudja mit is tehetne, amivel ezt a párbeszédet, normális mederbe terelhetné. Örül azoknak, amiket Serray mond neki. Nem ismeri a férfi előéletét, ezért fogalma sincs, miféle oldalát hozta felszínre, ami eddig még nem volt jelen a férfiban, de el tudja képzelni. Végül rámosolyog, és nekidől a pad háttámlájának.*
-Serray! Nem tudom miféle feladatról beszéltél az eddigiekben, de, ha meg nem sértelek, én egyáltalán nem bánom, hogy megzavartam.
*Könnyeit törölgetve -amiket a nevetés hozott ki belőle- fordul oda ismét a férfihez, és hogy nyomatékosítsa a most következőket, puha kezét ökölbe szorítja.*
-Nagyon örülök hogy megismertelek téged... Azt hiszem tévedtél. Te vagy a lehető legalkalmasabb ember, akivel csak beszélhetek a szeretteim elvesztése után.
*Itt kicsit ellazul az arca, álmataggá válik, mikor felsejlenek neki régi barátja vonásai.*
~Serray! Most már te hozzád is kötődöm. Lehet hogy nem kéne, hiszen alig ismerlek, de nem tudom, mit tennék, ha most itt hagynál engem.~
*Arcáról eltűnik, a szinte már hozzá tartozó mosolygás, és a kis nevetőgödröcskék. Úgy fordul oda a férfihez, hogy tudja, a következő kérdésével mindent elronthat. Arcában a világ minden fájdalma, de mélybarna szemei, most is reményteljesen csillognak.*
-Mond, megtennéd, hogy velem maradsz? És velem tartasz az utamon? Nem tudom még, hová is tartok, de örülnék, ha megtennéd.