- Nem bánok veled sehogy *vonja össze szépen ívelt szemöldökét, orra felett megjelenik a bosszankodás függőleges ránca.* De elhiheted, nem sok mindenkitől tűröm el, hogy végigrángasson az utcán, mint valami ostoba kölyköt! Főleg nem egy magadfajta... ember nőtől *bizonytalanodik el a végére némiképp a hangja, hiszen mintha előző este még egyáltalán nem úgy gondolt volna rá, mint valamire, aminek akár csak köze is lehetett az emberekhez.* És mindössze annyit akarok, hogy felelj a kérdéseimre *teszi hozzá. Látszik rajta, hogy ugyan valamelyest megenyhült, a testében tomboló feszültséget egyszerűen nem lehet egyik pillanatról a másikra kikapcsolni - még hátra is lép egyet, hogy biztos távolságban lehessen a nőtől, a tüneménytől, ettől a túlvilági teremtménytől. Kizárt, hogy egyszerű ember legyen. Vagy ha az is, hát valami roppant bűbáj keringhet körülötte.
A válaszokat némán hallgatja végig, sem egy biccentés, sem egy elejtett hümmögés nem utal arra, hogy felfogta a szavakat. Tekintetét végig egyenesen Annalyn szemeibe fúrja, ha fehér tincseit meg nem mozdítaná néha a könnyű, nyárvégi szellő, azt hihetné az ártatlan szemlélő, hogy egész lénye nem több egy festménynél.
Csupán akkor veti fel a fejét, amikor Annalyn hirtelen közelebb lép hozzá. Sűrűs pillái mögül, résnyire szűkült szemekkel fürkészi, pillantása akarva-akaratlanul is gyakorta siklik a telt ajkakra, melyek játszi könnyedséggel mozognak, tökéletesen formálják a szavakat, nem ráncolják a bőrt maguk körül. Akár egy igazi égi tünemény...*
- Egy nap alatt senki sem fejleszt tökélyre semmiféle technikát. *Mindössze ennyi hozzáfűznivalója van a válaszokhoz: tény, hogy a nő közelsége megbolondítja, képtelen gondolkodni, racionálisan felépíteni magában bárminek is a vázlatát - hát a nő feleletét elraktározza valahol az elméje egy hátsó szegletében, hogy majd később újra elővehesse, és alaposan kiboncolgathassa őket. Ha valóban egy egyszerű emberi nőstényről van szó, akkor előbb-utóbb ki fogja ismerni. Amennyiben nem... akkor lehet, hogy még korábban kiismeri.
'A vér nem az enyém... megszabadultam... köpönyeges alak... végzett...'*
- ... hogy az az alak... megmentett téged? *lép egyet hátra, fejét úgy biccenti oldalra, akár valamiféle ragadozó madár. Szemei újfent résnyire szűkülnek.* És te fegyvert fogtál rá. Miattam *igyekszik összegezni a történteket - nem megy, gondolkodnia kell, hát pillantása lesiklik Annalynról, a főtér köveire vezeti a tekintetét, ám látni nem látja őket, szemei ide-oda cikáznak maga előtt, ahogy próbál valamiféle fogódzkodót keresni, ami alapján elindulhatna.
Sötét ajkai enyhén szétnyílnak, ahogy újra Annalyn felé fordul.*
- Nem értelek *mondja végül. Becsukja a száját, állkapcsa megfeszül. Tanakodva nyitja ki és csukja be a száját újra.* És nem szívlelem olyanok társaságát, akiket nem értek. Őszintén, senkinek a társaságát sem szívlelem. De... *beharapja ajkait, mély levegőt vesz*, de elhiszem, hogy nem akarsz nekem rosszat, és nagyon úgy tűnik, hogy hálával tartozom neked... Annalyn. Rendelkezz hát velem *hajol meg előtte kurtán - nem úgy, ahogy nagyanyja előtt tenné, homlokát a padlóhoz szorítva, de így is kellemetlenül érzi magát. Hiszen a szeme sarkából kiszúrt valakit: egy fajtársát, akinek nyugtalanító színű szeme mintha fürkészőn őket kutatná.
Mindössze egy vörös, égető pillantással jutalmazza a kíváncsiskodót, mely nagy bajt ígér, ha közelebb fárad az ismeretlen... persze, ki tudja, mit várhat egy ilyen szemmel láthatóan magányos fajtárstól.*