//Zaraun Aleandar//
*Bizony, a főtér, most is csodálatos, idilli látványt nyújt. A néma eseménytelenség még szebbé is teszi, mint amilyen nappal szokott lenni. A holdfénye most ezüstös hálót borít a kövezett térre. Csend és nyugalom terül el a fényes kövek felett. A kis padocskák is üresen fénylenek, szinte hívogatón szólítgatják Ayrisz meggyötört lábait. Hogy miért is fájnak most neki annyira, maga sem tudja, nem erőltette meg őket különösebben, lehet csak nincs ami elterelje róla a figyelmét. Ez hamar megoldódik.
Már éppen szólna, "Nem, egyáltalán nem bánta meg a dolgot, sőt kifejezetten örül neki" mikor a szökőkút nyugodtan csillámló vizét, Zaraun lábainak csobbanása zavarja meg, eloszlatva ezzel a hold hófehér tükörképét. Mit is lehet ilyenkor tenni? Az ember, már kezdené nyugalomban érezni magát, mikor egy félőrült a szökőkútba hurcolja, és leejtésével fenyegetőzik. Rögtön megdobban a szíve, mikor a "biztonságot" nyújtó karok tartása megszűnni tűnnek. Kétségbe esetten csimpaszkodik a sötételf nyakába, s szemét összeszorítva óbégat, várva, hogy a szökőkút hűvös vize körülölelje.*
-Ááá! Lehet ha feladtalak volna, most nem csüngenék a szökőkút vize fölött! Úgy gondolod, imponál ha a vízbe dobsz?! Vagy esetleg tetszenek az ázott arcú, csöpögősminkes lányok.
*Vékony kezeit mind szorosabbra fonja a férfi nyaka körül, le tekintgetve az alatta gyűrűző vízre. Hiába húzza magát egyre közelebb a fenyegetőjéhez, a hideg folyadék rohamosan közeledni látszik.*
-Ez nem vicces! Hagyd abba, én ehhez már túl fáradt vagyok, hallod?! Zaraun! Azonnal vigyél ki innen!
*A reménytelen kiáltozás közepette, maga is elneveti magát párszor, ám ez szerencsétlen arckifejezésén mit sem változtat. Próbálkozása közben kapálózni kezd lábaival, és ide-oda fészkelődik. Nos, ezzel csak azt az egyet érve el, hogy mind a ketten, immár menthetetlenül a vízben találják magukat. Ahogy összecsapnak feje fölött a gyöngyöző hullámocskák, elcsuklik hangja, csak egy keserves nyikkanásra van ideje. Puhára esik, Zaraun ölében landol, bár amúgy sem üthette volna be magát nagyon, a víz tompította volna az ütközést. Minden esetre megszeppenve nézi az ugyancsak meglepetnek tűnő férfit.
Egy ideig, nem szól csak még szánalomra méltóbb arcot vág. Majd Fejét Zaraun mellkasára döntve halk panaszba kezd.*
-Látod? Most mind a ketten vizesek lettünk. Még szerencse, hogy meleg van, különben a hátralévő hetet az ágyban töltenénk lázasan.
*Elengedve a sötételfet, megcsattogtatja maga mellett a vizet tenyerével. Arcán még ott van az alkohol pírja, ahogy mereven, és valami furcsa, talán bocsánatot váró arccal merd a kezén csillogó tiszta vízre, -Mintha csak az ő hibája lenne az egész.- de ez a frissítő kis fürdő, kellően kijózanította.*
-De ugye megnézzük azt a tornyot?
*Próbál feltápászkodni, ám a csúszós talaj miatt ismét a férfi ölében találja magát. Néma csend,...
Aztán harsány nevetés töri meg az esti csendet. Nem bírja tovább, belátja milyen komikus is helyzetük, s hogy nem éri meg aggodalmaskodni ilyen kis pitiáner ügyek miatt. Legalább nem fog elaludni.*
-Jaj, hogy ez milyen lehangoló.
*Kacarássza.*
-Azt hittem megúszhatom szárazon, mikor a fogadóba ültünk, de már látom hogy itt valamelyikünk mindig elázik, vagy a vértől, a bortól, vagy éppen a szökőkúttól. Ha-ha.
*Kezeivel megtámasztva magát hátul, hátradől. Felpillant a csillagokra. Most olyan, mintha a találkozásuk és a piactéri kis kalandjuk keveredne össze, ahogyan a körülöttük kavargó fodrok is. Aznap éjjel is ilyen fényesek voltak odafent az angyalok szemei, és akkor is olyan volt, mintha mind őket figyelné. Talán azt is teszik.
Minthogy Ayrisz némán kutatja a vörösen csillogó szempárban a lélekjelenlétet, csak némán figyeli Zaraun arcát. A csöndben élesebben hallani a tücskök hegedűjátékát, s a kis hullámokban ringatózó víz, visszaverve a köröttük felsejlő fényeket, sejtelmes csipkemintát rajzol testükre.
Ideális az idő. Főleg egy csókhoz.
Lassan közelíti kék arcát a férfiéhoz. Hidegen csillogó ajkain még megül egy-egy csepp a felfröccsenő vízből. Hűvös bizsergés tölti el, ahogy ajkuk összetalálkozik. Ez talán a leghosszabb, amit eddig megengedett magának. Gyengéd, langyos, szájában még érezni a sör kesernyés aromáját, ám kompenzálják ezt, édes ajkai.
Végigsimítva Zaraun arcán, hideg ujjai beletúrnak a hószínű tincsekbe. A rajtuk csillámló víz, olyan mint a fölöttük parázsló égbolt. Mintha oda is apró, gyémántos cseppecskék tapadtak volna, s közöttük az ég szökőkútja ami magából árasztotta őket, a telihold.*