*Vajon mennyi idős lehet? Talán már megélte léte javát, talán épp csak huszonéves. Senki nem tudhatja, talán csak épp az, ki jobban megnézi. Reményvesztett zöld szemeiben a boldog fény még csak-csak elhitetheti másokkal, hogy gyermeki része ott él még lelkének, ahogy vigyorgós arca is, bár talán a szája szegletében búvó apró ráncok már mást mutatnak. De való igaz, nem túl idős még, de reményei szerint sokáig fog még élni.*
- Egy ügyetlen szülésztől kezdve, egy meggondolatlan anyáig bármi okozhat fiatalon sebet. Viszont, nekem a sebhelyek mesélnek. Van, amelyik egy szörnyű tragédiát, másik pedig egy mély komédiát.
*Persze, bárki lehet kiválasztott, ha egy ostoba bába, vagy egy reménytelen apa megbélyegzi ezzel. Egy forró fémet a bőréhez nyom, a sírást meg betudják annak, hogy most született. Bár, eddig nem látott olyat, hogy ilyen történne, szüléseket se nagyon látott. Inkább az élet vége, mi közel jár a sötét alakhoz. A temetés, a halál. Általában felkészíti a testeket a végső búcsúztatásra, kicsinosítja őket a temetési szertartásra. De eddig csak tizenéves volt a legfiatalabb, kit felkészített. Babákat nem látott holtan, az nem is az ő reszortja. Dolgozzon csak más, az sokkalta nehezebb, mint egy vénséges, ráncos testet rendes állapotba hozni.*
- Részvétem...
*Jól tudja milyen, ha egy emlék örökre az agyba vésődik. Bizonyosan nem is rajonghat így a vörösborért. Dakh sem túlzottan szereti a köteleket, azoknak a szaga, ahogy a szálak fonata egymáshoz simul, már a gondolattól is megszorul a torka. Furcsa reakciókra képes a test, pedig csak apró surrogást hall, vagy a kötél anyagának szagát érzi meg és máris a hideg veríték kezdi az érzékeny bőrt áztatni.
Szokatlan viszont a férfi számára így a kommunikáció. Nem gyakran szokott ilyen gyermetegen viselkedő lányokkal társalogni, akik a kezükön keresztül beszélnek, alig kipislogva. Furcsa egy személyt talált magának, még szerencse, hogy ő is fura. Különlegesek mindketten, más értelemben.*
- Hi-hi-hi... Sok helyen semmit se tudnak mások felől, hát még rendeletekről. Csak az számít, amit ők hisznek, amit ők tesznek.
*Reszelős nevetése után hangjába egy csepp gúny költözik. Nem a lánynak szól, ez egyértelmű. Mert pont egy kis falu népét fogja érdekelni, hogy mit rendelnek el a világ másik felén? Ő pedig ezért kaphatta ama szépséges sebhelyeket. Pedig emberek közt élt, állítólag ők a leginkább elfogadóbb fajta, aztán mégis felakasztották. Arról nem is beszélve, hogy egy másik emberfalu volt, ahol arcát is megmetszették.
Arról fogalma sincs, mitől ilyen a füle, de ha képes lenne, tenne ellene. Annyira örülne, hogyha olyan gömbölyded füle lehetne. Vágyálma, hogy végre ember lehessen és elfogadják otthonában, ám erről már évek óta letett. Könnyebb beletörődni, hiszen késsel maga is megnyírhatná füle hegyét, de nem bolond, inkább más helyet keresett. S mint látja, jobban is járt ezzel, hiszen találkozhatott a lánnyal, ki most itt van előtte és valami furcsa érzés összeköti őket. A fájdalom, a megrútult arc, a tudat, milyen úgy élni, hogy csupán a kinézet miatt már másként kezelnek. Még ha mindketten másként fogták fel ezt.
A kis könyvet szépen kezébe fogja, leül a kút szélére és egymásra dobja a lábait, keresztezve azokat, ahogy hagyja, hogy kinyíljon a könyv, hol leggyakrabban volt hajtva. S furcsa mód, nem egy fontos jegyzet, vagy valami mindig fejben csengő idézet rejlik ott, hol felfedi magát a kötött lapok tömege, hanem rögtön a kezdeteknél, hol egy vázlatosnak tűnő rajz lappang, egy öregről. Talán mestere, apja, nagyapja, vagy valami más rokona... Valószínűbb a mester, a tanár, vagy valami ilyesmi.
S Tima szavai nyomán hamarosan kiderül, valóban a mentora az, ki a képen van. Ami elsőnek feltűnő, hogy múlt időben beszél róla. Tehát, vagy elváltak útjaik, vagy már halott. Nem ismerős az arca, nem láthatta őt. Viszont a leírás, mit Tima elmond, igencsak tetszetős. Így, ennyiből szimpatikus és felettébb tanulásra ösztönző személy lehetett. Viszont ezen kellemes téma hamar végett ér, visszanyújtja a könyvet. Neki sose volt ilyen barátja, ilyen mestere. Menekült mindig, s árulók voltak csak, kikkel szövetkezett. Mindig balsors követte, ez pedig nem sok jóval kecsegtette. Viszont, mikor a lány ismét kérdéssel és kissé pirosló arccal fordul felé, elvigyorodik. Gúnyos, mégis kedves. Most sem a lány ellen szól.*
- Emberek közt éltem, amíg fel nem akasztottak. Aztán egy másik emberfaluban, hol arcomat vágták meg. Elfeket csak távolról láttam, anyámról sincs tiszta emlékem. Sosem viselték jól, hogy a szerelműk gyümölcse kevert lett. Nem is értem, mire számítottak... Teher nem volna, de sajna én se tudok sokat erről.
*Próbál némiképp kedves maradni. De ez igencsak nehéz, amikor élete egyik legszörnyűbb tényére világít rá valaki. Elfsége miatt akasztották fel, tagadták ki és kínozták oly sokáig. Talán érthető, hogy nem szívesen beszél erről, pedig örömmel öntené ki tudását a lány elé, hogy arról írhasson feljegyzéseibe. Viszont, most hogy így látja a helyzetet, idejét érzi valaminek, mit igencsak elfeledett.*
- Mellesleg, a nevem Dakhnator Makrocciel. Bocsásd meg, kedves, hogy eddig modortalanul elhallgattam előled ezt.
*Feláll a kút széléről, ezüstös fehér haján pár helyütt gyöngyökben vízcseppek, s egy kis meghajlást produkál hosszú, fekete ruházatában. Fekete körmös kezét maga elé nyújtja, kibújtatva azt a ruhaujjból, hogy látszódjon, még a koponyás gyűrű másik fele is, mely csupán egy fémes sáv, ahogy mutatóujjára fogja magát. Ebbe várja a lány kacsóját, hogy megérinthesse. Az előbb is érezhet, hogy a bőre puha és meleg, az övéhez képest sokkal. Talán épp ezen melegség, mi lelkéből kiveszett az évek során? S talán pont ez az, mit a másik révén vissza tudna szerezni. De nem, a csókot feledi is, csak kedvesen megérinti, ha megkapja a női kezet és finom mozdulattal, egy enyhe szorítást érezhet rajta, mintha csak jobban szeretné tartani, majd engedi is. Számára ez bőven elég, hogy a mosolya még őszintébb legyen. Végig a szemébe néz, áthatóan zöld szemeivel.*