//Szántóföldi munka//
*Miután kiér az erdőségből, előbb sziklás táj, majd egyre inkább a szántókra hasonlító vidék fogadja. Ahol minden parcella valakié és minden csűr mellett áll egy parasztház, amit a nap minden szakában elhivatott házőrző vigyáz. Az út a szántók között halad, a szekerek kerekei már szép ösvényeket gyurkáltak a földbe, jelezve, hogy bizony némelyik egészen szépen meg volt rakodva. Már a legtöbb földdarabon lengedezik a korai búzakalász, van, ahol éppen most szedik, nagy gondossággal, leválasztva a kalászt és külön gyűjtve bálákba a szárát. Azt már onnan is látni, ahol ő éppen ácsorog, hogy nem kis munka és a család minden tagja be is segít, mindenkinek megvan a dolga. Ám nem sokat bámészkodik, mikor mellette elhalad egy asszony, meg a kezét fogva egy kisebb lányka mindjárt kiszakad a révületből.*
-Anácka! Nyú! *Visít fel és már iramodnak is meg, de az asszony megragadja a kezét és visszaparancsolja maga mellé. De a kislány valóban jól látta, egy pamacsos farok tűnik el a bokorban, tőlük néhány méterre az út mentén.*
-Dábikám, nem szaladsz el, mert nem érünk haza idejében, oszt apád mit fog szóni, ha hazajön és nincsen kész a vacsora? *Teszi fel a költői kérdést, aztán haladnak tovább és végül eltűnnek a kanyarban.*
-Még sötétedés előtt jó lenne odaérni. *Már az odakint dolgozók is az utolsó bálákat pakolják halmokba, mert bizony a szürkület azt jelenti, hogy haza kell menni. Előkapja a térképet és ismét megnézi, hogy biztos jó helyre sétáljon be, mert ha téved, bizonyosan megetetik a kutyával. Már nem mai a térkép, néhány dolog megváltozott azóta, de a főbb pontok megmaradtak. A hatalmas madár alakú kő a kereszteződésben és a több száz éves tölgyfa az egyik, borostyánnal befuttatott kerítés előtt. Amint megérkezik, már érzi, hogy a torkában dobog a szíve, olyan régen látta már az öreget, mert ő se lett fiatalabb. Néhány percig gyűjti a bátorságot hozzá, hogy felcsapja a zárat a fogantyún és belépjen a területre. A kutya, ami eddig láncra kötve, olyan békésen szunyókált, most minden erejét latba vetve ugatja és próbálja elérni. Ő meg csak álldogál ott, míg ki nem érkezik valaki. Egy morgós, szakállas férfi csapja ki a ház ajtaját, nem éppen rózsás kedvében, mindjárt rárivall a kutyára.*
-Hargar, csitulj már! Ne köljön minden pocokra kigyűjjek má! *Majd félresöpri a szemébe lógó koszos, fekete hajtincseket és jobban szemügyre veszi az ott ácsorgót.*
-Ki van ottan? Tán ismerem? *Fordítja oldalra a fejét. ~Vénségére már meg se ismer, na szép. ~ Majd közelebb sétál az öreghez, bár már az ötvenet tapossa, de a földmunka nem engedte lankadni a testalkatát, még mindig jól megtermett ember, az biztos.*
-Dona lányom! Hát csakugyan te vagy az?! Mi járatban erre? Kerülj beljebb, gyere… szaporán, gyere csak. *Megy elébe és tuszkolja befelé a házba nagy lelkesedéssel.*
-Ezt nézzétek kicsodát huztam! *Nyit be az ajtón, bekiabálva, odabent pedig négy kíváncsi szemper szegeződik az ajtóra. Amint belép meg is torpan a meglepettségtől. Ugyanis majdnem mindet ismeri is, az összes vén csontot, bagósat, görbelábút, fogatlant. A viszontlátás öröme nem is akármekkora volt, már régen találkoztak, a vén csontok is örültek, hogy végre nő van a köreikben. Elmesélték, hogyan szereztek bérbe földet a növénytermesztésre, miután a pestis bevette magát a kikötőbe is és rettegés uralkodott el az egész környéken. Minden végeztével, ő is előhozakodik a kéréssel, ami miatt olyan nagy utat volt kénytelen megtenni. Meg hányták vetették a dolgot.*
-Rendben, lögyen.
//négy hattal később//
*Reggel, miután a kakas rikácsolása kiveri az álmot a szeméből, feltápászkodik a gondosan elrendezett szénás zsákokról, hogy felöltözzön. ~Már el is felejtettem, milyen nomád életmód is volt ez. ~ A kezét a nyakához kapja, bizony, már napok óta sajog, mert már többedszerre fekszi el. Miután összefogja a haját és magára hányja, úgy, ahogy a szerény ruházatát, már indul is a többiekhez, készíteni a reggelit. Az asszony, aki hozzájuk jár, mert minden házba elkél a női kéz, megint alaposan lehordja, hogy már megint későn kel. ~Szipirtyó. ~ Persze a férfiakkal mindig kedves és nyájas, csak vele ilyen szúrós, teljesen érthető módon. Odakint a hideg hordóban megmossa az arcát és átkötözi vizes ruhával a bokáján éktelenkedő sebet. ~Fene gondolta volna, hogy a sarló ilyen veszélyes… persze, igazad volt… ~ Mérgelődik magában, valahogy kicsúszott a kezéből az irányítás és minden reggel annak a boszorkánynak azaz első dolga, hogy erre is emlékezteti. Az öregen ragaszkodnak hozzá, már úgy megszokták, így mindig csak rájuk hagyják, ha probléma van, ő meg aztán nem fog ugrálni.*
-Végöztél már a hántulással odakinn a pajtában? *Kérdi mögüle egy hang, igazán számon kérő módon. ~Még idekint sincsen nyugtom tőle. ~ Hiszen nyilván semmi sem elég jó, neki, és ha lehetne, szíjjal csapkodná a hátát véresre, ha nem lenne vele tisztában, hogy azt az öregek is látnák.*
-Még van egy kicsi, de lassan kész. *Próbál magára nyugalmat erőltetni, ahogy azt az egyre gyakrabban szükségessé váló meditációk alkalmával elsajátította.*
-Oszt, ha azzal megvagy, tudod, merre van a szönnyes. *Kétsége nincs a felől, hogy a munka elvégzését szigorú felügyelet fogja kísérni, mintha csak házi cselédnek állt volna be. Pedig ez nem így volt! Hiába kérte az öregeket, hogy hagyják őt is a földeken dolgozni, azok, mindig csak legyintgettek, hogy most nem olyan munka következik, aztán elsikkadt. Itt ragadt egész napra, minden egyes nap ezzel az átkozott nőszeméllyel, aki a főnökének képzeli magát. ~Még szerencse, hogy az aranyamat jól eldugtam, a végén még abból is kiforgatna. ~ Persze erősebb és ügyesebb is a nőnél, de ha akár egy haja szála is görbül, úgy érzi, nem tűrnék itt meg többet, akármilyen magyarázattal is állna elő. ~Ha hozzányúl a holmimhoz, még az se fog rajta segíteni, hogy tudom, ott fog maradni a kezem nyoma a malac képén. ~ Egyre inkább az tölti ki a napjait, hogy a szipirtyó miatt zsörtölődik, ám néha, neki is jut egy-egy jó pillanat. Nyugalmas konyhakertöntözés, gazolás és állatetetés. Azzal nincs is baj, azok nem szólnak vissza, még hálásak is a gesztusért.*
//még két hattal később//
*Már dobja is ki a zsákját a kitört ablakon, nagy sietősen. Biztosan hallották már odabenn, nem lehet sok ideje, szerencse, hogy már mindent összekészített a meglógáshoz. A kutya még egy utolsó simogatást leakaszt magának, de kivágódik a ház ajtaja és nagy felbolydulás hallatszik, ahogy odabenn vitatkoznak a történteken. Női sipákolás, egyértelműen beazonosítható, a többi hang viszont félig bosszús félig értetlen. ~Mert nyilván én voltam a senkiházi, mert lekevertem neki egyet, mikor a holmik között turkált. Aztán meg szobafogság, mert az aranyat biztos tőle loptam el. Röhejes. Persze, hogy nem nekem hisznek, már régen elvette mindegyik eszét.~ Azt már korábban is tudta, hogy minden férfit a nadrágja vezet, de, hogy egykori nevelői is erre a sorsra jutottak, azt nem hitte volna sosem. Az ő szemében, mindig is tökéletesen szerény, kedves személyek, néhány hat alatt zuhantak vissza a piedesztáljukról a hideg termőföld szintjére. Kiszalad közben az útra, majd be az egyik fa tövébe. Még hallatszódik a kiabálás, végül elhal minden és újra csak a tücsökciripelés az, ami betölti az éjszakát. ~Fogadni mertem volna, hogy ez lesz a vége. ~ Csapdossa meg a zsák oldalát. ~Legalább az aranyam nem fogyott, itt a nő csak cseléd lehet, az meg aranyér is lehetek, akárhol máshol. ~ Húzza fel az orrát, magára terítve a bélelt köpenyét, ma éjszakát még itt tölti, ami megmaradt belőle, aztán holnap elindul a városba.*