Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 92 (1821. - 1840. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2077-2096
1840. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-17 13:03:08
Üzenet elküldve: 2025-07-17 13:03:08
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Zzulyaras//
*Az erdőségen is túl vannak. Nem teljesen biztos az ork válaszában, hogy igazat mondott-e, de most ennyivel kell beérnie. Végül is, tényleg van egy testőre, amire nagyon nagy szüksége van. Ért ő a kardforgatáshoz, de egy orkkal az oldalán sokkal félelmetesebb látványt nyújt. Ezért is elégszik meg ezzel a válasszal, de a tegnap este történései mást mondanak neki. De ha nem akarja hallani, akkor miért erőlteti ki az igazságot? Az jót nem tesz egyikőjüknek sem. Ezek a kavargó gondolatok közepette hagyják el az erdőséget. Az aranyló tenger mely elé tárul megvakítja Mervet, ezzel kizökkentve gondolataiból.*
*Az erdőségen is túl vannak. Nem teljesen biztos az ork válaszában, hogy igazat mondott-e, de most ennyivel kell beérnie. Végül is, tényleg van egy testőre, amire nagyon nagy szüksége van. Ért ő a kardforgatáshoz, de egy orkkal az oldalán sokkal félelmetesebb látványt nyújt. Ezért is elégszik meg ezzel a válasszal, de a tegnap este történései mást mondanak neki. De ha nem akarja hallani, akkor miért erőlteti ki az igazságot? Az jót nem tesz egyikőjüknek sem. Ezek a kavargó gondolatok közepette hagyják el az erdőséget. Az aranyló tenger mely elé tárul megvakítja Mervet, ezzel kizökkentve gondolataiból.*
1839. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-15 11:30:43
Üzenet elküldve: 2025-07-15 11:30:43
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 262
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 262
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Újra egyedül szeli a vidéket. Most már nagyobb védelemmel. Keze kardja markolatán pihen, ahogy átszeli az aranyló szántóföldek közti utat. Még belegondolni is fárasztó, hogy mikorra fog megérkezni a toronyba. De a kardforgatás lecke hasznosnak minősül. Már ha másért nem is, legalább kedélyállapota jobb lett. Így nem fáradtan kell megtennie az utat. Azt azért reméli, hogy egy szekeres személlyel összefut majd. Legalább az ingovány közelébe elvihetné, onnan meg újra talpon teszi meg az utat. A meleg széllel valami rossz érzés éri el. A jövő bizonytalansága van ebben. Kérdőn néz az ég felé.
~Érdekes.~
Van egy olyan érzése, hogy biztonságos helyet kellene keresni a közel jövőben. Ezt az ötletet azonnal kiveri a fejéből.*
~Érdekes.~
Van egy olyan érzése, hogy biztonságos helyet kellene keresni a közel jövőben. Ezt az ötletet azonnal kiveri a fejéből.*
1838. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-15 01:28:02
Üzenet elküldve: 2025-07-15 01:28:02
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A Vadászlaki rém árnya//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Rorkir némán bólint, megérti hogy nem akar többet beszélni erről a fővadász, úgyhogy csak szótlanul követi míg el nem érnek a lakjához. Pár pillanatig elidőzik tekintete a bőrökön és az agancson, majd követi Danrimot. A lovát megköti kint, nem fél hogy innen valaki ellopná vagy ilyesmi. S mint egy jó vendég, ahogy a falujában illik, a jókora pallosát leoldja magáról és az ajtón belül a falnak támasztja. A vadász láthatja, hogy nem egyszerű fegyverről van szó, hisz a villámok csak úgy cikáznak rajta, és még egy másik jelet is láthat rajta, már ha egyáltalán érdekli az ilyesmi. Egyébként pedig követi őt Rorkir.*
-Üdv néked, Nosziel.
*Kurtán biccent a lánynak, de nagyobb figyelmet nem szentel neki. Ahogy azt ígérte. Inkább csak az asztalhoz ül, a ragu és a mézbor csábítóan hangzik, úgyhogy nincs ellenvetése, Danrim pedig rögtön mesélni kezd úgyhogy a barbár nem is igen szól közbe, csak hallgat és figyel. Hallgat és figyel, tekintete pedig egyre komorabb, arca egyre bosszúsabbá válik. Amennyire a vendéglátója kerüli Rorkir tekintetét, ő éppen ellenkezőleg, ostorozza a sajátjával. Közben az étel és a bor is megérkezik, ő pedig nem rest elkezdeni enni és inni. A ragu igencsak finom, az ital pedig édes, így a történet is könnyebben csúszik. A falat viszont egyre nehezebben megy le a torkán, ahogy a mese folytatódik. Végig hallgatja a vadászt, közben az ételt is elfogyasztja, hisz azt ostobaság volna otthagynia, csak utána kezd ő maga is beszélni.*
-Leány!
*Szól miközben Noszielre néz, ha még ott van velük.*
-Eredj nézd meg a lovam, jól megvan-e. Ez most a férfiak beszéde.
*Igazából nem parancsolgatni akar, csak szívességet tenni úgy a lánynak mint Danreimnek, hogy ne legyen fültanúja annak, aminek nem muszáj. Akár hallgat rá akár nem visszafordul asztaltársához, és mennydörgő hangjával förmed rá.*
-Szánalmasok vagytok, mindannyian!
*Egészen undorra hajazó grimasz ül Rorkir arcára.*
-Ott tart az egész falu, hogy nem csak a rém öl, hanem ti magatok is sajátjaitok vérét veszitek! Áldozat? Az, persze! Hogy lehetne így vége bárminek is, ha mindig csak engedelmeskedtek bármilyen ostoba, gonosz szabályt hoz valami fajankó? A barátod lányát is.. És ha a te lányod kellett volna odaadni?
*Rosszallóan csóválja a fejét, látszik hogy tényleg őrli a dolog, pedig nem is közvetlenül róla van szó, egyszerűen a neveltetésével, a szellemiségével, az egész életével ez szöges ellentétben áll. Az, hogy az emberek már nem küzdenek tovább, hanem egyszerűen feladták, Rorkir számára felfoghatatlan.*
-Félsz ettől a Mardreitől, félsz a rémtől, hogy fogod így megvédeni az otthonod, a családod! Egy nyílvessző a szeme közé, gondolom ettől nem védi meg a falusiak birka lelke, nem igaz?
*Feláll az asztaltól és két kezével rátámaszkodik, nem mintha meg akarná támadni Danreimet vagy ilyesmi, csak hogy hangsúlyt adjon a szavának.*
-Öltem én már viharlényt, a sötét isten démonával is megküzdöttem, meg minden mással amit csak el tudsz képzelni, és nem fogom elnézni, hogy ostoba, félelemtől bűzlő falusiak ártatlan, árva leányokat áldozzanak valami kibaszott boszorkány szavára egy Rémnek!
*Nagyot sóhajt, majd mélyen a fővadász szemébe néz.*
-Levadászom ezt a rémet, levágom a fejét, és ha kell Mardreiét is, meg bárkiét aki az utamba mer állni. Mit mondasz, segítesz nekem? Vagy megvárod míg Noszielre esik a következő választás.
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Rorkir némán bólint, megérti hogy nem akar többet beszélni erről a fővadász, úgyhogy csak szótlanul követi míg el nem érnek a lakjához. Pár pillanatig elidőzik tekintete a bőrökön és az agancson, majd követi Danrimot. A lovát megköti kint, nem fél hogy innen valaki ellopná vagy ilyesmi. S mint egy jó vendég, ahogy a falujában illik, a jókora pallosát leoldja magáról és az ajtón belül a falnak támasztja. A vadász láthatja, hogy nem egyszerű fegyverről van szó, hisz a villámok csak úgy cikáznak rajta, és még egy másik jelet is láthat rajta, már ha egyáltalán érdekli az ilyesmi. Egyébként pedig követi őt Rorkir.*
-Üdv néked, Nosziel.
*Kurtán biccent a lánynak, de nagyobb figyelmet nem szentel neki. Ahogy azt ígérte. Inkább csak az asztalhoz ül, a ragu és a mézbor csábítóan hangzik, úgyhogy nincs ellenvetése, Danrim pedig rögtön mesélni kezd úgyhogy a barbár nem is igen szól közbe, csak hallgat és figyel. Hallgat és figyel, tekintete pedig egyre komorabb, arca egyre bosszúsabbá válik. Amennyire a vendéglátója kerüli Rorkir tekintetét, ő éppen ellenkezőleg, ostorozza a sajátjával. Közben az étel és a bor is megérkezik, ő pedig nem rest elkezdeni enni és inni. A ragu igencsak finom, az ital pedig édes, így a történet is könnyebben csúszik. A falat viszont egyre nehezebben megy le a torkán, ahogy a mese folytatódik. Végig hallgatja a vadászt, közben az ételt is elfogyasztja, hisz azt ostobaság volna otthagynia, csak utána kezd ő maga is beszélni.*
-Leány!
*Szól miközben Noszielre néz, ha még ott van velük.*
-Eredj nézd meg a lovam, jól megvan-e. Ez most a férfiak beszéde.
*Igazából nem parancsolgatni akar, csak szívességet tenni úgy a lánynak mint Danreimnek, hogy ne legyen fültanúja annak, aminek nem muszáj. Akár hallgat rá akár nem visszafordul asztaltársához, és mennydörgő hangjával förmed rá.*
-Szánalmasok vagytok, mindannyian!
*Egészen undorra hajazó grimasz ül Rorkir arcára.*
-Ott tart az egész falu, hogy nem csak a rém öl, hanem ti magatok is sajátjaitok vérét veszitek! Áldozat? Az, persze! Hogy lehetne így vége bárminek is, ha mindig csak engedelmeskedtek bármilyen ostoba, gonosz szabályt hoz valami fajankó? A barátod lányát is.. És ha a te lányod kellett volna odaadni?
*Rosszallóan csóválja a fejét, látszik hogy tényleg őrli a dolog, pedig nem is közvetlenül róla van szó, egyszerűen a neveltetésével, a szellemiségével, az egész életével ez szöges ellentétben áll. Az, hogy az emberek már nem küzdenek tovább, hanem egyszerűen feladták, Rorkir számára felfoghatatlan.*
-Félsz ettől a Mardreitől, félsz a rémtől, hogy fogod így megvédeni az otthonod, a családod! Egy nyílvessző a szeme közé, gondolom ettől nem védi meg a falusiak birka lelke, nem igaz?
*Feláll az asztaltól és két kezével rátámaszkodik, nem mintha meg akarná támadni Danreimet vagy ilyesmi, csak hogy hangsúlyt adjon a szavának.*
-Öltem én már viharlényt, a sötét isten démonával is megküzdöttem, meg minden mással amit csak el tudsz képzelni, és nem fogom elnézni, hogy ostoba, félelemtől bűzlő falusiak ártatlan, árva leányokat áldozzanak valami kibaszott boszorkány szavára egy Rémnek!
*Nagyot sóhajt, majd mélyen a fővadász szemébe néz.*
-Levadászom ezt a rémet, levágom a fejét, és ha kell Mardreiét is, meg bárkiét aki az utamba mer állni. Mit mondasz, segítesz nekem? Vagy megvárod míg Noszielre esik a következő választás.
1837. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-14 22:22:36
Üzenet elküldve: 2025-07-14 22:22:36
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//A Vadászlaki rém árnya//
- Ne itt!
*feleli egyszerűen a fővadász Rorkir kérdéseire, és idegesen néz körül. Nem mintha itt a semmi közepén a gabonától körbevéve bárki kihallgatná őket. Úgy tűnik, Danrim valamitől ideges, és most már nem akaródzik neki nyílt színen beszélni ezekről a dolgokról. Valójában nem is Rorkir az, akitől most tart, de pár perce még egy falubélit próbált győzködni, és kudarcot vallott. Talán attól fél, hogy a földije nem fogja titokban tartani azt, amit őtőle hallott.
Végül megérkeznek a vadász otthonába, ami egy magas tetős faház. Agancs a főbejárat felett, füstölő a ház oldalán, preparálásra váró állatszőrök. Danrim lép be az ajtón először és rögtön ezzel kezd:*
- Vendégünk van.
*Ha Rorkir belép az ajtón - amihez kicsit le kell hajolnia, mert a bejáratot nem hórihorgas embereknek készítették, akkor odabenn egy fiatal lányka fogadja, láthatóan a nővé érés előtt kevéssel. Kicsit megszeppenten, de udvarias főhajtással fogadja a vendéget. Ő nem szól, helyette az apja beszél.*
- Ő a lányom, a szemem fénye, Nosziel.
*majd a lányhoz fordul.*
- Hozz a tegnapi raguból, meg két kupát és a mézbort.
*azzal gondosan elteszi az íját és a tegezt, aztán asztalhoz ül és komoran int, hogy Rorkir is üljön le szemközt.
Utána viszont szinte rögtön folytatja a beszédet.*
- A falu népét nem holmi varázslat győzte meg, hogy megtegye előljárónak Mardreit. Csak a félelem és a kétségbeesés, és a korábbi vezető kudarcai. Nem volt nekünk se rosszabb, se jobb sorunk, mint más falvak népeinek. Amíg meg nem jelent a Rém. Egy valódi szörnyeteg, egy emberből lett farkas. Eleinte azt se tudtuk, miféle szörnnyel van dolgunk. Támadott, ölt, eltűnt. Kerestük, de nem találtuk a nyomát, kifogott rajtunk, a vadászok népén! Aztán kalandorok jöttek, magadfajta népek. Annyit kinyomoztak, hogy egy falubéli fiú az, aki valamilyen átoktól sújtva fenevaddá változik. De hiába jöttek rá erre, elfogni nem tudták. A fiú elbujdokolt, az erdő lett az otthona, és azóta még többször támad emberre, állatra, mint bármikor előtte.
Ezek a kudarcok tették elkeseredetté az embereket. Mardrei itt élt a közelünkben. Senki se szerette igazán, volt aki ártalmatlan hibbantnak tartotta, de én mindig is tartottam tőle. Nem hibbant volt, inkább fondorlatos. Meggyőzte a népeket, hogy áldozat kell, amivel megbékíthetjük a szörnyet. Hogy attól ismét emberré lesz, és emberként talán megnyugszik, és nem fenyeget minket többé. És amekkora képtelenségnek hangzott ez, mégis bevált. Odaadtunk egy lányt.
*ezt mesélve elcsuklik a hangja és félrefordítja a tekintetét, láthatóan szégyell most Rorkir szemébe nézni.
Nosziel eddig aggódva hallgatta, hogy az apja egy vadidegennek ilyen nyíltan beszél ezekről a dolgokról, de közben azért kitett a férfiak elé az asztalra egy nagy tál ragut, és szedett is mindkettőjüknek, aztán fordult, hozta a kupát, töltötte a bort.
De most, amikor szóba jön az áldozat, ő is megfeszül és elfordul a férfiaktól.
A vadász viszi tovább a szót.*
- Az áldozat egy árva volt. Épp a rém tette azzá. Az apja jó vadász volt, a barátom. A lány a lányom barátja. Őrá esett a választás, neki nem volt már senkije.
*magyarázza, mintha a körülmények javítanák a helyzetet.*
- És ettől tényleg elmúltak a Rém támadásai. Nem láttuk többé, nem rabolta a jószágot. Se szörnyként, se emberként nem került elő. De Mardrei, ő végig mondta, hogy az áldozat csak egy évre szól. És most újra látták a Rém nyomait. Pár hete lecsapott egy horgászra és széttépte. Innen-onnan bárány, malac tűnik el. A nyomok egyértelműek. Visszajött a rém. Mardrei az elmúlt egy évben úgy élt a falu nyakán, mint valami fejedelem. Beteg dolgokat művel, ocsmány a lelke annak a vénasszonynak. De most, hogy újra támad a Rém, pont ahogy ő megjósolta... a falu népe már nem is akarja legyőzni a szörnyet. Már méregetik a fiatal lányokat, hogy melyiket lehetne feláldozni. Nekem...
*megint elcsuklik a hangja, de csak kinyögi, bár a végén már remeg a hangja a sírástól.*
- Nekem már az is megfordult a fejemben, hogy egy másik faluból ragadjunk el valakit titokban. Vagy egy országúti vándort. Csak hogy ne a saját gyermekeinket kelljen. Amikor ezzel az ötlettel odaálltam Mardrei elé... arra számítottam, hogy legorombít, hogy papolni kezd valamit az áldozat súlyáról, vagy bármi egyéb. Ehelyett mosolygott, de hogy! És a szeme! A hideg ráz, ha felidézem azt a tekintetet. Mint a büszke tanár, amikor valamelyik növendék magától rájön a jó válaszra.
*feldúltságában egy hajtásra kiissza a korsóját, aztán fejezi be.*
- Ettől tértem észhez. Ezért akarom megfékezni a Rémet ahelyett, hogy áldoznék neki. Szörnyű dologra készültem, majdnem én magam is szörnnyé lettem. Az a némber meg úgy repesett az örömtől, mintha pont ezt akarná.
- Ne itt!
*feleli egyszerűen a fővadász Rorkir kérdéseire, és idegesen néz körül. Nem mintha itt a semmi közepén a gabonától körbevéve bárki kihallgatná őket. Úgy tűnik, Danrim valamitől ideges, és most már nem akaródzik neki nyílt színen beszélni ezekről a dolgokról. Valójában nem is Rorkir az, akitől most tart, de pár perce még egy falubélit próbált győzködni, és kudarcot vallott. Talán attól fél, hogy a földije nem fogja titokban tartani azt, amit őtőle hallott.
Végül megérkeznek a vadász otthonába, ami egy magas tetős faház. Agancs a főbejárat felett, füstölő a ház oldalán, preparálásra váró állatszőrök. Danrim lép be az ajtón először és rögtön ezzel kezd:*
- Vendégünk van.
*Ha Rorkir belép az ajtón - amihez kicsit le kell hajolnia, mert a bejáratot nem hórihorgas embereknek készítették, akkor odabenn egy fiatal lányka fogadja, láthatóan a nővé érés előtt kevéssel. Kicsit megszeppenten, de udvarias főhajtással fogadja a vendéget. Ő nem szól, helyette az apja beszél.*
- Ő a lányom, a szemem fénye, Nosziel.
*majd a lányhoz fordul.*
- Hozz a tegnapi raguból, meg két kupát és a mézbort.
*azzal gondosan elteszi az íját és a tegezt, aztán asztalhoz ül és komoran int, hogy Rorkir is üljön le szemközt.
Utána viszont szinte rögtön folytatja a beszédet.*
- A falu népét nem holmi varázslat győzte meg, hogy megtegye előljárónak Mardreit. Csak a félelem és a kétségbeesés, és a korábbi vezető kudarcai. Nem volt nekünk se rosszabb, se jobb sorunk, mint más falvak népeinek. Amíg meg nem jelent a Rém. Egy valódi szörnyeteg, egy emberből lett farkas. Eleinte azt se tudtuk, miféle szörnnyel van dolgunk. Támadott, ölt, eltűnt. Kerestük, de nem találtuk a nyomát, kifogott rajtunk, a vadászok népén! Aztán kalandorok jöttek, magadfajta népek. Annyit kinyomoztak, hogy egy falubéli fiú az, aki valamilyen átoktól sújtva fenevaddá változik. De hiába jöttek rá erre, elfogni nem tudták. A fiú elbujdokolt, az erdő lett az otthona, és azóta még többször támad emberre, állatra, mint bármikor előtte.
Ezek a kudarcok tették elkeseredetté az embereket. Mardrei itt élt a közelünkben. Senki se szerette igazán, volt aki ártalmatlan hibbantnak tartotta, de én mindig is tartottam tőle. Nem hibbant volt, inkább fondorlatos. Meggyőzte a népeket, hogy áldozat kell, amivel megbékíthetjük a szörnyet. Hogy attól ismét emberré lesz, és emberként talán megnyugszik, és nem fenyeget minket többé. És amekkora képtelenségnek hangzott ez, mégis bevált. Odaadtunk egy lányt.
*ezt mesélve elcsuklik a hangja és félrefordítja a tekintetét, láthatóan szégyell most Rorkir szemébe nézni.
Nosziel eddig aggódva hallgatta, hogy az apja egy vadidegennek ilyen nyíltan beszél ezekről a dolgokról, de közben azért kitett a férfiak elé az asztalra egy nagy tál ragut, és szedett is mindkettőjüknek, aztán fordult, hozta a kupát, töltötte a bort.
De most, amikor szóba jön az áldozat, ő is megfeszül és elfordul a férfiaktól.
A vadász viszi tovább a szót.*
- Az áldozat egy árva volt. Épp a rém tette azzá. Az apja jó vadász volt, a barátom. A lány a lányom barátja. Őrá esett a választás, neki nem volt már senkije.
*magyarázza, mintha a körülmények javítanák a helyzetet.*
- És ettől tényleg elmúltak a Rém támadásai. Nem láttuk többé, nem rabolta a jószágot. Se szörnyként, se emberként nem került elő. De Mardrei, ő végig mondta, hogy az áldozat csak egy évre szól. És most újra látták a Rém nyomait. Pár hete lecsapott egy horgászra és széttépte. Innen-onnan bárány, malac tűnik el. A nyomok egyértelműek. Visszajött a rém. Mardrei az elmúlt egy évben úgy élt a falu nyakán, mint valami fejedelem. Beteg dolgokat művel, ocsmány a lelke annak a vénasszonynak. De most, hogy újra támad a Rém, pont ahogy ő megjósolta... a falu népe már nem is akarja legyőzni a szörnyet. Már méregetik a fiatal lányokat, hogy melyiket lehetne feláldozni. Nekem...
*megint elcsuklik a hangja, de csak kinyögi, bár a végén már remeg a hangja a sírástól.*
- Nekem már az is megfordult a fejemben, hogy egy másik faluból ragadjunk el valakit titokban. Vagy egy országúti vándort. Csak hogy ne a saját gyermekeinket kelljen. Amikor ezzel az ötlettel odaálltam Mardrei elé... arra számítottam, hogy legorombít, hogy papolni kezd valamit az áldozat súlyáról, vagy bármi egyéb. Ehelyett mosolygott, de hogy! És a szeme! A hideg ráz, ha felidézem azt a tekintetet. Mint a büszke tanár, amikor valamelyik növendék magától rájön a jó válaszra.
*feldúltságában egy hajtásra kiissza a korsóját, aztán fejezi be.*
- Ettől tértem észhez. Ezért akarom megfékezni a Rémet ahelyett, hogy áldoznék neki. Szörnyű dologra készültem, majdnem én magam is szörnnyé lettem. Az a némber meg úgy repesett az örömtől, mintha pont ezt akarná.
1836. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-14 01:31:19
Üzenet elküldve: 2025-07-14 01:31:19
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 10
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 10
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Megfontolt
*Ez a nap is úgy indul, mint a többi. Daahr felkel, összeszedi magát, megissza az előző esti tea maradékát, majd elindul szétnézni a kertben.
Az idei szárazság bizony nem kímélte a növényeket. A kútban is alig locsog némi víz, amivel öntözhetne, így aprólékosan ki van számolva, melyik nap ki kap vizet. A legígéretesebb példányoknak persze mindig több jut, hiszen a csenevészekbe sok esetben úgyis kár a befektetett energia.
Idén is igyekezett változatosan ültetni, gondolván, próba-szerencse alapon valami biztosan beválik. A paradicsomokon szépen sorolnak a kis gömbök, de pirulni még úgy látszik, nem hajlandóak. A hagyma sajnos szomjasan kiterülve fekszik a földön. A férfi úgy határoz, ma még nem ássa ki őket, de magában megjegyzi, lassan itt az ideje, mielőtt még megégne a földben. A krumplit már így is idejekorán ki kellett vermelnie. A néhány bokor tök, amivel idén próbálkozott, szinte teljesen tar. Az uborka szintén. Ez már több a soknál.
Daahr megigazítja szigorú lófarokba fogott haját, majd tövestül rántja ki a renitenseket. A lázadók egytől egyig mind a trágyadombon végzik. Hadigazdaság van. Nincs elég víz a lébecolóknak.
Kezét nadrágjába törölve folytatja az utat. A vadvirágok vidáman köszöntik, és ő is boldogan mosolyog rájuk, hiszen az üde, de szerény, és nem terjeszkedő színfoltok mindig szívesen látott vendégek nála. Mellettük a kert egyetlen bokor levendulája már igencsak megérett a szüretre, már amennyiben a ház ura úgy dönt, igényt tart az intenzív illatú fürtökre. Jártában odabiccent a bokornak, ezzel adja tudtára, ma bizony eljött a nap, mikor Daahr lecseréli a molyriasztókat a kunyhóban. De most még nem. Most még el kell látogatnia az utolsó állomásra, hogy láthassa a kert büszkeségét: a kukoricát. És valóban, emelt fővel sorolnak az egyenes gerincű szárak, mindegyiken szépnek ígérkező csövek hada. Páratlan csoda ez ilyen meleg mellett. Talán a növénytársítások, talán az oda vetülő gyümölcsfák árnyéka segítette átvészelni a hőséget a sárga daliáknak. Akárhogy is, igen büszke rájuk, és persze magára is. A vörös lobonc tulajdonosa lehunyt szemmel, elégedetten sóhajt.
A sóhaj után kipattanó szemeit szinte azonnal céltudatosság tölti meg. Elindul, hogy megszerezze a metszőollót a szükséges tároló eszközök kíséretében, hogy nekiállhasson a levendulaszüretnek. Még egy sámlit is kerít, hogy kényelmesebb legyen a munka. Azután odatelepszik a lila bokor tövébe, és fütyörészve nekiáll a betakarításnak, közben itt-ott alakítva a növény formáján.
Kürtszó szakítja félbe a folyamatot. Meglehetősen szokatlan hang, nem igen jellemző itt a szántóföldek közepén. Körülnéz, de nem lát semmi különöset. Így hát végül vállat von, és visszatér munkájához.*
- Csak le ne tapossa a kukoricámat.
Az idei szárazság bizony nem kímélte a növényeket. A kútban is alig locsog némi víz, amivel öntözhetne, így aprólékosan ki van számolva, melyik nap ki kap vizet. A legígéretesebb példányoknak persze mindig több jut, hiszen a csenevészekbe sok esetben úgyis kár a befektetett energia.
Idén is igyekezett változatosan ültetni, gondolván, próba-szerencse alapon valami biztosan beválik. A paradicsomokon szépen sorolnak a kis gömbök, de pirulni még úgy látszik, nem hajlandóak. A hagyma sajnos szomjasan kiterülve fekszik a földön. A férfi úgy határoz, ma még nem ássa ki őket, de magában megjegyzi, lassan itt az ideje, mielőtt még megégne a földben. A krumplit már így is idejekorán ki kellett vermelnie. A néhány bokor tök, amivel idén próbálkozott, szinte teljesen tar. Az uborka szintén. Ez már több a soknál.
Daahr megigazítja szigorú lófarokba fogott haját, majd tövestül rántja ki a renitenseket. A lázadók egytől egyig mind a trágyadombon végzik. Hadigazdaság van. Nincs elég víz a lébecolóknak.
Kezét nadrágjába törölve folytatja az utat. A vadvirágok vidáman köszöntik, és ő is boldogan mosolyog rájuk, hiszen az üde, de szerény, és nem terjeszkedő színfoltok mindig szívesen látott vendégek nála. Mellettük a kert egyetlen bokor levendulája már igencsak megérett a szüretre, már amennyiben a ház ura úgy dönt, igényt tart az intenzív illatú fürtökre. Jártában odabiccent a bokornak, ezzel adja tudtára, ma bizony eljött a nap, mikor Daahr lecseréli a molyriasztókat a kunyhóban. De most még nem. Most még el kell látogatnia az utolsó állomásra, hogy láthassa a kert büszkeségét: a kukoricát. És valóban, emelt fővel sorolnak az egyenes gerincű szárak, mindegyiken szépnek ígérkező csövek hada. Páratlan csoda ez ilyen meleg mellett. Talán a növénytársítások, talán az oda vetülő gyümölcsfák árnyéka segítette átvészelni a hőséget a sárga daliáknak. Akárhogy is, igen büszke rájuk, és persze magára is. A vörös lobonc tulajdonosa lehunyt szemmel, elégedetten sóhajt.
A sóhaj után kipattanó szemeit szinte azonnal céltudatosság tölti meg. Elindul, hogy megszerezze a metszőollót a szükséges tároló eszközök kíséretében, hogy nekiállhasson a levendulaszüretnek. Még egy sámlit is kerít, hogy kényelmesebb legyen a munka. Azután odatelepszik a lila bokor tövébe, és fütyörészve nekiáll a betakarításnak, közben itt-ott alakítva a növény formáján.
Kürtszó szakítja félbe a folyamatot. Meglehetősen szokatlan hang, nem igen jellemző itt a szántóföldek közepén. Körülnéz, de nem lát semmi különöset. Így hát végül vállat von, és visszatér munkájához.*
- Csak le ne tapossa a kukoricámat.
1835. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-13 19:10:48
Üzenet elküldve: 2025-07-13 19:10:48
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A Vadászlaki rém árnya//
*Rorkir érzi, hogy a vadász nem bízik benne, de emiatt kár lenne hibáztatni. Az ábrázata nem éppen bizalomgerjesztő, ezt tudja is jól magáról. Nem sértődik meg rajta.*
-Örvendek.
*Biccent is egy kurtát a fővadásznak, biztos ki kellett érdemelnie valamivel, hogy ő legyen a fővadász, úgyhogy ezt nem felejti el a barbár. Az elöljáró dolgára elmosolyodik, de helyesel.*
-Megteszem amit tudok.
*Feleli kurtán, bár nem igazán látja, hogy hogy lenne félnivalója egy öregasszonytól, de talán csak a tudatlanság érezteti ezt vele, vagy a kő egyszerű észjárása.*
-Elfogadom a meghívást, köszönöm. Vezess hát. A lánykádnak nincs tőlem félnivalója, ne aggódj, hazavár az asszonyom.
*Féligazság csupán, fogalma sincs hogy Rheia mennyire várja őt igazából haza, mindenesetre ő szeret úgy gondolni rá, hogy igen.*
-Úgy hangzik mint valamiféle varázslat.
*Mondja halkabban, hisz úgy gondolja hogyha nem itt akar beszélgetni erről, akkor biztos jó oka van rá, de azért mégis kíváncsi*
-Már az, hogy a falu népe így engedelmeskedik neki. Gondolom nem azért, mert ennyire jó vezető.
*Közben pedig ha Danrim elindul, ő készségesen követi a lakjához. A kérdése persze kicsit költői, hiszen a fővadász korábban elmondta, hogy ő "tartja kordában" a Rémet.*
*Rorkir érzi, hogy a vadász nem bízik benne, de emiatt kár lenne hibáztatni. Az ábrázata nem éppen bizalomgerjesztő, ezt tudja is jól magáról. Nem sértődik meg rajta.*
-Örvendek.
*Biccent is egy kurtát a fővadásznak, biztos ki kellett érdemelnie valamivel, hogy ő legyen a fővadász, úgyhogy ezt nem felejti el a barbár. Az elöljáró dolgára elmosolyodik, de helyesel.*
-Megteszem amit tudok.
*Feleli kurtán, bár nem igazán látja, hogy hogy lenne félnivalója egy öregasszonytól, de talán csak a tudatlanság érezteti ezt vele, vagy a kő egyszerű észjárása.*
-Elfogadom a meghívást, köszönöm. Vezess hát. A lánykádnak nincs tőlem félnivalója, ne aggódj, hazavár az asszonyom.
*Féligazság csupán, fogalma sincs hogy Rheia mennyire várja őt igazából haza, mindenesetre ő szeret úgy gondolni rá, hogy igen.*
-Úgy hangzik mint valamiféle varázslat.
*Mondja halkabban, hisz úgy gondolja hogyha nem itt akar beszélgetni erről, akkor biztos jó oka van rá, de azért mégis kíváncsi*
-Már az, hogy a falu népe így engedelmeskedik neki. Gondolom nem azért, mert ennyire jó vezető.
*Közben pedig ha Danrim elindul, ő készségesen követi a lakjához. A kérdése persze kicsit költői, hiszen a fővadász korábban elmondta, hogy ő "tartja kordában" a Rémet.*
1834. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-13 17:48:53
Üzenet elküldve: 2025-07-13 17:48:53
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//A Vadászlaki rém árnya//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A vadász bizalmatlanul hallgatja Rorkir szavait. A Vérgőzös törzsről még nem hallott, de a nevük nem túl biztató. Eleinte nem is akaródzik neki viszonozni a kézfogást. Csak amikor Rorkir megemlíti az erdei kunyhót, akkor enyhül meg valamelyest, és - kissé kelletlenül kezet nyújt.*
- Danrim vagyok, Vadászlak falu fővadásza.
*mondja aztán érezhető büszkeséggel a hangjában, majd keserűen hozzáteszi.*
- Legalábbis most még. Hanem az előljárónkról óvatosan beszélj. Tudom, én se kíméltem a nyelvemmel, de elragadtattam magam. Óvatosnak kell lenni vele, mert nem szívleli az ellentmondást. Mardrei asszonynak hívják, inkább kerüld el, ha teheted. A falu népe mostanra már tán akkor is engedelmeskedne neki, ha azt mondaná, hogy szakadékba kell ugrani.
*Ahogy szóba kerül a Rém, a vadász megint idegesen körbenéz. Úgy tűnik, hirtelen tudatára ébredt, hogy túlzottan nyíltan beszélt dolgokról, és ennek még meglehet a böjtje.*
- Ne itt beszéljünk az ilyesmiről! A lakom a közelben van. Ha tisztességesen viselkedsz, és nem pislogsz sokat a lánykám felé, vendégem vagy egy tál őzragura. Csak hogy lásd, hogy mifelénk se veszett még ki a vendégszeretet.
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A vadász bizalmatlanul hallgatja Rorkir szavait. A Vérgőzös törzsről még nem hallott, de a nevük nem túl biztató. Eleinte nem is akaródzik neki viszonozni a kézfogást. Csak amikor Rorkir megemlíti az erdei kunyhót, akkor enyhül meg valamelyest, és - kissé kelletlenül kezet nyújt.*
- Danrim vagyok, Vadászlak falu fővadásza.
*mondja aztán érezhető büszkeséggel a hangjában, majd keserűen hozzáteszi.*
- Legalábbis most még. Hanem az előljárónkról óvatosan beszélj. Tudom, én se kíméltem a nyelvemmel, de elragadtattam magam. Óvatosnak kell lenni vele, mert nem szívleli az ellentmondást. Mardrei asszonynak hívják, inkább kerüld el, ha teheted. A falu népe mostanra már tán akkor is engedelmeskedne neki, ha azt mondaná, hogy szakadékba kell ugrani.
*Ahogy szóba kerül a Rém, a vadász megint idegesen körbenéz. Úgy tűnik, hirtelen tudatára ébredt, hogy túlzottan nyíltan beszélt dolgokról, és ennek még meglehet a böjtje.*
- Ne itt beszéljünk az ilyesmiről! A lakom a közelben van. Ha tisztességesen viselkedsz, és nem pislogsz sokat a lánykám felé, vendégem vagy egy tál őzragura. Csak hogy lásd, hogy mifelénk se veszett még ki a vendégszeretet.
1833. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-13 12:35:51
Üzenet elküldve: 2025-07-13 12:35:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A Vadászlaki rém árnya//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Rorkir kissé meglepetten hallgatja a vadásznak tetsző férfit, jól lehet nem számított rá, hogy egy hasonló történetet fog hallani. Hiába nem ő a legélesebb kard a fegyvertárban, azért így is képes összerakni pár dolgot. Nem is akar közbeszólni, hagyja hogy a másik kiadja magából ami benne rejlik. Csak mikor úgy látja, hogy nem szakítaná félbe akkor válaszol. Az is kiderül, hogy valóban vadászok ők, az pedig nem lepi meg, hogy készen állna arra, hogy a barbárba eresszen egy nyilat, nem lehet érte hibáztatni. Részben ezért, részben pedig az elhangzottaknak köszönhetően igyekszik nem felpaprikázni az idegent.*
-Rorkir vagyok, a Vérgőzös törzsből.
*Mondja kissé szomorú hangon, közben pedig lekászálódik a lováról, hogy aztán a kezét nyújthassa.*
-Látom a helyén van a szíved, testvér. De ártatlanokat áldozni egy szörnynek, hogy az megkegyelmezzen..
*Kénytelen ő maga is kiköpni oldalra a benne felbugyogó undortól és kétes érzésektől.*
-A városiaktól mondjuk én sem várnék semmit, pipogya bagázs az egész hely, meg úgy hallom mindig megvan a maguk baja.
*Csak visszanéz Arthenior irányába, ő maga sosem érezte magát odavalónak, túl sok és túl magas épületek, embertömegek akár a hangyák, túl szűk szobák, amikből nem látni a csillagokat. Nem a magafajtának való élet az.*
-Az emberek olyan erőért imádkoznak, ami már bennük szunnyad, atyám bölcsessége szerint.
*A thargokról már kicsit többet tud, de ott meg már régen járt, úgyhogy nem tudja most milyen viszonyok uralkodnak, a kikötő pedig teljesen idegen számára.*
-Nem keresem én a bajt, nem vagyok útonálló, csak hazafelé tartottam a Kikötői Erdőségbe, van ott egy kunyhóm.
*Finoman megvonja a vállát, többet akart mondani, de közben rájött, hogy nincs igazából mit.*
-Szóval nem keresem a bajt, de nem kerülöm ki ha az utamba sodorták a Nagy Szellemek. Büszkének tűnsz, testvér, de ha itt boszorkányok és szörnyetegek ólálkodnak, nem lovagolhatok el csak úgy.
*Széles vigyorra húzza a száját, látszik rajta, hogy izgatott.*
-Miért nem vadásztátok még le ezt a rémet? Túl erős volt? Vagy mindenki túlságosan fél?
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*Rorkir kissé meglepetten hallgatja a vadásznak tetsző férfit, jól lehet nem számított rá, hogy egy hasonló történetet fog hallani. Hiába nem ő a legélesebb kard a fegyvertárban, azért így is képes összerakni pár dolgot. Nem is akar közbeszólni, hagyja hogy a másik kiadja magából ami benne rejlik. Csak mikor úgy látja, hogy nem szakítaná félbe akkor válaszol. Az is kiderül, hogy valóban vadászok ők, az pedig nem lepi meg, hogy készen állna arra, hogy a barbárba eresszen egy nyilat, nem lehet érte hibáztatni. Részben ezért, részben pedig az elhangzottaknak köszönhetően igyekszik nem felpaprikázni az idegent.*
-Rorkir vagyok, a Vérgőzös törzsből.
*Mondja kissé szomorú hangon, közben pedig lekászálódik a lováról, hogy aztán a kezét nyújthassa.*
-Látom a helyén van a szíved, testvér. De ártatlanokat áldozni egy szörnynek, hogy az megkegyelmezzen..
*Kénytelen ő maga is kiköpni oldalra a benne felbugyogó undortól és kétes érzésektől.*
-A városiaktól mondjuk én sem várnék semmit, pipogya bagázs az egész hely, meg úgy hallom mindig megvan a maguk baja.
*Csak visszanéz Arthenior irányába, ő maga sosem érezte magát odavalónak, túl sok és túl magas épületek, embertömegek akár a hangyák, túl szűk szobák, amikből nem látni a csillagokat. Nem a magafajtának való élet az.*
-Az emberek olyan erőért imádkoznak, ami már bennük szunnyad, atyám bölcsessége szerint.
*A thargokról már kicsit többet tud, de ott meg már régen járt, úgyhogy nem tudja most milyen viszonyok uralkodnak, a kikötő pedig teljesen idegen számára.*
-Nem keresem én a bajt, nem vagyok útonálló, csak hazafelé tartottam a Kikötői Erdőségbe, van ott egy kunyhóm.
*Finoman megvonja a vállát, többet akart mondani, de közben rájött, hogy nincs igazából mit.*
-Szóval nem keresem a bajt, de nem kerülöm ki ha az utamba sodorták a Nagy Szellemek. Büszkének tűnsz, testvér, de ha itt boszorkányok és szörnyetegek ólálkodnak, nem lovagolhatok el csak úgy.
*Széles vigyorra húzza a száját, látszik rajta, hogy izgatott.*
-Miért nem vadásztátok még le ezt a rémet? Túl erős volt? Vagy mindenki túlságosan fél?
1832. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-13 11:12:28
Üzenet elküldve: 2025-07-13 11:12:28
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//A Vadászlaki rém árnya//
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A vadász se nyugodt még teljesen, de miért is lenne az, hiszen Rorkir nem az az ártalmatlan díszpolgár külsejű fickó. Ezen a vidéken nem ritkák az útonállók. És az se túl biztató, ahogyan a kardja markolatán pihen a keze. A vadász önkéntelenül is elhelyezkedik úgy, hogy azt az oldalát fordítja a jövevény felé, amelyik kezében az íja van, míg a másik kezével megfogja a másik oldalon a derekáról lógó tegezből az egyik nyíl végét.
Rorkir kérdésére dühödten kiköp oldalra.*
- A várost nem érdeklik a mi bajaink, miért is tudnának arról, miféle harcokat vívunk mi errefelé! Az utakon haramiák portyáznak, a thargok felénk terjeszkednek, a kikötőből is kinéznek néha a Patkányok, mi meg itt ülünk az egész kulimász közepében, mint valami présben! A gazdagabb falvak már saját zsoldosokat fogadnak, hogy megóvják magukat, de nekünk, vadászlakiaknak ilyesmire nem telik. Meg aztán, hogy is nézne ki, hiszen mégiscsak vadászok volnánk, tudunk mi ölni, ha kell.
*fakad ki a másik dühödten. Van ebben némi keserűség is, mert ő is tudja: kérhetnének éppen segítséget. Akár meg is fizethetnék. De hát a vadász maga is fegyverforgató fajta, derogál neki mások mögé bújni.
Rorkir második kérdése meg újabb panaszáradatot indít el.*
- Fene se tudja már, kiben hiszünk! Az előljárónk egy hibbant vén banya, mindenkit meggyőzött, hogy a Rémet csak emberáldozattal lehet megnyugtatni. Minden más kudarcot vallott, csak ez működik úgy-ahogy, hát a sok beszari a faluban úgy hiszi, ezzel el is rendeztük a dolgot. Pedig ártatlan lányokat odavetni egy szörnynek, az nem megoldás, az gyalázat! Rosszabbak vagyunk mint a városi piperkőcök, meg az erdei haramiák, én mondom!
*hörgi keserűen, és újra kiköp. Úgy tűnik, gyűlt már benne a sirám egy ideje és most végre akadt valaki, akinek elpanaszolhatta.*
- Azt nem tudom, hogy miben hiszünk még. De az biztos, hogy Eeyr ugyanúgy köp csak ránk, mint Arthenior, meg a kikötő, meg a thargok, de még a saját földijeink is!
*aztán a panaszáradat végén hozzáteszi.*
- De attól még vadászok vagyunk, és van még, aki tudja, hogy ez mit jelent. Szóval vándor, ne keresd felénk a bajt, mert emberedre akadhatsz! Van nekünk nyűgünk anélkül is épp elég.
//A hozzászólás 16+ jelenetet tartalmaz!//
*A vadász se nyugodt még teljesen, de miért is lenne az, hiszen Rorkir nem az az ártalmatlan díszpolgár külsejű fickó. Ezen a vidéken nem ritkák az útonállók. És az se túl biztató, ahogyan a kardja markolatán pihen a keze. A vadász önkéntelenül is elhelyezkedik úgy, hogy azt az oldalát fordítja a jövevény felé, amelyik kezében az íja van, míg a másik kezével megfogja a másik oldalon a derekáról lógó tegezből az egyik nyíl végét.
Rorkir kérdésére dühödten kiköp oldalra.*
- A várost nem érdeklik a mi bajaink, miért is tudnának arról, miféle harcokat vívunk mi errefelé! Az utakon haramiák portyáznak, a thargok felénk terjeszkednek, a kikötőből is kinéznek néha a Patkányok, mi meg itt ülünk az egész kulimász közepében, mint valami présben! A gazdagabb falvak már saját zsoldosokat fogadnak, hogy megóvják magukat, de nekünk, vadászlakiaknak ilyesmire nem telik. Meg aztán, hogy is nézne ki, hiszen mégiscsak vadászok volnánk, tudunk mi ölni, ha kell.
*fakad ki a másik dühödten. Van ebben némi keserűség is, mert ő is tudja: kérhetnének éppen segítséget. Akár meg is fizethetnék. De hát a vadász maga is fegyverforgató fajta, derogál neki mások mögé bújni.
Rorkir második kérdése meg újabb panaszáradatot indít el.*
- Fene se tudja már, kiben hiszünk! Az előljárónk egy hibbant vén banya, mindenkit meggyőzött, hogy a Rémet csak emberáldozattal lehet megnyugtatni. Minden más kudarcot vallott, csak ez működik úgy-ahogy, hát a sok beszari a faluban úgy hiszi, ezzel el is rendeztük a dolgot. Pedig ártatlan lányokat odavetni egy szörnynek, az nem megoldás, az gyalázat! Rosszabbak vagyunk mint a városi piperkőcök, meg az erdei haramiák, én mondom!
*hörgi keserűen, és újra kiköp. Úgy tűnik, gyűlt már benne a sirám egy ideje és most végre akadt valaki, akinek elpanaszolhatta.*
- Azt nem tudom, hogy miben hiszünk még. De az biztos, hogy Eeyr ugyanúgy köp csak ránk, mint Arthenior, meg a kikötő, meg a thargok, de még a saját földijeink is!
*aztán a panaszáradat végén hozzáteszi.*
- De attól még vadászok vagyunk, és van még, aki tudja, hogy ez mit jelent. Szóval vándor, ne keresd felénk a bajt, mert emberedre akadhatsz! Van nekünk nyűgünk anélkül is épp elég.
1831. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-12 20:06:28
Üzenet elküldve: 2025-07-12 20:06:28
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
//A Vadászlaki rém árnya//
*Rorkir ahogy mendegél az egyik úton, egyszer csak beszélgetésre lesz figyelmes. Különösen nem is lenne ebben semmi meglepő, hisz ahol emberek vannak, ott azok társalogni is szoktak. Eleinte csak mondatrészeket hall, de olyan furcsa érzés keríti hatalmába, hogy kénytelen hallgatózni egy kicsit és egyre közelebb érni. ~A Rémet megfékezni kell, nem szolgálni? ~ Nemsoká meg is látja a két férfit, csak gyorsan fut végig rajtuk szemével, egyébként sem valami jó emberismerő úgyhogy túlságosan fölösleges is volna vizsgálgatnia őket. Persze látja a felszerelést és a ruhákat, neki ez már elég. No meg az is, hogy az egyik fickó összeszart gatyával menekül. Ezen azért Rorkir is meglepődik, és kérdő tekintettel a vadászféle alakra néz.*
-Sok mindennek neveztek már, de rémnek még soha.
*Félszeg mosolyt villant, közben pedig lehajtja fejéről a medvecsuklyát.*
-Miről beszéltetek, miféle rém? Nem hallottam semmi ilyesmiről a városban.
*Megáll a lovával, kezét a kardján pihenteti, no nem mintha használni szeretné, csak megszokásból és kényelemből. ~Ha megrohamoznák a parasztok akkor, ez azt jelenti hogy.. Á picsába, jelenthet ez bármit. Inkább megkérdezem, hogy mi folyik itt.~ *
-Ti valami rémet szolgáltok? Csak nem a sötét istent imádjátok? Vagy valami erdei faimádó szekta tagjai vagytok?
*Kíváncsi, hogy mit felel a másik, mert mióta megküzdött azzal a démonnal a Kikötői Erdőségben , azzal aki megjelölte őt és megölte a macskáját is, igencsak rühelli az összes Sa'Tereth hívőt, meg bármit amihez közük van.*
*Rorkir ahogy mendegél az egyik úton, egyszer csak beszélgetésre lesz figyelmes. Különösen nem is lenne ebben semmi meglepő, hisz ahol emberek vannak, ott azok társalogni is szoktak. Eleinte csak mondatrészeket hall, de olyan furcsa érzés keríti hatalmába, hogy kénytelen hallgatózni egy kicsit és egyre közelebb érni. ~A Rémet megfékezni kell, nem szolgálni? ~ Nemsoká meg is látja a két férfit, csak gyorsan fut végig rajtuk szemével, egyébként sem valami jó emberismerő úgyhogy túlságosan fölösleges is volna vizsgálgatnia őket. Persze látja a felszerelést és a ruhákat, neki ez már elég. No meg az is, hogy az egyik fickó összeszart gatyával menekül. Ezen azért Rorkir is meglepődik, és kérdő tekintettel a vadászféle alakra néz.*
-Sok mindennek neveztek már, de rémnek még soha.
*Félszeg mosolyt villant, közben pedig lehajtja fejéről a medvecsuklyát.*
-Miről beszéltetek, miféle rém? Nem hallottam semmi ilyesmiről a városban.
*Megáll a lovával, kezét a kardján pihenteti, no nem mintha használni szeretné, csak megszokásból és kényelemből. ~Ha megrohamoznák a parasztok akkor, ez azt jelenti hogy.. Á picsába, jelenthet ez bármit. Inkább megkérdezem, hogy mi folyik itt.~ *
-Ti valami rémet szolgáltok? Csak nem a sötét istent imádjátok? Vagy valami erdei faimádó szekta tagjai vagytok?
*Kíváncsi, hogy mit felel a másik, mert mióta megküzdött azzal a démonnal a Kikötői Erdőségben , azzal aki megjelölte őt és megölte a macskáját is, igencsak rühelli az összes Sa'Tereth hívőt, meg bármit amihez közük van.*
1830. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-12 15:44:13
Üzenet elküldve: 2025-07-12 15:44:13
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 59
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//A Vadászlaki rém árnya//
*Rorkir a Szántóföldek mentén haladva valamilyen vita hangjára lesz figyelmes. Nem kell letérnie az útról, elég ha halad tovább, mert az emelkedett hangú beszélgetés valahol előtte zajlik. Nemsokára már ki is tud venni mondatfoszlányokat, és egyre többet ért meg:*
- ... is tudod, hogy így kell lennie!
*mondja egy riadt, sipítós hang, mire egy erőteljesebb kontrázik:*
- Nem és nem! Csak azért, mert ... attól még nem kell engedelmeskednünk!
- De bevált! Hiszen több nyugtunk van! A Rém...
- A Rémet megfékezni kell, nem szolgálni!
*Nagyjából ennyit hallhat, mielőtt meglátja a vitatkozó feleket. Eddigre már elég közel is jár hozzájuk, ugyanis egy kanyar van az útban, és a magasra nőtt kalász eddig takarta előle a veszekedőket. És őt is takarta a veszekedők elől. Most azonban Rorkir hirtelen előbukkan, és mivel termetes fickó, azonnal magára vonzza a két férfi tekintetét.
Mert két férfi áll egymás szemben. Az egyik vadászforma, ezt egyértelművé teszi az öltözete, melyben nem kevés az állatbőr, meg a csont-díszítés, na meg a keze ügyében van egy íj, az oldalán meg egy nyilas tegez.
A másik férfi alacsonyabb, amolyan szántóvető forma.
Mind a ketten megdöbbennek Rorkir láttán, de az alacsonyabbik - akihez a sipítós hang tartozik - pánikszerű hangulatba kerül.*
- A RÉM! ITT A RÉM!!
*üvölti torka szakadtából, majd sarkon fordul és visítozva menekül a falva irányába. A másik ellenben hamar visszanyeri a lélekjelenlétét, és próbálja megállítani az iszkolót.*
- Ejj, nyugodj már meg, ez nem a Rém! Csak medvebőrt visel! Gyere már vissza! Ehh!
*legyint végül lemondóan, majd Rorkir felé fordul.*
- Hallgass rám, idegen, ne hordd magadon azokat a prémeket, amikor ezen a vidéken jársz, mert a parasztok még megrohannak vasvillával.
*mondja barátságosan.*
*Rorkir a Szántóföldek mentén haladva valamilyen vita hangjára lesz figyelmes. Nem kell letérnie az útról, elég ha halad tovább, mert az emelkedett hangú beszélgetés valahol előtte zajlik. Nemsokára már ki is tud venni mondatfoszlányokat, és egyre többet ért meg:*
- ... is tudod, hogy így kell lennie!
*mondja egy riadt, sipítós hang, mire egy erőteljesebb kontrázik:*
- Nem és nem! Csak azért, mert ... attól még nem kell engedelmeskednünk!
- De bevált! Hiszen több nyugtunk van! A Rém...
- A Rémet megfékezni kell, nem szolgálni!
*Nagyjából ennyit hallhat, mielőtt meglátja a vitatkozó feleket. Eddigre már elég közel is jár hozzájuk, ugyanis egy kanyar van az útban, és a magasra nőtt kalász eddig takarta előle a veszekedőket. És őt is takarta a veszekedők elől. Most azonban Rorkir hirtelen előbukkan, és mivel termetes fickó, azonnal magára vonzza a két férfi tekintetét.
Mert két férfi áll egymás szemben. Az egyik vadászforma, ezt egyértelművé teszi az öltözete, melyben nem kevés az állatbőr, meg a csont-díszítés, na meg a keze ügyében van egy íj, az oldalán meg egy nyilas tegez.
A másik férfi alacsonyabb, amolyan szántóvető forma.
Mind a ketten megdöbbennek Rorkir láttán, de az alacsonyabbik - akihez a sipítós hang tartozik - pánikszerű hangulatba kerül.*
- A RÉM! ITT A RÉM!!
*üvölti torka szakadtából, majd sarkon fordul és visítozva menekül a falva irányába. A másik ellenben hamar visszanyeri a lélekjelenlétét, és próbálja megállítani az iszkolót.*
- Ejj, nyugodj már meg, ez nem a Rém! Csak medvebőrt visel! Gyere már vissza! Ehh!
*legyint végül lemondóan, majd Rorkir felé fordul.*
- Hallgass rám, idegen, ne hordd magadon azokat a prémeket, amikor ezen a vidéken jársz, mert a parasztok még megrohannak vasvillával.
*mondja barátságosan.*
1829. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-12 15:04:41
Üzenet elküldve: 2025-07-12 15:04:41
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 449
OOC üzenetek: 8
Játékstílus: Vakmerő
*A városból hamar a Szántóföldeken találja magát, számtalanszor járta már be ezt a vidéket, hol Tharg földre menet, hogy Artheniorba igyekezvén, vagy mint most is, csupán a Kikötői Erdőség felé. A kutyus otthon biztos hiányolja már, meg ráférne egy jó ital is. Jobban zavarja viszont hogy Durogaar mostanság nem sokat szólt hozzá. Talán méltatlanul élt ősei örökségéhez képest, vagy csak nagyon ellustult és a piactéri vásárolgatás nem éppen az a fajta küldetés, amiben örömét lelné hogy a harcos társa legyen. ~Ne félj, barátom. Nem felejtettelek el!~ Megsimogatja a jókora pengét, majd tovább baktat a szántókon néha-néha elmerengve azon, hogy talán ilyen élete is lehetett volna mint ezeknek a gazdáknak, ha csak pár faluval odébb születik.*
1828. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-12 12:16:02
Üzenet elküldve: 2025-07-12 12:16:02
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 406
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 406
OOC üzenetek: 23
Játékstílus: Megfontolt
*Úton a tharg földek felé mellé szegődik a szerencse. Már kezdett komolyan kitikkadni a tűző napon az aszályos szárazságban, meg is állt, hogy feltöltse friss vízzel a kulacsát egy kútnál. Ekkor érte be őt az úton egy kereskedő az üres szekerével. Amíg a kalmár megitatta a vályúnál az igavonóit, szó szót követett és kiderült, hogy egy irányba tartanak. Így Mykael felkéredzkedhetett a szekér bakjára. Sőt, így módja lett levenni a hátizsákját, ami máris nagy megkönnyebbülést jelent egy ilyen hosszú út során.
A szekér bakján éppoly gyorsan megérkezhet Thargarodba, ha nem gyorsabban, és közben nem gyötri magát a kemény meneteléssel, sem pedig minden ingósága súlyával.
Hogy jobban teljen az idő, előveszi a hegedűjét, és nótákat kezd játszani a kalmárnak, amit énekszóval kísér. Talán még sikerül is megtanulnia valami új dalt a kereskedőtől, ha szerencséje van.*
A szekér bakján éppoly gyorsan megérkezhet Thargarodba, ha nem gyorsabban, és közben nem gyötri magát a kemény meneteléssel, sem pedig minden ingósága súlyával.
Hogy jobban teljen az idő, előveszi a hegedűjét, és nótákat kezd játszani a kalmárnak, amit énekszóval kísér. Talán még sikerül is megtanulnia valami új dalt a kereskedőtől, ha szerencséje van.*
1827. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-08 03:57:28
Üzenet elküldve: 2025-07-08 03:57:28
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 81
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 81
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Szelíd
//Füst és liliom//
*Nem néz hátra, amikor elengedi a férfi kezét. Nem azért, mert nem akar, csak tudja, hogy nem kell. Érzi a figyelmet maga mögött, azt a halk, de erős jelenlétet, ami nem követeli magának, nem sürget, csak egyszerűen ott van. Mint egy biztos pont, amihez bármikor visszatérhet. És ez a tudat, ez a némaságon belüli bizonyosság mélyebbre hatol, mint bármelyik hangos ígéret.
A fűz árnyékába húzódva lassan engedi ki a levegőt a tüdejéből. Mintha az elmúlt napok porát ő is ki akarná fújni magából. Még ott zúg benne a város zaja, a sarkon kiabáló kofák hangja, a paták ritmusa a macskakövön, az apró, zárt terek fojtott lüktetése. De itt, ebben a csendes zöldben, már csak halvány visszhang mindez. A virágillat megtölti a mellkasát valami furcsa, nehezen megnevezhető békével. Mintha a világ egy pillanatra valóban lelassulna.
És akkor megérzi őt. Nem a zajról, nem a léptek nyomán, hanem abból, ahogyan a levegő megváltozik körülötte. A férfi közeledik, hangtalanul, de mégis biztosan. Amikor a karjai gyengéden köré fonódnak, Thea nem mozdul. Nem fordul meg, nem szólal meg, csak lehunyja a szemét, és megengedi magának azt a luxust, hogy ne legyen erős. Hogy ne kelljen válaszolnia semmire, ne kelljen megfelelnie, csak létezni, ott, abban a mozdulatban.
A csók a hajában alig érezhető. Mégis mintha valamit végérvényesen elindítana benne. Nem egy új érzést, inkább valamit, amit már régóta ismert, csak nem mert megnevezni. Valami régről hozott bizalmat, ami eddig mélyre volt temetve.
Amikor Norennar végül megszólal a nő elmosolyodik.*
- Miért ne lehetnék? De te úgy nézel rám, mintha nem engednéd, hogy az legyek.
*Nem néz rá, de érzi, hogy elmosolyodhatott a férfi is. Talán csak a vállánál megfeszülő izom árulkodik róla. Amikor mellé áll, és újra elindulnak, Thea tétovázás nélkül követi. Nem kérdezi, merre mennek. Nem kell tudnia. Van egyfajta szabadság abban, hogy nem az irány számít, hanem az, akivel megy.
A földút göröngyös, a száraz rögök alatt néha meg-megbillen a lába, de nem zavarja. Minden apró zökkenő emlékezteti arra, hogy él. Hogy itt van. Hogy nem kell máshol lennie.
Ahogy elindulnak, egy pillanatra megáll, aztán követi. A táj ritmusához igazítja a lépteit, de legbelül Norennar ritmusához igazodik. Nem beszélnek, és mégis, minden mozdulatukban ott van a másik. Az úton néha összeér a karjuk, a válluk. A szél végig simít a búzatáblákon, és ő arra gondol, milyen szokatlan, hogy valaki mellett ennyire lehet csendben lenni. Hogy a csend nem válik feszültséggé, hanem inkább megtartó erővé.
Amikor Norennar a tarkójához kap és morgolódik, egy pillanatig nem tudja visszatartani a halk nevetést. Nem gúnyos, nem hangos, csak egy lágy, játékos hangfoszlány, mint a szél a búzatáblák között.*
- Lehet, hogy csak kíváncsi volt rád. És valamiért úgy érezte, kóstolni is kell. Teljes mértékig meg kell, hogy értsem. Ezt ugye már átéltem én is.
*Sandít a férfira, miközben a mosoly szélesebbre húzódik ajkain, azzal együtt pedig pimasszá is válik.
Norennar kérdése a kutyákról váratlanul éri. Mintha valami egyszerűről lenne szó, mégis érződik benne a szándék, hogy tudni akar valamit róla. Nem nagy dolgot, valami aprót, mellékeset. De éppen ezért lesz fontos.*
- Szeretem őket. Főleg a nagyokat. Tudod, azokat a lomhán cammogó, tenyérnyi nyelvű, hatalmas, szőrös batárokat, akik úgy néznek rád, mintha a világ végén is követnének, de csak ha előbb adsz nekik egy darab szalonnát.
*Kuncog fel halkan, azután aprót von a vállain.*
- Mindig azt mondják, egy apró öleb praktikusabb. Kisebb helyen elfér, meg ilyesmi. De engem mindig inkább az a fajta kutya vonzott, amit nem lehet csak úgy felkapni, ha baj van. Aki, ha ráül a lábadra, onnan nem mész sehova, és még örülnöd is kell neki, mert az szeretet. Tudod, az a típus, aki, amikor örül neked, olyan lendülettel csap arcon a farkával, hogy belilul a homlokod.
*Ránéz Norennarra, félig játékosan, félig komolyan.*
- Egyszer szeretnék egy olyan kutyát. Nagyot, bután hűségest, aki úgy néz, mintha én lennék az univerzum közepén sütögetett szalonnás rántotta. Aki nem szép, hanem ormótlan. De ha leül mellém, az olyan, mintha a világ hirtelen egész lenne.
*És a hangja halkabb lesz a végére, de nem szomorú, csak olyan mélyről jövő, mint amikor valaki nem csak álmodik valamiről, hanem már majdnem készen is áll rá.
Miközben a csűr mellett elhaladnak, egy pillanatra megérinti a tenyerével a durva fát. A fa hűvös, repedezett, mégis tart. Valahogy úgy, mint a férfi mellette.
A fák közé érve a levegő más lesz. Sűrűbb, hűvösebb, és mintha valami régi titkot rejtene. Thea megérzi a változást Norennar mozdulataiban is. A férfi megáll, és ahogy ránéz, tekintetében ott vibrál valami, amit eddig talán még soha nem mutatott. A szavai egyszerűek. De nem a mondat súlya nehéz, hanem az, amit mögé rejtett. Thea egy pillanatig nem tud megszólalni. Nem a meglepettség miatt, hanem mert érzi, mennyire fontos ez. Mennyi múlt, mennyi fal, mennyi tapasztalat rejlik mögötte, és hogy ez most mégis megnyílik előtte.
Odafordul, a tekintete lágy, és miközben halkan válaszol, mintha nem csak Norennarnak mondaná, hanem önmagának is.*
- Na tessék. A rettegett Norennar felfed egy titkos zugot, és még csak meg se kötöz. A világrend lassan darabokra hull. De valld be, hogy csak a fogadóban hagytad a kendődet.
*Vigyorodik el, de végül az újból mosollyá szelídül. Olyanná, ami most talán a kedvesség mellett őriz magában valamit, amit meghatottságnak is lehetne nevezni.*
- Milyen érdekes, hogy én meg ugyebár abba a vacak kis lyukba nem vittem soha senkit. Legalább nem kellett kendőt tartsak magamnál.
*És ekkor nem csak a táj változik meg körülöttük, hanem valami belül is. Nem nagy robajjal, nem drámai lendülettel. Csak úgy, ahogy a reggel átfordul délelőttbe. Szinte észrevétlenül. De végérvényesen.*
*Nem néz hátra, amikor elengedi a férfi kezét. Nem azért, mert nem akar, csak tudja, hogy nem kell. Érzi a figyelmet maga mögött, azt a halk, de erős jelenlétet, ami nem követeli magának, nem sürget, csak egyszerűen ott van. Mint egy biztos pont, amihez bármikor visszatérhet. És ez a tudat, ez a némaságon belüli bizonyosság mélyebbre hatol, mint bármelyik hangos ígéret.
A fűz árnyékába húzódva lassan engedi ki a levegőt a tüdejéből. Mintha az elmúlt napok porát ő is ki akarná fújni magából. Még ott zúg benne a város zaja, a sarkon kiabáló kofák hangja, a paták ritmusa a macskakövön, az apró, zárt terek fojtott lüktetése. De itt, ebben a csendes zöldben, már csak halvány visszhang mindez. A virágillat megtölti a mellkasát valami furcsa, nehezen megnevezhető békével. Mintha a világ egy pillanatra valóban lelassulna.
És akkor megérzi őt. Nem a zajról, nem a léptek nyomán, hanem abból, ahogyan a levegő megváltozik körülötte. A férfi közeledik, hangtalanul, de mégis biztosan. Amikor a karjai gyengéden köré fonódnak, Thea nem mozdul. Nem fordul meg, nem szólal meg, csak lehunyja a szemét, és megengedi magának azt a luxust, hogy ne legyen erős. Hogy ne kelljen válaszolnia semmire, ne kelljen megfelelnie, csak létezni, ott, abban a mozdulatban.
A csók a hajában alig érezhető. Mégis mintha valamit végérvényesen elindítana benne. Nem egy új érzést, inkább valamit, amit már régóta ismert, csak nem mert megnevezni. Valami régről hozott bizalmat, ami eddig mélyre volt temetve.
Amikor Norennar végül megszólal a nő elmosolyodik.*
- Miért ne lehetnék? De te úgy nézel rám, mintha nem engednéd, hogy az legyek.
*Nem néz rá, de érzi, hogy elmosolyodhatott a férfi is. Talán csak a vállánál megfeszülő izom árulkodik róla. Amikor mellé áll, és újra elindulnak, Thea tétovázás nélkül követi. Nem kérdezi, merre mennek. Nem kell tudnia. Van egyfajta szabadság abban, hogy nem az irány számít, hanem az, akivel megy.
A földút göröngyös, a száraz rögök alatt néha meg-megbillen a lába, de nem zavarja. Minden apró zökkenő emlékezteti arra, hogy él. Hogy itt van. Hogy nem kell máshol lennie.
Ahogy elindulnak, egy pillanatra megáll, aztán követi. A táj ritmusához igazítja a lépteit, de legbelül Norennar ritmusához igazodik. Nem beszélnek, és mégis, minden mozdulatukban ott van a másik. Az úton néha összeér a karjuk, a válluk. A szél végig simít a búzatáblákon, és ő arra gondol, milyen szokatlan, hogy valaki mellett ennyire lehet csendben lenni. Hogy a csend nem válik feszültséggé, hanem inkább megtartó erővé.
Amikor Norennar a tarkójához kap és morgolódik, egy pillanatig nem tudja visszatartani a halk nevetést. Nem gúnyos, nem hangos, csak egy lágy, játékos hangfoszlány, mint a szél a búzatáblák között.*
- Lehet, hogy csak kíváncsi volt rád. És valamiért úgy érezte, kóstolni is kell. Teljes mértékig meg kell, hogy értsem. Ezt ugye már átéltem én is.
*Sandít a férfira, miközben a mosoly szélesebbre húzódik ajkain, azzal együtt pedig pimasszá is válik.
Norennar kérdése a kutyákról váratlanul éri. Mintha valami egyszerűről lenne szó, mégis érződik benne a szándék, hogy tudni akar valamit róla. Nem nagy dolgot, valami aprót, mellékeset. De éppen ezért lesz fontos.*
- Szeretem őket. Főleg a nagyokat. Tudod, azokat a lomhán cammogó, tenyérnyi nyelvű, hatalmas, szőrös batárokat, akik úgy néznek rád, mintha a világ végén is követnének, de csak ha előbb adsz nekik egy darab szalonnát.
*Kuncog fel halkan, azután aprót von a vállain.*
- Mindig azt mondják, egy apró öleb praktikusabb. Kisebb helyen elfér, meg ilyesmi. De engem mindig inkább az a fajta kutya vonzott, amit nem lehet csak úgy felkapni, ha baj van. Aki, ha ráül a lábadra, onnan nem mész sehova, és még örülnöd is kell neki, mert az szeretet. Tudod, az a típus, aki, amikor örül neked, olyan lendülettel csap arcon a farkával, hogy belilul a homlokod.
*Ránéz Norennarra, félig játékosan, félig komolyan.*
- Egyszer szeretnék egy olyan kutyát. Nagyot, bután hűségest, aki úgy néz, mintha én lennék az univerzum közepén sütögetett szalonnás rántotta. Aki nem szép, hanem ormótlan. De ha leül mellém, az olyan, mintha a világ hirtelen egész lenne.
*És a hangja halkabb lesz a végére, de nem szomorú, csak olyan mélyről jövő, mint amikor valaki nem csak álmodik valamiről, hanem már majdnem készen is áll rá.
Miközben a csűr mellett elhaladnak, egy pillanatra megérinti a tenyerével a durva fát. A fa hűvös, repedezett, mégis tart. Valahogy úgy, mint a férfi mellette.
A fák közé érve a levegő más lesz. Sűrűbb, hűvösebb, és mintha valami régi titkot rejtene. Thea megérzi a változást Norennar mozdulataiban is. A férfi megáll, és ahogy ránéz, tekintetében ott vibrál valami, amit eddig talán még soha nem mutatott. A szavai egyszerűek. De nem a mondat súlya nehéz, hanem az, amit mögé rejtett. Thea egy pillanatig nem tud megszólalni. Nem a meglepettség miatt, hanem mert érzi, mennyire fontos ez. Mennyi múlt, mennyi fal, mennyi tapasztalat rejlik mögötte, és hogy ez most mégis megnyílik előtte.
Odafordul, a tekintete lágy, és miközben halkan válaszol, mintha nem csak Norennarnak mondaná, hanem önmagának is.*
- Na tessék. A rettegett Norennar felfed egy titkos zugot, és még csak meg se kötöz. A világrend lassan darabokra hull. De valld be, hogy csak a fogadóban hagytad a kendődet.
*Vigyorodik el, de végül az újból mosollyá szelídül. Olyanná, ami most talán a kedvesség mellett őriz magában valamit, amit meghatottságnak is lehetne nevezni.*
- Milyen érdekes, hogy én meg ugyebár abba a vacak kis lyukba nem vittem soha senkit. Legalább nem kellett kendőt tartsak magamnál.
*És ekkor nem csak a táj változik meg körülöttük, hanem valami belül is. Nem nagy robajjal, nem drámai lendülettel. Csak úgy, ahogy a reggel átfordul délelőttbe. Szinte észrevétlenül. De végérvényesen.*
1826. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-06 10:36:16
Üzenet elküldve: 2025-07-06 10:36:16
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 333
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 333
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Vakmerő
//Füst és liliom//
*Norennar nem mozdul rögtön, amikor Thea elengedi a kezét. Nem tartja vissza, nem kérdez, nem követeli vissza a közelséget. Csak hagyja elmenni, tudva, hogy nem megy messzire. Néhány lépéssel odébb csak. Addig még mozdulatlan marad, egy helyben áll. Mélyen beszívja a levegőt, mintha a tisztás virágos illatából próbálna valamiféle választ kihámozni. Az előző napok pora és a város zsivaja már csak tompa emlék, most minden könnyebb, tisztább, mintha a levegő itt nemcsak más lenne, hanem valóban tisztítana. A virágillat élénk, friss, tele valami nehezen megfogható derűvel.
Aztán ő is megindul, lassan, kimért léptekkel. Nem siet. A virágok illata finoman kíséri, mint egy régi emlék, amit most újra el kell olvasnia. A lombok alatti árnyékokban valami megnyugszik benne: a város zajos, ideges ritmusa már csak tompa emlékként koppan a hátán. Mire a fűz közelébe ér, Thea már ott áll. Nem szólítja meg rögtön. Csak odalép, hangtalanul, és karjaival gyengéden köré fonódik. Átöleli őt hátulról, úgy, hogy mozdulatában nincs sem birtoklás, sem sürgetés, csak jelenlét. Fejét közelebb hajtja, és egy alig érezhető csókot lehel a nő hajába; könnyű, szinte súlytalan mozdulat, mégis benne van minden, amit most nem tud szavakba foglalni.
Egy darabig így maradnak. A lomb zizeg fölöttük, a fűz alatt fehéren derengenek az álomgömbök, halk, lüktető fényt vetve az árnyak közé. Norennar tekintete elsiklik rajtuk, de nem nyúl értük. Csak nézi őket, és a nőt.*
- Te unalmas? *Szólal meg végül, halkan, mintha maga sem hinné, hogy ezt egyáltalán kérdésként lehetne megfogalmazni.* - Nehéz lenne elképzelni.
*Szavai után elengedi Theát, de nem lép hátrébb. Egyszerűen csak mellé áll, vállát vállához igazítva, és oldalról nézi az arcát. A tekintetében most kettős üzenet ül: az egyik az, hogy ideje lenne elindulni, a másik pedig halk kérés, a nőnek. Egy halk kérés ami arról szól, hogy szeretné, ha vele tartana. Nem kéri szavakkal, nem vezeti kézen, csak ott áll és vár, mint aki tudja, hogy nem kell mást tenni.
És amikor újra elindulnak, már a szántóföldek felé tartanak. Az út göröngyös, a föld száraz, de a levegő friss, és a világ hangja ismét megváltozik körülöttük. A város szűk utcái, az árusok zsivaja már csak távoli visszhang. Itt a szél más nyelvet beszél, hosszú hullámokban simítja végig a földeket, a búzatáblák aranyában fodrokat rajzol. A karavánút mellett néha keréknyomok mélyedése zökken a lábuk alá, de ők csak haladnak, ketten, szó nélkül, együtt.
Norennar egyszer csak egy gyors mozdulattal csap tarkójára. Egy szúnyog. Bosszúság nem ül az arcán, csak egy félhangos morgás csúszik ki az ajkai közül:*
- Teysus verte vérszívók.
*A mondat inkább figyelemelterelés, mint panasz, a napi kis csaták egyike, amit az ember magával cipel. Az egyik oldalon már szántott a föld, a másikon még áll a tarló. Minden mozdulat itt a munkáról szól, az élet ritmusáról, amit nem sürget senki, csak folytatni kell.
A nap magasra emelkedett, de a szél még mindig kellemes, és valami megmagyarázhatatlan könnyedség telepedik rájuk. Norennar nem siet. Sem a lába, sem a gondolatai. Van idő. És van kinek mesélni.*
- Sose kérdeztem… szereted a kutyákat?
*A kérdés egyszerű, szinte mellékes, mintha csak úgy út közben csúszott volna ki a száján, de a hangja mégis őszinte. A kíváncsiság nem harsány benne, inkább csendes, tapintatos figyelem. Mintha valami régóta tartogatott apróságot dobna közéjük, csak hogy lássa, merre gördül.
Ahogy egy csűr mellett elhaladnak, Norennar pillantása elidőzik a megroggyant gerendákon, de nem mond semmit. A csönd most nem nyomasztó, hanem puha, lélegző szövet, amibe az ember bele tud bújni. És amikor az első fák újra feltűnnek, a hűvös már belengi a talajt. A nap melegéből csak foszlányok jutnak át a lombkoronán. Itt minden mozdulat halkabb, minden szó mélyebbre hull.
Norennar megáll. A fák közti sötét zöld árnyékra néz, mintha ott nyílna valami, amit eddig csak ő ismert. Aztán Theára emeli a tekintetét. Szemeiben most valami másféle fény gyúl, nem a megszokott szarkazmus, nem a harcra kész ridegség. Valami őszinte, visszafogott bizalom.*
- Te leszel az első, akit úgy hozok ide, hogy nem kötöm be a szemét.
*A hangja nem titkot árul el, nem játszmát zár le. Csak egy egyszerű tényt mond ki. De ebben a tényben ott van valami, amit eddig soha senki nem kapott tőle. És most mégis könnyen jön. Mert nem kell tartania attól, hogy aki mellette áll, el akar venni belőle, elég, hogy osztozni akar.*
*Norennar nem mozdul rögtön, amikor Thea elengedi a kezét. Nem tartja vissza, nem kérdez, nem követeli vissza a közelséget. Csak hagyja elmenni, tudva, hogy nem megy messzire. Néhány lépéssel odébb csak. Addig még mozdulatlan marad, egy helyben áll. Mélyen beszívja a levegőt, mintha a tisztás virágos illatából próbálna valamiféle választ kihámozni. Az előző napok pora és a város zsivaja már csak tompa emlék, most minden könnyebb, tisztább, mintha a levegő itt nemcsak más lenne, hanem valóban tisztítana. A virágillat élénk, friss, tele valami nehezen megfogható derűvel.
Aztán ő is megindul, lassan, kimért léptekkel. Nem siet. A virágok illata finoman kíséri, mint egy régi emlék, amit most újra el kell olvasnia. A lombok alatti árnyékokban valami megnyugszik benne: a város zajos, ideges ritmusa már csak tompa emlékként koppan a hátán. Mire a fűz közelébe ér, Thea már ott áll. Nem szólítja meg rögtön. Csak odalép, hangtalanul, és karjaival gyengéden köré fonódik. Átöleli őt hátulról, úgy, hogy mozdulatában nincs sem birtoklás, sem sürgetés, csak jelenlét. Fejét közelebb hajtja, és egy alig érezhető csókot lehel a nő hajába; könnyű, szinte súlytalan mozdulat, mégis benne van minden, amit most nem tud szavakba foglalni.
Egy darabig így maradnak. A lomb zizeg fölöttük, a fűz alatt fehéren derengenek az álomgömbök, halk, lüktető fényt vetve az árnyak közé. Norennar tekintete elsiklik rajtuk, de nem nyúl értük. Csak nézi őket, és a nőt.*
- Te unalmas? *Szólal meg végül, halkan, mintha maga sem hinné, hogy ezt egyáltalán kérdésként lehetne megfogalmazni.* - Nehéz lenne elképzelni.
*Szavai után elengedi Theát, de nem lép hátrébb. Egyszerűen csak mellé áll, vállát vállához igazítva, és oldalról nézi az arcát. A tekintetében most kettős üzenet ül: az egyik az, hogy ideje lenne elindulni, a másik pedig halk kérés, a nőnek. Egy halk kérés ami arról szól, hogy szeretné, ha vele tartana. Nem kéri szavakkal, nem vezeti kézen, csak ott áll és vár, mint aki tudja, hogy nem kell mást tenni.
És amikor újra elindulnak, már a szántóföldek felé tartanak. Az út göröngyös, a föld száraz, de a levegő friss, és a világ hangja ismét megváltozik körülöttük. A város szűk utcái, az árusok zsivaja már csak távoli visszhang. Itt a szél más nyelvet beszél, hosszú hullámokban simítja végig a földeket, a búzatáblák aranyában fodrokat rajzol. A karavánút mellett néha keréknyomok mélyedése zökken a lábuk alá, de ők csak haladnak, ketten, szó nélkül, együtt.
Norennar egyszer csak egy gyors mozdulattal csap tarkójára. Egy szúnyog. Bosszúság nem ül az arcán, csak egy félhangos morgás csúszik ki az ajkai közül:*
- Teysus verte vérszívók.
*A mondat inkább figyelemelterelés, mint panasz, a napi kis csaták egyike, amit az ember magával cipel. Az egyik oldalon már szántott a föld, a másikon még áll a tarló. Minden mozdulat itt a munkáról szól, az élet ritmusáról, amit nem sürget senki, csak folytatni kell.
A nap magasra emelkedett, de a szél még mindig kellemes, és valami megmagyarázhatatlan könnyedség telepedik rájuk. Norennar nem siet. Sem a lába, sem a gondolatai. Van idő. És van kinek mesélni.*
- Sose kérdeztem… szereted a kutyákat?
*A kérdés egyszerű, szinte mellékes, mintha csak úgy út közben csúszott volna ki a száján, de a hangja mégis őszinte. A kíváncsiság nem harsány benne, inkább csendes, tapintatos figyelem. Mintha valami régóta tartogatott apróságot dobna közéjük, csak hogy lássa, merre gördül.
Ahogy egy csűr mellett elhaladnak, Norennar pillantása elidőzik a megroggyant gerendákon, de nem mond semmit. A csönd most nem nyomasztó, hanem puha, lélegző szövet, amibe az ember bele tud bújni. És amikor az első fák újra feltűnnek, a hűvös már belengi a talajt. A nap melegéből csak foszlányok jutnak át a lombkoronán. Itt minden mozdulat halkabb, minden szó mélyebbre hull.
Norennar megáll. A fák közti sötét zöld árnyékra néz, mintha ott nyílna valami, amit eddig csak ő ismert. Aztán Theára emeli a tekintetét. Szemeiben most valami másféle fény gyúl, nem a megszokott szarkazmus, nem a harcra kész ridegség. Valami őszinte, visszafogott bizalom.*
- Te leszel az első, akit úgy hozok ide, hogy nem kötöm be a szemét.
*A hangja nem titkot árul el, nem játszmát zár le. Csak egy egyszerű tényt mond ki. De ebben a tényben ott van valami, amit eddig soha senki nem kapott tőle. És most mégis könnyen jön. Mert nem kell tartania attól, hogy aki mellette áll, el akar venni belőle, elég, hogy osztozni akar.*
1825. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-05 09:13:24
Üzenet elküldve: 2025-07-05 09:13:24
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 451
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Szénfekete//
*Az árnyas erdőből kilépve sokszor hunyorognia kell, ahogy találkozik az őt érő első igazán meleg sugarakkal. Nem zavarja a meleg, pusztán megállapítja magában a tényt. A bőrét ért napfényben képes volna fürdőzni, de nem ezért jött. A Szántók többnyire tisztázzák a gondolatait, nyugalmat ad, idegen békét, még akkor is, ha olykor a fél-elfel felesleges harcuk félresepri az érzetet. A Kikötő, mintha mindig szürke lenne. Folyton bűzös és nyomasztó. Éles volna a váltás, mint máskor, ha nem egy hat óta lenne lefoglalva minden mozzanata azzal, hogy megfelelő felkészültséggel érkezzen. Nem akkora a kontraszt, mint máskor, de határozottan jobb ezen a vidéken.
A férfi alakjának vizslatására nem szán hosszú időt. Hogy éppen tüsténkedik cseppet sem meglepő, az lett volna furcsa, hogyha amaz csak henyélne valahol a fűben, vagy a kunyhóban. A látvány maga, ha vonzaná is az aranyakat, ha felébresztene is bármi felfedezni vágyást, ami túlmutat a minták elhelyezésének útján, hamar csak egy látóhatár szélén mocorgó formává válik, amint meglátja a macskát. Különös, nem megszokott a szívébe költözött érzés. A nap melege, mintha csak puha selyemmel vonná körbe bőrét, miközben sokszor kifejezéstelen arcára észrevétlen mosoly íródik. A fekete kis lényhez guggol, először csak nézi, nem nyúl felé. Nem peregnek a képek, hogy mennyi idő telhetett el és azalatt mi történt, csupán nyugtázza, hogy a kölyökkort igencsak a háta mögött hagyta már, de még mindig nem tudja túl nagynak látni. Oldalvást dönti a fejét, miközben hallgatja Kyr szavait. Biccent rá csupán. Hogy jó volna a hűvös víz, meglehet, de most a sorban az első, az a puha szőrzet, amit finoman megérint, majd kissé bátrabban túr a fekete szálak közé. Persze egy elreppenő darab kéreg az ő figyelmére nagyobb hatással van, mint Ril maga. Apró, hangtalan nevetés, ahogy a játszadozót figyeli, majd végül felegyenesedik, s újra markába fogja az addig földre helyezett növényeket. A teraszt nézi, talán ebben az időben fel kellene kötöznie-lógatnia néhányat belőlük, hogy ne vesszenek oda, a többit pedig szétteríteni valahol a szabad levegőn, ahol árnyék is van jócskán. Amíg a félvér a feladatát végzi, talán nem orrol meg rá, hogy használja a háza és a természet adottságait. Elgondolkodva néz vissza Kyr felé, s szólítja meg újra.*
- Van valamilyen zsineged?
*Véletlenül sem kívánja megszakítani dolgában a másikat, képes és feltalálja magát, de még mindig nem érint engedély nélkül „idegen” holmikat. Választól függetlenül viszont a ház hűvösségébe húzódik, miután a földre helyezte szerzeményeit, ahol még mielőtt a vízzel, vagy bármi mással foglalatoskodhatna, a táskájából kezdi el az asztalra helyezni az üvegcséit és a pergamenlapokat, na meg bársonyanyag óvásába tekert bronztűjét.*
*Az árnyas erdőből kilépve sokszor hunyorognia kell, ahogy találkozik az őt érő első igazán meleg sugarakkal. Nem zavarja a meleg, pusztán megállapítja magában a tényt. A bőrét ért napfényben képes volna fürdőzni, de nem ezért jött. A Szántók többnyire tisztázzák a gondolatait, nyugalmat ad, idegen békét, még akkor is, ha olykor a fél-elfel felesleges harcuk félresepri az érzetet. A Kikötő, mintha mindig szürke lenne. Folyton bűzös és nyomasztó. Éles volna a váltás, mint máskor, ha nem egy hat óta lenne lefoglalva minden mozzanata azzal, hogy megfelelő felkészültséggel érkezzen. Nem akkora a kontraszt, mint máskor, de határozottan jobb ezen a vidéken.
A férfi alakjának vizslatására nem szán hosszú időt. Hogy éppen tüsténkedik cseppet sem meglepő, az lett volna furcsa, hogyha amaz csak henyélne valahol a fűben, vagy a kunyhóban. A látvány maga, ha vonzaná is az aranyakat, ha felébresztene is bármi felfedezni vágyást, ami túlmutat a minták elhelyezésének útján, hamar csak egy látóhatár szélén mocorgó formává válik, amint meglátja a macskát. Különös, nem megszokott a szívébe költözött érzés. A nap melege, mintha csak puha selyemmel vonná körbe bőrét, miközben sokszor kifejezéstelen arcára észrevétlen mosoly íródik. A fekete kis lényhez guggol, először csak nézi, nem nyúl felé. Nem peregnek a képek, hogy mennyi idő telhetett el és azalatt mi történt, csupán nyugtázza, hogy a kölyökkort igencsak a háta mögött hagyta már, de még mindig nem tudja túl nagynak látni. Oldalvást dönti a fejét, miközben hallgatja Kyr szavait. Biccent rá csupán. Hogy jó volna a hűvös víz, meglehet, de most a sorban az első, az a puha szőrzet, amit finoman megérint, majd kissé bátrabban túr a fekete szálak közé. Persze egy elreppenő darab kéreg az ő figyelmére nagyobb hatással van, mint Ril maga. Apró, hangtalan nevetés, ahogy a játszadozót figyeli, majd végül felegyenesedik, s újra markába fogja az addig földre helyezett növényeket. A teraszt nézi, talán ebben az időben fel kellene kötöznie-lógatnia néhányat belőlük, hogy ne vesszenek oda, a többit pedig szétteríteni valahol a szabad levegőn, ahol árnyék is van jócskán. Amíg a félvér a feladatát végzi, talán nem orrol meg rá, hogy használja a háza és a természet adottságait. Elgondolkodva néz vissza Kyr felé, s szólítja meg újra.*
- Van valamilyen zsineged?
*Véletlenül sem kívánja megszakítani dolgában a másikat, képes és feltalálja magát, de még mindig nem érint engedély nélkül „idegen” holmikat. Választól függetlenül viszont a ház hűvösségébe húzódik, miután a földre helyezte szerzeményeit, ahol még mielőtt a vízzel, vagy bármi mással foglalatoskodhatna, a táskájából kezdi el az asztalra helyezni az üvegcséit és a pergamenlapokat, na meg bársonyanyag óvásába tekert bronztűjét.*
1824. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-03 13:29:09
Üzenet elküldve: 2025-07-03 13:29:09
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Utazás//
-Azt már láttam, emlékszel?
*Mondja cinkos mosollyal az orknak. Éppen ezért nem is érti, hogy miért lepődött meg, mikor meglátta az orkot. Ráadásul csak az inge nem volt rajta, szóval még semmi rosszat nem kellett látnia. Érdeklődve néz le az ajtó mellé, ahol tényleg megtalálja a kannát.*
-Akkor addig öntözök, míg te öltözöl.
*Azzal, meg sem várva az ork válaszát, becsukja maga mögött az ajtót és a vízgyűjtő hordóhoz megy. Ezt legalább megtalálja, nincs eldugva. Teljesen elmeríti a kannát, melyből gyorsan elszökik a levegő nagy buborékok formájában. Hamar megtelik a kanna. Elindul a veteményes felé és óvatosan, egyenletesen próbálja megöntözni a növényeket. A föld gyorsan beissza az éltető nedűt, mely majd segíti a növények növekedését. A vállpaskolás váratlanul éri, gyorsan hátrakapja fejét. Az ork szavaira csak gúnyosan mosolyog.*
-Az biztos, hogy ebben sok bajod nem eshet, de legalább egy köszönömöt mondhatnál, ha már megöntöztem a növényeid.
-Azt már láttam, emlékszel?
*Mondja cinkos mosollyal az orknak. Éppen ezért nem is érti, hogy miért lepődött meg, mikor meglátta az orkot. Ráadásul csak az inge nem volt rajta, szóval még semmi rosszat nem kellett látnia. Érdeklődve néz le az ajtó mellé, ahol tényleg megtalálja a kannát.*
-Akkor addig öntözök, míg te öltözöl.
*Azzal, meg sem várva az ork válaszát, becsukja maga mögött az ajtót és a vízgyűjtő hordóhoz megy. Ezt legalább megtalálja, nincs eldugva. Teljesen elmeríti a kannát, melyből gyorsan elszökik a levegő nagy buborékok formájában. Hamar megtelik a kanna. Elindul a veteményes felé és óvatosan, egyenletesen próbálja megöntözni a növényeket. A föld gyorsan beissza az éltető nedűt, mely majd segíti a növények növekedését. A vállpaskolás váratlanul éri, gyorsan hátrakapja fejét. Az ork szavaira csak gúnyosan mosolyog.*
-Az biztos, hogy ebben sok bajod nem eshet, de legalább egy köszönömöt mondhatnál, ha már megöntöztem a növényeid.
1823. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-03 11:42:56
Üzenet elküldve: 2025-07-03 11:42:56
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 262
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 262
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
*Végül csak ezt az utat választja. Egy mellékúton, amelyet jó sok gyom övez, jut el a Szántóföldekre. Hamar megpillantja az aranyló búzatengert melyek tényleg a vizet imitálják a szélben való lengésükben. Útját még gyümölcsös kertek tarkítják, melyeket legelők vesznek körül, rajta a nyájakkal és azok pásztoraival. Lehet nem ez az út a leggyorsabb a kovácshoz, de legalább nem kell bemennie a városba. Így igaz, hogy kerül, de a tömegre nem vágyik.*
1822. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-03 11:21:27
Üzenet elküldve: 2025-07-03 11:21:27
ÚJ
Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 100
OOC üzenetek: 1
Játékstílus: Vakmerő
//Utazás//
*Zzulyaras épp félmeztelenül áll a kunyhó félhomályában, amikor meghallja a nyikorgó ajtót. Ahogy Merv belép, az ork hátra se fordul rögtön, csak hallgatja a zavaros
hebegést. Aztán halkan felnevet, de ezúttal a nevetés halk, rekedtes és barátságos, inkább megnyugtató, mintsem gúnyos.*
-Semmi baj, Merv.
*Szól hátra, miközben lassan magára húz egy friss vászoninget.*
-Nem vagyok szégyenlős. De legközelebb kopogj, különben egyszer a nagy
kardom helyett valami mást fogsz meglátni először.
*Mosolyog kajánul a férfira, miközben felveszi az ingét, majd a pikkelyvértjéért
megy.*
-Hova tehettem le?
*Gondolkozik, majd csettint egyet, ahogy rájön. A felismerést az okozza, hogy meg is látja a kannát Merv mellett az ajtóban.*
-Ott van.
*Mutat a férfi mellé. Ahogy a férfi egyedül hagyja még lecseréli nadrágját
és utána veszi fel a vértezetét. Büszkén néz végig magán. Nincs tükre, de biztos benne, hogy jól áll rajta a vértje. Ezek után pallosát a hátán lévő
bőrtokba teszi, kardját meg az oldalára. Így, teljes pompájában, lép ki az
udvarra. Tekintetével a férfit keresi, hogy megnézze, hogy sikerült-e végeznie
a kiadott feladattal. Ha még nem, akkor megvárja, hogy megcsinálja, majd megáll
Merv mellett, vállon paskolja a férfit. Nem túl erősen, de épp eléggé, hogy
érezze a barátságos szándékot.*
-Na, most már tényleg úgy festek, mint aki be meri tenni a lábát a Kikötőbe.
*Vigyorog magabiztosan Mervre és a kapu felé veszi az irányt, hogy
elinduljanak.*
*Zzulyaras épp félmeztelenül áll a kunyhó félhomályában, amikor meghallja a nyikorgó ajtót. Ahogy Merv belép, az ork hátra se fordul rögtön, csak hallgatja a zavaros
hebegést. Aztán halkan felnevet, de ezúttal a nevetés halk, rekedtes és barátságos, inkább megnyugtató, mintsem gúnyos.*
-Semmi baj, Merv.
*Szól hátra, miközben lassan magára húz egy friss vászoninget.*
-Nem vagyok szégyenlős. De legközelebb kopogj, különben egyszer a nagy
kardom helyett valami mást fogsz meglátni először.
*Mosolyog kajánul a férfira, miközben felveszi az ingét, majd a pikkelyvértjéért
megy.*
-Hova tehettem le?
*Gondolkozik, majd csettint egyet, ahogy rájön. A felismerést az okozza, hogy meg is látja a kannát Merv mellett az ajtóban.*
-Ott van.
*Mutat a férfi mellé. Ahogy a férfi egyedül hagyja még lecseréli nadrágját
és utána veszi fel a vértezetét. Büszkén néz végig magán. Nincs tükre, de biztos benne, hogy jól áll rajta a vértje. Ezek után pallosát a hátán lévő
bőrtokba teszi, kardját meg az oldalára. Így, teljes pompájában, lép ki az
udvarra. Tekintetével a férfit keresi, hogy megnézze, hogy sikerült-e végeznie
a kiadott feladattal. Ha még nem, akkor megvárja, hogy megcsinálja, majd megáll
Merv mellett, vállon paskolja a férfit. Nem túl erősen, de épp eléggé, hogy
érezze a barátságos szándékot.*
-Na, most már tényleg úgy festek, mint aki be meri tenni a lábát a Kikötőbe.
*Vigyorog magabiztosan Mervre és a kapu felé veszi az irányt, hogy
elinduljanak.*
1821. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2025-07-03 04:46:37
Üzenet elküldve: 2025-07-03 04:46:37
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 53
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//Utazás //
*Követi az orkot a kunyhója irányába. Az ösvény amin mennek kitaposott, de fűvel borított.
~Sokan nem járhatnak erre.~
Konstatálja magban a dolgokat. Az ork különben nem hazudott, tényleg közel lakik az úthoz. Sokat nem is kell sétálniuk, mikor megpillantja a kerítés, majd a kunyhót. Egyszerű építmény, jól elbújik a tájban. A kertel sem hazudott a férfi. Tényleg kicsi az is. Ha jól látja nem is tud ott annyit termelni, hogy azzal magát teljesen ellássa. A rosszabb napokra biztos jól jön, amit el tud tenni, de másra nem. Még néhány gyógynövényt vagy fűszert is megpillant. Annak már nagyobb értelmét látja egy ilyen kis kertben. Az ork gyorsan elindul a házába, már kint készülődve az öltözéshez. Azért reméli nem megint előtte fogja levenni ruháit, de végül ettől nem kell tartania. Viszont addigra kap egy kis munkát.*
-Remek.
*Zsörtölődik magában. Ő a vendég és még munkára is fogják. A locsoló kannát sehol sem találja ezért úgy dönt, hogy bemegy az ork után megkérdezni, hogy merre van. De más látvány tárul elé, pont az amit el akart kerülni.*
-Bocsánat.
*Fordít hátat a mezítelen orknak.*
-Csak nem találtam a kannát és gondoltam megkérdezem, hogy pontosan merre van.
*Hebegi az ajtóban állva.*
*Követi az orkot a kunyhója irányába. Az ösvény amin mennek kitaposott, de fűvel borított.
~Sokan nem járhatnak erre.~
Konstatálja magban a dolgokat. Az ork különben nem hazudott, tényleg közel lakik az úthoz. Sokat nem is kell sétálniuk, mikor megpillantja a kerítés, majd a kunyhót. Egyszerű építmény, jól elbújik a tájban. A kertel sem hazudott a férfi. Tényleg kicsi az is. Ha jól látja nem is tud ott annyit termelni, hogy azzal magát teljesen ellássa. A rosszabb napokra biztos jól jön, amit el tud tenni, de másra nem. Még néhány gyógynövényt vagy fűszert is megpillant. Annak már nagyobb értelmét látja egy ilyen kis kertben. Az ork gyorsan elindul a házába, már kint készülődve az öltözéshez. Azért reméli nem megint előtte fogja levenni ruháit, de végül ettől nem kell tartania. Viszont addigra kap egy kis munkát.*
-Remek.
*Zsörtölődik magában. Ő a vendég és még munkára is fogják. A locsoló kannát sehol sem találja ezért úgy dönt, hogy bemegy az ork után megkérdezni, hogy merre van. De más látvány tárul elé, pont az amit el akart kerülni.*
-Bocsánat.
*Fordít hátat a mezítelen orknak.*
-Csak nem találtam a kannát és gondoltam megkérdezem, hogy pontosan merre van.
*Hebegi az ajtóban állva.*
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2077-2096