//Fehér csönd//
*Hogy mi történik most odakint, nem érdekli. Hogy a hosszúéletű mit keres a kútnál, ha odament egyáltalán, s nem csak arrafelé, nem tudja, de nem is kérdezi. Egyedül van a szótlan házban, és a fokozatosan elfelhősödő gondolatok nem a kinti fény felé vonzanak.
A szeme ahhoz szokott, hogy jeleket keressen, ahol más nem látja meg őket, olyan nyomokat, amik máskülönben belevesznének a világba, de mégsem tetszik, amit most lát köztük. Amit kiolvas a magára hagyott padláson, bár tudja, hogy olvasni és látni nem ugyanaz, mégsem talál más magyarázatot, csak az elsőt, ami öntudatlan bukik a felszínre. Ha az elméje megtorpanva habozna is még, a keze szinte szívességet tesz azzal, hogy megmozdítja a kabátját, megbízhatatlanná téve a jeleket rajta. Ha sejti is, tudja is, most már biztos akkor sem lehet ennyiből. Jobb így, vagy rosszabb, csak a tekintete lesz komorabb, ahogy a takaróért nyúl aztán, hogy összehajtsa a térdén. Ezúttal nem olyan élesre, mint szokta, egy-két-három mozdulat, hogy kisebb legyen, mielőtt az ágyra ejtené onnan fentről, csak úgy tessék-lássék, hogy az anyag szétbomlik a keret szélén. A kezére támaszkodva hajol beljebb a párnáért, azt is úgy rántva el a helyéről, egyetlen mozdulattal, hogy gondolat se születhessen közben. Oda sem nézve dobja azt is a heverőre, hallásból bizonyosodva meg róla csupán, hogy a helyén landolt, s nem máshol. Nem érdekli. A cseréppel sem bajlódik. Friss a levegő, ami átjárja a kis teret. A szőrmével a vállán lép vissza a létrára, a kabátját a kezébe fogva, hogy a fokokat éri a lelógó vége.
A prém az ágyra kerül, a takaró mellé, amit úgy emel vissza csak az ágyra, nem foglalkozva vele már, hogy össze legyen hajtva. A párna is félig a falra dől. A kabátja még a kezében, ám azt is csupán a padra teszi, nem akasztja a helyére. A deszkán hagyott ételért nyúl inkább, még egy kisebb szelet kenyérért, s egy darab húsért. Összefogva a kettőt harap bele, kisétálva a teraszra. A nap melegen bukik ki a fák közül. Össze kell húznia a szemét a fényében, míg úgy is, hogy az előtető árnyéka valamennyire óvja tőle. Kilép a tornác szélére, a lépcső előtt ülve a deszkák szélére, a harmattól nedves fűbe eresztve a lábát. Hamar fel fog száradni.
Egy kezében a kenyér és a sonka, de nem egész két falat még, hogy lassan eltüntesse. A fákat figyeli szemközt, hunyorogva a terasz szélén már közvetlen fényben. Melegíti a bőrét. Szárad az inge is. A hajába túr, hogy a szeme elé lógó sötét tincseket hátratolja, amíg még valamennyire nyirkosak, bár úgy sosem maradnak, csak ideig-óráig. Nyugodtan eszik, a térdeire támasztva a könyökét. A rétet figyeli gondolatok nélkül, a hűvös levegővel mosva ki a képeket a fejéből. Ha észre is veszi, hogy a tegnapi véres rongy fel lett akasztva a korlátra, nem törődik vele, ahogyan a nővel sem. Nem kutatja, merre lehet, nem hívja enni, csináljon, amit akar. Ha jön, ott várja ugyanúgy őt is a felvágott étel az asztalon. Ha figyelmeztetnie is kell magát, a természetét nem változtathatja meg.*