Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: --- Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó Pénzed: --- arany
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!
Herbária: Neked nincsenek varázsnövényeid!
Üdvözlünk!
Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.
Vissza a főoldalra!
| Erdőszéli tisztás (új) Arthenior közelében (új) | Szántóföldek | Tharg birtokok (új) Füves puszta (új) Kikötői erdőség (új) |  |
<< Előző oldal - Mostani oldal: 74 (1461. - 1480. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160
1480. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-11 21:18:29
Üzenet elküldve: 2024-09-11 21:18:29
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//A vadászlaki rém//
*Egyikük álma sem könnyű az éjjel, még akkor sem, ha az hamar elnyomja őket. Az ütemes szuszogás, az enyhülő vihar odakinn kellemes aláfestés lenne álmaikhoz, ha nem nyomasztanák őket a közelmúlt eseményei.
Az asztalon friss cipó díszeleg előre szelve, hozzá pedig hagyma, gomba, szalonna. Bőséges reggeli az éhes vándornak.
Noha a vihar másnapján még valamivel enyhébb az idő odakinn, az ég felhőtlen; a nap alighanem háborítatlan tűzhet majd a védtelen falubeliekre.*
-Rá se ránts. *Feleli Danrim és látszik, hogy a legkevésbé sem bánja az istállóajtó dolgát.*
-Amúgy is ráfért már arra a zárra a csere. Elvégre Te magad is könnyűszerrel átvitted.
*Ekkor Danrim Cagon felé fordul, tekintetében pedig együttérzés csillan.*
-Sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni. Az erdőt járom naphosszat, de a gyógynövényekhez vajmi keveset konyítok. Sosem érdekelt annyira, mint a vénasszonyokat.
*Faerum okfejtését már nem toldja meg. Ötletből nincs hiánya az öregnek, de elsősorban a triónak kell eldöntenie, mihez kezd.
Kettéválik a csapat, s az orkot hátrahagyva elmennek a Vashegyre? Cagonnak minden bizonnyal lesz lehetősége szétnézni addig a környéken, akár a sokat emlegetett
Mardrein asszony körmére is nézhet. Netalán előbb a híd környékét vizsgálják át közösen? A hogyan tovább csak rajtuk áll.*
*Egyikük álma sem könnyű az éjjel, még akkor sem, ha az hamar elnyomja őket. Az ütemes szuszogás, az enyhülő vihar odakinn kellemes aláfestés lenne álmaikhoz, ha nem nyomasztanák őket a közelmúlt eseményei.
Az asztalon friss cipó díszeleg előre szelve, hozzá pedig hagyma, gomba, szalonna. Bőséges reggeli az éhes vándornak.
Noha a vihar másnapján még valamivel enyhébb az idő odakinn, az ég felhőtlen; a nap alighanem háborítatlan tűzhet majd a védtelen falubeliekre.*
-Rá se ránts. *Feleli Danrim és látszik, hogy a legkevésbé sem bánja az istállóajtó dolgát.*
-Amúgy is ráfért már arra a zárra a csere. Elvégre Te magad is könnyűszerrel átvitted.
*Ekkor Danrim Cagon felé fordul, tekintetében pedig együttérzés csillan.*
-Sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni. Az erdőt járom naphosszat, de a gyógynövényekhez vajmi keveset konyítok. Sosem érdekelt annyira, mint a vénasszonyokat.
*Faerum okfejtését már nem toldja meg. Ötletből nincs hiánya az öregnek, de elsősorban a triónak kell eldöntenie, mihez kezd.
Kettéválik a csapat, s az orkot hátrahagyva elmennek a Vashegyre? Cagonnak minden bizonnyal lesz lehetősége szétnézni addig a környéken, akár a sokat emlegetett
Mardrein asszony körmére is nézhet. Netalán előbb a híd környékét vizsgálják át közösen? A hogyan tovább csak rajtuk áll.*
1479. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-11 20:11:54
Üzenet elküldve: 2024-09-11 20:11:54
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Nincs miben megbotlani, ahogy a legutóbb sem volt, és ha is lenne bármi a padló közepén, annak ott lenne a helye. Mindig ugyanott, ugyanúgy, hogy megszokássá válna kikerülni is. De nincsen a kunyhóban más, csak ami eddig is; minden ugyanott, ugyanúgy. Mint legutóbb. Mint mindig. A megszokások, a rend embere a félvér, s amennyi kevéske tulajdona van, azt nem is nehéz rendben tartania. Az üres asztalra most is csak a mozsár kerül a kezéből, mint egyetlen nem odavaló dolog, a tegez, az íj is a helyükre lesznek állítva a fal mellé, az alkarvédők a kandalló párkányra lesznek feltéve, miután leveti őket. A vért az egyetlen, amit csak a tűzhely mellé dönt be, nem sokat törődve vele, hogy ott hogyan áll meg a bőr. Pakolás közben keresi csak a szeme az utána lépő másikat, de a tekintetek elkerülik egymást az időben. Csendben nyugtázza csupán, hogy a nő is rendben megérkezett, a lábbelijét veszi, s aztán hogy a padhoz megy.
A hajába túrva lép beljebb a bejárat mellől maga is, az ajtóval ő sem törődik, hogy az be legyen csukva, bár hűvös a kinti éjszaka. Fázni olyasmi, ami idegen tőle, mintha tanulnia kellene, pedig a vért nélkül hamar az inge alá kúszik a levegő hidege, ahogy egy szórakozott mozdulattal kihúzza az öve mögé tűrt anyagot a helyéről. Nem törődik vele, csak a gerince mentén fut végig csendesen a libabőr, miközben az ablak alatti kisebb asztalhoz megy, hogy keressen két poharat a polcán. Ő maga nem szomjas, de talán a nő az. Annyi bor után. Ki tudja. Teája most nincs, tüzet sem gyújtana csak ezért, és mivel a hosszúéletű evett a fogadóban, így étellel sem kínálja. Fáradtabb annál. Leginkább csak aludni szeretne. Vizet már hozott reggel frisset, ott van vödörben a kandalló mellett, a helyén.*
- Fent biztosan hidegebb van most, mint legutóbb. *Csendesek a szavak, amikkel megtöri az elf mozgolódásának megszűntével beállt nyugalmat a lakásban a háta mögött. Egy poharat talál egyből az alsó polc elején, de egy másodikért kutatnia kell.* - A tied az ágy, ha szeretnéd.
*Már felajánlotta egyszer, de akkor csak vita volt belőle. Nem kívánja ugyanazt gerjeszteni, de tudja, hogy a padlástérben a nyáron még kellemes hűvös hamar válik cúgos hideggé. Befűteni pedig nem szeretne. De hogy megfázzon a hosszúéletű, azt sem. A kezébe akad végül a legutóbb is használt furcsa alakú bögre, ami a kedvence is lett. Megfordulva néz végül a padon összekuporodott nő alakja felé. Nem tervez tüzet gyújtani, de lehet, hogy kellene. Egy hosszabb pillantással nyugtázza csupán, hogy a kabátja még mindig a másikon van, s hogy a póz, amit felvett, nem arról árulkodik, hogy melege lenne.*
- Begyújtsak?
*Kérdezi békésen, visszalépve az asztal mellé, hogy odategye a poharakat.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.11 20:15:58
*Nincs miben megbotlani, ahogy a legutóbb sem volt, és ha is lenne bármi a padló közepén, annak ott lenne a helye. Mindig ugyanott, ugyanúgy, hogy megszokássá válna kikerülni is. De nincsen a kunyhóban más, csak ami eddig is; minden ugyanott, ugyanúgy. Mint legutóbb. Mint mindig. A megszokások, a rend embere a félvér, s amennyi kevéske tulajdona van, azt nem is nehéz rendben tartania. Az üres asztalra most is csak a mozsár kerül a kezéből, mint egyetlen nem odavaló dolog, a tegez, az íj is a helyükre lesznek állítva a fal mellé, az alkarvédők a kandalló párkányra lesznek feltéve, miután leveti őket. A vért az egyetlen, amit csak a tűzhely mellé dönt be, nem sokat törődve vele, hogy ott hogyan áll meg a bőr. Pakolás közben keresi csak a szeme az utána lépő másikat, de a tekintetek elkerülik egymást az időben. Csendben nyugtázza csupán, hogy a nő is rendben megérkezett, a lábbelijét veszi, s aztán hogy a padhoz megy.
A hajába túrva lép beljebb a bejárat mellől maga is, az ajtóval ő sem törődik, hogy az be legyen csukva, bár hűvös a kinti éjszaka. Fázni olyasmi, ami idegen tőle, mintha tanulnia kellene, pedig a vért nélkül hamar az inge alá kúszik a levegő hidege, ahogy egy szórakozott mozdulattal kihúzza az öve mögé tűrt anyagot a helyéről. Nem törődik vele, csak a gerince mentén fut végig csendesen a libabőr, miközben az ablak alatti kisebb asztalhoz megy, hogy keressen két poharat a polcán. Ő maga nem szomjas, de talán a nő az. Annyi bor után. Ki tudja. Teája most nincs, tüzet sem gyújtana csak ezért, és mivel a hosszúéletű evett a fogadóban, így étellel sem kínálja. Fáradtabb annál. Leginkább csak aludni szeretne. Vizet már hozott reggel frisset, ott van vödörben a kandalló mellett, a helyén.*
- Fent biztosan hidegebb van most, mint legutóbb. *Csendesek a szavak, amikkel megtöri az elf mozgolódásának megszűntével beállt nyugalmat a lakásban a háta mögött. Egy poharat talál egyből az alsó polc elején, de egy másodikért kutatnia kell.* - A tied az ágy, ha szeretnéd.
*Már felajánlotta egyszer, de akkor csak vita volt belőle. Nem kívánja ugyanazt gerjeszteni, de tudja, hogy a padlástérben a nyáron még kellemes hűvös hamar válik cúgos hideggé. Befűteni pedig nem szeretne. De hogy megfázzon a hosszúéletű, azt sem. A kezébe akad végül a legutóbb is használt furcsa alakú bögre, ami a kedvence is lett. Megfordulva néz végül a padon összekuporodott nő alakja felé. Nem tervez tüzet gyújtani, de lehet, hogy kellene. Egy hosszabb pillantással nyugtázza csupán, hogy a kabátja még mindig a másikon van, s hogy a póz, amit felvett, nem arról árulkodik, hogy melege lenne.*
- Begyújtsak?
*Kérdezi békésen, visszalépve az asztal mellé, hogy odategye a poharakat.*
A hozzászólás írója (Kyr q'Naviel) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.11 20:15:58
1478. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-11 17:12:19
Üzenet elküldve: 2024-09-11 17:12:19
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Ismerős a kép, még ha olyan sötét is most minden. Felsejlik benne az, amit már látott, olyan réginek tűnik az emlék, mikor még nappali fényben tekinthetett az ösvényre. Már nem sok. Lassú a mozdulat, hogy megemeli kissé a fejét, végignéz az arcon, s bólint a szavakra. Jó hallani. Akkor is, ha tudja, s nincs szükség megerősítésre. Nincs már sok. A Kikötőig még az lenne. Nem kell rá gondolnia és nem kell már lassan semmire. Lüktet a torkában, hogy kiszökhessen valami, nem válasz, hanem teljesen más, mesélne, vagy sóhajtana, de az enyhébb vonások elfojtják benne az akaratot, nem csak ereje nem volna rá, egyszerűen most nem kell. Fáradt a mosoly, aminek görbéje talán alig látható a szája szegletében, de csak visszafordítja az útra az aranyakat és lépked tovább.
A fákhoz hasonlatos fekete festményként tűnik fel a kunyhó, épphogy ragyogják csak körül a csillagok, de mégis olyan tisztának tűnik, mintha a nap világítaná meg neki. Csak pár lépés. Régen volt, hogy vér színezte a rongyot, amivel törölték a kis testet, régen volt, hogy túl zöldnek látta a füvet, amire rálocsolta a vödörből a színezett vizet a másik, s fellélegezhetett, hogy végre nem olyan tökéletesen állnak a szálak, mint ami nem is illik a naphoz, a történtekhez. Most hiába takarja az éjjel, azt a zöldet látja mégis és jóleső mély levegőt szív be, ahogy áthalad rajta, s lép a tornácra, követve Kyr alakját, szinte rá sem nézve, csak igyekezve utána be a még sötétebbe. Tudja hová kell lépni, hogy ne botoljon bele semmibe, ismerős az illat, a tér, az alig látható asztal, a pad, a kandalló, az ágy... Megtorpan egy kis időre, mintha szoktatni akarná a szemét, pedig szükség sincs rá. Nem hajtja be maga után az ajtót, csak tesz még egyetlen lépést, hogy lehajoljon, kioldhassa bakancsát, ami már olyan kényelmetlenül szorította minden lépésnél, jelezve, hogy elég a menetelésből. Most megválik tőle, ez az első, amire szüksége van és jólesően érinti a padlózatot a meztelen talp. Az ajtó mellé teszi, utána néz csak a férfi irányába, aki ugyanúgy válik meg attól, ami már nem kell rá. Végignéz rajta, összeharapva ajkát egy röpke ideig, majd a padhoz lép. Nem tud megválni még a kabáttól, nem melegedett föl, de már nem sok. Csak az egyik ujjából húzza ki a karját, félig levetve, hogy megválhasson a kardtól, amire semmi szükség, s tegye az asztalra óvatosan. Vissza is bújik bele rögtön. Leül, hátát a falnak vetve, s felhúzza lábait az ülőre, hogy minél közelebb húzhassa testéhez a térdet, ha beférne még a kabát alá is bedugná, hogy hamarabb áradjon szét a meleg. Szorítja még mindig az anyagot mellkasa előtt, és úgy rázza ki a hideg, hogy mutatja, lassan távozik tőle.
Meg kell mosnia az arcát, magát, kellene a víz, bár nem a hosszú út porát érzi mocsoknak, csak az eltelt idő jó részét. De most itt van és csönd van. Ha nem szeretné is annyira ezt a szótlanságot, mégis belemerül, amíg a másik rendezi magát.*
*Ismerős a kép, még ha olyan sötét is most minden. Felsejlik benne az, amit már látott, olyan réginek tűnik az emlék, mikor még nappali fényben tekinthetett az ösvényre. Már nem sok. Lassú a mozdulat, hogy megemeli kissé a fejét, végignéz az arcon, s bólint a szavakra. Jó hallani. Akkor is, ha tudja, s nincs szükség megerősítésre. Nincs már sok. A Kikötőig még az lenne. Nem kell rá gondolnia és nem kell már lassan semmire. Lüktet a torkában, hogy kiszökhessen valami, nem válasz, hanem teljesen más, mesélne, vagy sóhajtana, de az enyhébb vonások elfojtják benne az akaratot, nem csak ereje nem volna rá, egyszerűen most nem kell. Fáradt a mosoly, aminek görbéje talán alig látható a szája szegletében, de csak visszafordítja az útra az aranyakat és lépked tovább.
A fákhoz hasonlatos fekete festményként tűnik fel a kunyhó, épphogy ragyogják csak körül a csillagok, de mégis olyan tisztának tűnik, mintha a nap világítaná meg neki. Csak pár lépés. Régen volt, hogy vér színezte a rongyot, amivel törölték a kis testet, régen volt, hogy túl zöldnek látta a füvet, amire rálocsolta a vödörből a színezett vizet a másik, s fellélegezhetett, hogy végre nem olyan tökéletesen állnak a szálak, mint ami nem is illik a naphoz, a történtekhez. Most hiába takarja az éjjel, azt a zöldet látja mégis és jóleső mély levegőt szív be, ahogy áthalad rajta, s lép a tornácra, követve Kyr alakját, szinte rá sem nézve, csak igyekezve utána be a még sötétebbe. Tudja hová kell lépni, hogy ne botoljon bele semmibe, ismerős az illat, a tér, az alig látható asztal, a pad, a kandalló, az ágy... Megtorpan egy kis időre, mintha szoktatni akarná a szemét, pedig szükség sincs rá. Nem hajtja be maga után az ajtót, csak tesz még egyetlen lépést, hogy lehajoljon, kioldhassa bakancsát, ami már olyan kényelmetlenül szorította minden lépésnél, jelezve, hogy elég a menetelésből. Most megválik tőle, ez az első, amire szüksége van és jólesően érinti a padlózatot a meztelen talp. Az ajtó mellé teszi, utána néz csak a férfi irányába, aki ugyanúgy válik meg attól, ami már nem kell rá. Végignéz rajta, összeharapva ajkát egy röpke ideig, majd a padhoz lép. Nem tud megválni még a kabáttól, nem melegedett föl, de már nem sok. Csak az egyik ujjából húzza ki a karját, félig levetve, hogy megválhasson a kardtól, amire semmi szükség, s tegye az asztalra óvatosan. Vissza is bújik bele rögtön. Leül, hátát a falnak vetve, s felhúzza lábait az ülőre, hogy minél közelebb húzhassa testéhez a térdet, ha beférne még a kabát alá is bedugná, hogy hamarabb áradjon szét a meleg. Szorítja még mindig az anyagot mellkasa előtt, és úgy rázza ki a hideg, hogy mutatja, lassan távozik tőle.
Meg kell mosnia az arcát, magát, kellene a víz, bár nem a hosszú út porát érzi mocsoknak, csak az eltelt idő jó részét. De most itt van és csönd van. Ha nem szeretné is annyira ezt a szótlanságot, mégis belemerül, amíg a másik rendezi magát.*
1477. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-10 20:16:31
Üzenet elküldve: 2024-09-10 20:16:31
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Fáradt. S fázik. Ezt látja rajta, ahogy a magába merült hosszúéletű felé néz a menet közben egy pillanatra. Talán nagyobb szüksége volt arra a kabátra, mint hitte.*
- Nincs már sok.
*A szavak lágyabbak, mint szoktak, szinte engedély nélkül szöknek ki a száján az éjszaka sötétjébe, de mintha valójában meg sem törték volna azt. Nem gondolkozik, nincs min. Nem tudja, hogy megnyugtatásnak szánta volna-e, amikor tudja, hogy a másik járt már itt, ismeri a helyet, és tudja, hogy mennyi út van még a kunyhóig. Nem hiszi, hogy ne tudná, még ha nem is napvilágnál jöttek ezúttal. Mégis megenyhül a pillantása egy rövid időre, amíg el nem fordul az elftől, vissza az útra.
Nincsen sok, de maga is érzi, hogyan nehezednek a tagjai minden múló perccel. Ha a mozsár kövét ő maga nem is érzi olyan súlynak a kezében, amilyennek a nő érezte a rárakódott többlet jelentésektől, mégis kezd teherré válni az is, a vért is, a tegez.. Máskor napokat képes kint tölteni a vadakkal, ezúttal azonban elég volt egyetlen nap, hogy elfáradjon bele. Mintha évekkel ezelőtt ébredt volna..
Sötéten válik ki a holdak fénye alatt a rét képéből a kunyhó. A tornác oszlopai között kifeszített kötélen még ott lóg a hajnalban száradni kiakasztott inge, halvány foltként a fénytelen lak háttere előtt. Meg-meglibbenti a szél a széleit. A fák peremétől elválva ismét látni az eget, a csillagokat, a holdak sápadt fénye árnyékot ad a testnek, de már nem emeli feléjük a fejét; egyenesen vág át a téren a ház felé. Mintha évekkel ezelőtt kelt volna, pakolt volna össze még reggel, indulás előtt. Mintha nem is történt volna semmi aközött, hogy összekészült, és aközött, hogy a farkas után indult végül, azonkívül, hogy találkozott a nővel. Mégis, ahogy fellép a tornácra, a földön észreveszi a reggel csak a korlátra dobott, a lány lábára használt rongy leesett kupacát. Egyetlen pillantás, amit vet rá, mint egy idegen, oda nem való tereptárgyra, mielőtt elfordítani róla a szemét, s beljebb lépne az ajtó felé, hogy bemenjen a házba.
Odabent is minden úgy van, ahogyan hagyta. A kint még halványan derengő fény után sötét a helyiség, de úgy ismeri minden szegletét, mint a saját tenyerét. Nem nehéz kivennie az ajtóból az asztal vonalát; közelebb lépve hozzá helyezi rá a mozsarat, s nyúl a tegezéért, hogy levegye végre magáról. A padra fektetve kezdi leoldani róla az íját, hogy azt külön állíthassa a sarokba, a helyére. Szótlanok a mozdulatok. Fáradt. Beidegződés, ahogy pakol, a fegyvert a sarokba, a tegezét mellé. A kandallóhoz lépve kezdi leoldani magáról a vérteket. Beidegződés, hogy a másik alakját kutassa maga körül. Csak futó, fáradt a pillantás felé, ha amaz bejön utána a házba. Csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy megvan..*
*Fáradt. S fázik. Ezt látja rajta, ahogy a magába merült hosszúéletű felé néz a menet közben egy pillanatra. Talán nagyobb szüksége volt arra a kabátra, mint hitte.*
- Nincs már sok.
*A szavak lágyabbak, mint szoktak, szinte engedély nélkül szöknek ki a száján az éjszaka sötétjébe, de mintha valójában meg sem törték volna azt. Nem gondolkozik, nincs min. Nem tudja, hogy megnyugtatásnak szánta volna-e, amikor tudja, hogy a másik járt már itt, ismeri a helyet, és tudja, hogy mennyi út van még a kunyhóig. Nem hiszi, hogy ne tudná, még ha nem is napvilágnál jöttek ezúttal. Mégis megenyhül a pillantása egy rövid időre, amíg el nem fordul az elftől, vissza az útra.
Nincsen sok, de maga is érzi, hogyan nehezednek a tagjai minden múló perccel. Ha a mozsár kövét ő maga nem is érzi olyan súlynak a kezében, amilyennek a nő érezte a rárakódott többlet jelentésektől, mégis kezd teherré válni az is, a vért is, a tegez.. Máskor napokat képes kint tölteni a vadakkal, ezúttal azonban elég volt egyetlen nap, hogy elfáradjon bele. Mintha évekkel ezelőtt ébredt volna..
Sötéten válik ki a holdak fénye alatt a rét képéből a kunyhó. A tornác oszlopai között kifeszített kötélen még ott lóg a hajnalban száradni kiakasztott inge, halvány foltként a fénytelen lak háttere előtt. Meg-meglibbenti a szél a széleit. A fák peremétől elválva ismét látni az eget, a csillagokat, a holdak sápadt fénye árnyékot ad a testnek, de már nem emeli feléjük a fejét; egyenesen vág át a téren a ház felé. Mintha évekkel ezelőtt kelt volna, pakolt volna össze még reggel, indulás előtt. Mintha nem is történt volna semmi aközött, hogy összekészült, és aközött, hogy a farkas után indult végül, azonkívül, hogy találkozott a nővel. Mégis, ahogy fellép a tornácra, a földön észreveszi a reggel csak a korlátra dobott, a lány lábára használt rongy leesett kupacát. Egyetlen pillantás, amit vet rá, mint egy idegen, oda nem való tereptárgyra, mielőtt elfordítani róla a szemét, s beljebb lépne az ajtó felé, hogy bemenjen a házba.
Odabent is minden úgy van, ahogyan hagyta. A kint még halványan derengő fény után sötét a helyiség, de úgy ismeri minden szegletét, mint a saját tenyerét. Nem nehéz kivennie az ajtóból az asztal vonalát; közelebb lépve hozzá helyezi rá a mozsarat, s nyúl a tegezéért, hogy levegye végre magáról. A padra fektetve kezdi leoldani róla az íját, hogy azt külön állíthassa a sarokba, a helyére. Szótlanok a mozdulatok. Fáradt. Beidegződés, ahogy pakol, a fegyvert a sarokba, a tegezét mellé. A kandallóhoz lépve kezdi leoldani magáról a vérteket. Beidegződés, hogy a másik alakját kutassa maga körül. Csak futó, fáradt a pillantás felé, ha amaz bejön utána a házba. Csak hogy megbizonyosodjon róla, hogy megvan..*
1476. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-10 17:30:09
Üzenet elküldve: 2024-09-10 17:30:09
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
//A vadászlaki rém//
*Faerum nem titkolózik. Ha valamivel ki tudná egészíteni a vadász szavait megtenné. Csak annyi, hogy most nem érzi szükségét belemenni abba, hogy milyen múlt köti ide. Talán majd később, de most a problémát szeretné megoldani. Annak is szólt a kérdése. A válaszokon elgondolkozik. Az ork szavaira a fejét rázza.*
-Nem azon múlott ez. Forgathatod akármilyen ügyesen a pengét, de egy ekkora vadban olyan erő van, hogy egy csapással letaglózhat. Többen kellenek ellene ha le akarjuk teríteni. Talán íjakkal és lándzsákkal lenne a legjobb ahogy vadkanra is szokás vadászni.
*A vadász kérdését hallva pedig felé néz és bólint.*
-Olyasmi. Nem tetszik nekem ez ahogy vadászik. Most támadt először kétlábúra és érdekel miért tette. Merlas-t nem üldözte? Általában ahogy mondod*Magyarázza az orknak és az embernek.*azért nem tanácsos menekülni vadállat elől mert egyből utánad ered. Ez a vadászösztön. A kutyákban is ez van. Alapból nem szeretik az erdei állatok az embert mert idegen a szaga és a hangja. Kerülik. Ha nem vérmedve hanem sima, az se megy az ember közelébe sőt elkerüli hiába nagyobb nála. Ezért nem jó, hogy rátok támadt és megkóstolt. Most már nem fél. Csak tudnám miért támadt rátok! Nem lehetett éhes mert nemrég vadászott és tudná, hogy a háztáji biztosabb préda mint ti. De nem is azért üldözött mert menekültetek. Nem tudom. Holnap talán többet tudunk.
*Ha a többiek akarnak még beszélni akkor velük marad, de utána ő is lepihen.*
*Nem ébred könnyen. Felül és átmasszírozgatja a lábait mielőtt egyáltalán meg tudna mozdulni. Nem úgy van már mint fiatalkorában, hogy csak úgy felpattant. A törött ólajtó kérdésére nem reagál. Az ork következő megjegyzésére viszont kis gondolkozás után a fejét rázza.*
-Azok nagyon régi kövek. Ez a lény csak nemrég bukkant fel. Talán csak véletlen, hogy a hídnál. Szerintem először ott lenne érdemes szétnézni. Aztán ha látunk valamit akkor dönthetünk úgy, hogy a vashegyre megyünk. Mi ketten.
*A barbárokkal nem volt még tapasztalata. Az orkgyűlöletük mélységét nem ismeri, de tudja, hogy a pusztákról származnak mint a zöldbőrűek is. Lehet valami a vadász szavaiban.*
*Faerum nem titkolózik. Ha valamivel ki tudná egészíteni a vadász szavait megtenné. Csak annyi, hogy most nem érzi szükségét belemenni abba, hogy milyen múlt köti ide. Talán majd később, de most a problémát szeretné megoldani. Annak is szólt a kérdése. A válaszokon elgondolkozik. Az ork szavaira a fejét rázza.*
-Nem azon múlott ez. Forgathatod akármilyen ügyesen a pengét, de egy ekkora vadban olyan erő van, hogy egy csapással letaglózhat. Többen kellenek ellene ha le akarjuk teríteni. Talán íjakkal és lándzsákkal lenne a legjobb ahogy vadkanra is szokás vadászni.
*A vadász kérdését hallva pedig felé néz és bólint.*
-Olyasmi. Nem tetszik nekem ez ahogy vadászik. Most támadt először kétlábúra és érdekel miért tette. Merlas-t nem üldözte? Általában ahogy mondod*Magyarázza az orknak és az embernek.*azért nem tanácsos menekülni vadállat elől mert egyből utánad ered. Ez a vadászösztön. A kutyákban is ez van. Alapból nem szeretik az erdei állatok az embert mert idegen a szaga és a hangja. Kerülik. Ha nem vérmedve hanem sima, az se megy az ember közelébe sőt elkerüli hiába nagyobb nála. Ezért nem jó, hogy rátok támadt és megkóstolt. Most már nem fél. Csak tudnám miért támadt rátok! Nem lehetett éhes mert nemrég vadászott és tudná, hogy a háztáji biztosabb préda mint ti. De nem is azért üldözött mert menekültetek. Nem tudom. Holnap talán többet tudunk.
*Ha a többiek akarnak még beszélni akkor velük marad, de utána ő is lepihen.*
*Nem ébred könnyen. Felül és átmasszírozgatja a lábait mielőtt egyáltalán meg tudna mozdulni. Nem úgy van már mint fiatalkorában, hogy csak úgy felpattant. A törött ólajtó kérdésére nem reagál. Az ork következő megjegyzésére viszont kis gondolkozás után a fejét rázza.*
-Azok nagyon régi kövek. Ez a lény csak nemrég bukkant fel. Talán csak véletlen, hogy a hídnál. Szerintem először ott lenne érdemes szétnézni. Aztán ha látunk valamit akkor dönthetünk úgy, hogy a vashegyre megyünk. Mi ketten.
*A barbárokkal nem volt még tapasztalata. Az orkgyűlöletük mélységét nem ismeri, de tudja, hogy a pusztákról származnak mint a zöldbőrűek is. Lehet valami a vadász szavaiban.*
1475. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-10 16:54:26
Üzenet elküldve: 2024-09-10 16:54:26
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Fordulnak a léptek, nem egyenesen megy tovább, nem a Kikötő halszagú mocska várja, vagy ha várja is, még távol van. Hogy onnan indult, mintha egy élettel ezelőtt lett volna. Néha tényleg olyan, mintha egy másik élet is lett volna az. Időnként megroppantja a gondolatok súlya és olyan hirtelen nehezedik rá, hogy kibújni alóla ilyenkor lehetetlennek tűnő feladat. A félvér teszi talán, kiragadja az ismert ürességből és akaratlan csempészik belé keresetlen élményeket. De még mindig nem tudná a másik utat választani, ha az szól, ha az állával int. Ostobaság lenne minden bizonnyal, ha nem fordult volna rá az útra, ami felé vezet, de biztonságosabb, kevésbé ingoványos és jól ismert. Játszik vele a tudat, hiába némi felismerés, hiába szúrja halántékon, hogy nem való ez neki, mégsem uralja magát talán egészen és megy vele. Vagy éppen most uralja magát igazán. Elfeledte volna a rossz szájízt, a saját gyengeségét, ahogy hátat fordít és minden lépéssel távolodik, úgy koptatta volna ki magából és vette volna fel helyette a közömbösséget, a semmit. De nem akarja. Bár nem beszél, nem magyarázott meg semmit, még a sajnálatot is csak épphogy fejezte ki, kellene, hogy ne szorítsa vissza magába és küldje le mélyre, kellene, hogy tisztában legyen magával, a másikkal, mert örökös hibába esne minduntalan mellette, ha nem számol el. Ha lesz még olyan, hogy mellette. Már nem tudja hinni, hogy utoljára látja.
Magára szorítva az anyagot sétál, hol a cipője orrát bámulva, hol a semmit figyeli. A fák sötétjét, amit mintha csak festettek volna, nem részletesen látja, csak sziluettekként tetszelegnek a periférián. Egyre sűrűbbek, nyelik el azt a kevés fényt, de nem gondolna arra, hogy rossz helyen jár, hogy eltévedne, ha nem feszülten figyel, mert a másik halk léptei előtte mutatják az utat. Idegen látni a kunyhókat, a fekete ablakokat, ahonnan nem szűrődik ki lámpások, gyertyák fénye. Mintha semmit nem laknának, mégis több élet van bennük, mint mikor a sajátját látja kívülről. Kényszeredett, fáradt mosoly terül szét ajkán, nem a jókedv húzta rá, sokkal inkább valami olyannak a hiánya, amiről még csak nem is tudhat, hogy hiányzik. A szél fújja hozzá a kutya ugatását, nem rezzen rá, mégis tudna reagálni, ha kellene. De nem kell. Lassulnak a pislogások, a léptek viszont nem, oda akar érni. Talán már nem sok. Hátra lehet hagyni egy napot és teljesen semmissé tenni? Kell egyáltalán felejteni, ha pontosan tudja, mit okoz ha valamire nem tud visszaemlékezni?
A kabát öleli körbe, védi a hidegtől, de még mindig nem tudja megóvni mindentől. Szavakat szeretne, pedig alig értené talán meg. Nem akar felejteni és elfedni, ha jobb volna is. Nem jó barátok a belsőjével.
Végül ismerősnek ható képek vonják el a tekintetét. Aztán, még ha ösztönös mozdulat vezérli is a félvért, ő is hasonlóan tekint fel a szürkéi felé, s közben húzza összébb maga előtt a keresztbe font kart. Hangot akar, szavakat. Még ha képtelen is lenne most megformálni őket. Vagy egyáltalán hallani igazán. A még előttük álló út irányába néz. Nincs ennek ideje most.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.10 16:57:43
*Fordulnak a léptek, nem egyenesen megy tovább, nem a Kikötő halszagú mocska várja, vagy ha várja is, még távol van. Hogy onnan indult, mintha egy élettel ezelőtt lett volna. Néha tényleg olyan, mintha egy másik élet is lett volna az. Időnként megroppantja a gondolatok súlya és olyan hirtelen nehezedik rá, hogy kibújni alóla ilyenkor lehetetlennek tűnő feladat. A félvér teszi talán, kiragadja az ismert ürességből és akaratlan csempészik belé keresetlen élményeket. De még mindig nem tudná a másik utat választani, ha az szól, ha az állával int. Ostobaság lenne minden bizonnyal, ha nem fordult volna rá az útra, ami felé vezet, de biztonságosabb, kevésbé ingoványos és jól ismert. Játszik vele a tudat, hiába némi felismerés, hiába szúrja halántékon, hogy nem való ez neki, mégsem uralja magát talán egészen és megy vele. Vagy éppen most uralja magát igazán. Elfeledte volna a rossz szájízt, a saját gyengeségét, ahogy hátat fordít és minden lépéssel távolodik, úgy koptatta volna ki magából és vette volna fel helyette a közömbösséget, a semmit. De nem akarja. Bár nem beszél, nem magyarázott meg semmit, még a sajnálatot is csak épphogy fejezte ki, kellene, hogy ne szorítsa vissza magába és küldje le mélyre, kellene, hogy tisztában legyen magával, a másikkal, mert örökös hibába esne minduntalan mellette, ha nem számol el. Ha lesz még olyan, hogy mellette. Már nem tudja hinni, hogy utoljára látja.
Magára szorítva az anyagot sétál, hol a cipője orrát bámulva, hol a semmit figyeli. A fák sötétjét, amit mintha csak festettek volna, nem részletesen látja, csak sziluettekként tetszelegnek a periférián. Egyre sűrűbbek, nyelik el azt a kevés fényt, de nem gondolna arra, hogy rossz helyen jár, hogy eltévedne, ha nem feszülten figyel, mert a másik halk léptei előtte mutatják az utat. Idegen látni a kunyhókat, a fekete ablakokat, ahonnan nem szűrődik ki lámpások, gyertyák fénye. Mintha semmit nem laknának, mégis több élet van bennük, mint mikor a sajátját látja kívülről. Kényszeredett, fáradt mosoly terül szét ajkán, nem a jókedv húzta rá, sokkal inkább valami olyannak a hiánya, amiről még csak nem is tudhat, hogy hiányzik. A szél fújja hozzá a kutya ugatását, nem rezzen rá, mégis tudna reagálni, ha kellene. De nem kell. Lassulnak a pislogások, a léptek viszont nem, oda akar érni. Talán már nem sok. Hátra lehet hagyni egy napot és teljesen semmissé tenni? Kell egyáltalán felejteni, ha pontosan tudja, mit okoz ha valamire nem tud visszaemlékezni?
A kabát öleli körbe, védi a hidegtől, de még mindig nem tudja megóvni mindentől. Szavakat szeretne, pedig alig értené talán meg. Nem akar felejteni és elfedni, ha jobb volna is. Nem jó barátok a belsőjével.
Végül ismerősnek ható képek vonják el a tekintetét. Aztán, még ha ösztönös mozdulat vezérli is a félvért, ő is hasonlóan tekint fel a szürkéi felé, s közben húzza összébb maga előtt a keresztbe font kart. Hangot akar, szavakat. Még ha képtelen is lenne most megformálni őket. Vagy egyáltalán hallani igazán. A még előttük álló út irányába néz. Nincs ennek ideje most.*
A hozzászólás írója (Caelril Vaellisalia) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2024.09.10 16:57:43
1474. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-10 10:36:22
Üzenet elküldve: 2024-09-10 10:36:22
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
* Ha minden jól megy, akkor holnap a szokásos reggeli sétájával indíthatja a napot. Mint egy öregember, most úgy gondolkodik, de a túlélése után ennyi öröme legyen. *
- Előbb támadt, utána futottunk. *Felei Faerum kérdésére. * Néhány másodpercre összeakadt a tekintetünk vele. Miután leereszkedett és megindult… Bárcsak jobb kardforgató lennék…
* Cagon gyengén rácsap az ágyra. Többieknek is láthatják, hogy jelenleg ez minden ereje. Ha hallaná, hogy mire gondol a szaglásával kapcsolatban máskor biztos nevetett volna, de most biztos nem. Az ősi rúnákról folytatott beszélgetés felvet néhány nem túl szép gondolatot az orkban. *
- Thargok… Talán nyomra vezethetnek, de az is biztos, ha velem látnak, nemcsak, hogy nem fognak segíteni, de velem az élen beleznek ki. Főleg, hogy pihennem kell.
* Még nem találkozott velük és szerinte ez pont jól is van így. Legjobb esetben egyből végeznek az orkal, legrosszabb esetben pedig levágják mind a két lábát és öröké nekik fog keverni. Inkább válna földönfutóvá, mintsem ilyen megalázást keljen átélnie. *
- Nem inkább azért, mert nem volt más, amire támadhatott volna?
* Szól közbe a két férfi beszédébe. Persze az is lehet, hogy csak a harag beszél belőle, de ha a tolvaj nem talál lopnivalót a piacon, akkor lop mások házából. De ez csak az ő véleménye. Cagon úgy gondolja, hogy mindent, ami az este megtörtént ők elmondtak. Innentől kezdve pihenniük kell, hogy beivódjanak a dolgok. Nem is kell Cagonnak több kérés, hátradől az ágyon és lecsukja szemeit. Tudja, hogy most biztonságban van, szóval hamar elalszik arra a néhány órára, ami még maradt reggelig.
Néhány óra múlva Danrim léptei és beszéde kelti álmából –már ha volt neki olyanja–. Az ork felül, hogy megbizonyosodjon a vadász jelenlétéről, hogy biztos ő az e. A kérdése után feláll az ágyról, hogy kinyújtóztassa végtagjait. *
- Szaladni még nem biztos, hogy tudok. De remélem napközben nem is lesz okom rá. Miért mi van az istállóval? Megpróbálta a rém felfeszíteni miután otthagyott?
* Ezután átnéz a többiekre, majd Alaverre, aki magára vállalta a rongáló szerepét. Az ork meglepődik erre és ez arcán is meglátszik. Váratlan fordulat. Hamar visszafordul a vadász felé. *
- Sajnos felkészületlenül jöttem. Ha nem lennék ennyire tapasztalatlan biztos erősebb főzetekkel jöttem volna. Olyanokkal, amik előbb gyógyítanak, és csak utána kell őket meginni.
* Természetesen nem tud ilyen főzetről, de ha valaki igen, azt biztos meglátogatná. *
- Gondoljátok, hogy a rúnákból értékes információt kaphatunk? Mert ha igen, akkor javaslom, hogy keressünk szakembert. Mármint keressetek egyet.
* Nincs az a pénz, amiért felmenne a vashegyre. *
* Ha minden jól megy, akkor holnap a szokásos reggeli sétájával indíthatja a napot. Mint egy öregember, most úgy gondolkodik, de a túlélése után ennyi öröme legyen. *
- Előbb támadt, utána futottunk. *Felei Faerum kérdésére. * Néhány másodpercre összeakadt a tekintetünk vele. Miután leereszkedett és megindult… Bárcsak jobb kardforgató lennék…
* Cagon gyengén rácsap az ágyra. Többieknek is láthatják, hogy jelenleg ez minden ereje. Ha hallaná, hogy mire gondol a szaglásával kapcsolatban máskor biztos nevetett volna, de most biztos nem. Az ősi rúnákról folytatott beszélgetés felvet néhány nem túl szép gondolatot az orkban. *
- Thargok… Talán nyomra vezethetnek, de az is biztos, ha velem látnak, nemcsak, hogy nem fognak segíteni, de velem az élen beleznek ki. Főleg, hogy pihennem kell.
* Még nem találkozott velük és szerinte ez pont jól is van így. Legjobb esetben egyből végeznek az orkal, legrosszabb esetben pedig levágják mind a két lábát és öröké nekik fog keverni. Inkább válna földönfutóvá, mintsem ilyen megalázást keljen átélnie. *
- Nem inkább azért, mert nem volt más, amire támadhatott volna?
* Szól közbe a két férfi beszédébe. Persze az is lehet, hogy csak a harag beszél belőle, de ha a tolvaj nem talál lopnivalót a piacon, akkor lop mások házából. De ez csak az ő véleménye. Cagon úgy gondolja, hogy mindent, ami az este megtörtént ők elmondtak. Innentől kezdve pihenniük kell, hogy beivódjanak a dolgok. Nem is kell Cagonnak több kérés, hátradől az ágyon és lecsukja szemeit. Tudja, hogy most biztonságban van, szóval hamar elalszik arra a néhány órára, ami még maradt reggelig.
Néhány óra múlva Danrim léptei és beszéde kelti álmából –már ha volt neki olyanja–. Az ork felül, hogy megbizonyosodjon a vadász jelenlétéről, hogy biztos ő az e. A kérdése után feláll az ágyról, hogy kinyújtóztassa végtagjait. *
- Szaladni még nem biztos, hogy tudok. De remélem napközben nem is lesz okom rá. Miért mi van az istállóval? Megpróbálta a rém felfeszíteni miután otthagyott?
* Ezután átnéz a többiekre, majd Alaverre, aki magára vállalta a rongáló szerepét. Az ork meglepődik erre és ez arcán is meglátszik. Váratlan fordulat. Hamar visszafordul a vadász felé. *
- Sajnos felkészületlenül jöttem. Ha nem lennék ennyire tapasztalatlan biztos erősebb főzetekkel jöttem volna. Olyanokkal, amik előbb gyógyítanak, és csak utána kell őket meginni.
* Természetesen nem tud ilyen főzetről, de ha valaki igen, azt biztos meglátogatná. *
- Gondoljátok, hogy a rúnákból értékes információt kaphatunk? Mert ha igen, akkor javaslom, hogy keressünk szakembert. Mármint keressetek egyet.
* Nincs az a pénz, amiért felmenne a vashegyre. *
1473. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-09 20:57:44
Üzenet elküldve: 2024-09-09 20:57:44
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Ez már nem egy nyáreste melege, ami körbeveszi. A szél, ami olykor felélénkül a nyílt téren, ami felhőket sem enged a csillagok elé már a hidegebb hónapoké. Friss hűvöset hoz a földek felől, kifújja a városból hozott ragadós mocskot a gondolatai közül. Ha meg is fürdött napközben, az azóta eltelt időben újra csak azt érezte, beszennyeződött az utcán, a fogadóban, a téren, az idegen nő magyarázat nélkül hagyott szavaitól. Ami tiszta is volt, a szökőkút áttetsző vize az ujjai közt, elmosta a kosz. Nem tudná megmagyarázni, nem is próbálkozik vele. Már nem a tűz hónapjainak éjjel is fullasztó hősége veszi körbe az úton állva, hanem a hideg, ami hamar a vértje alá kúszik majd, ha ki is melegedett mostanra, ez mégsem akadályozza abban, hogy a levetett kabátját a nőnek adja. Inkább ösztön, mint tudat. A mozsarat kérni vissza szótlanul, miközben a tegezét igazítja. Nem gondolkozik rajta, nincs min, az idő számára nem áll meg, s az aranyak villanását sem veszi talán észre. A szó ha halk is, érti, de ezúttal sincsen rá felelet. Neki természetes, hogy adja, nem vár érte semmit. Egyedül talán csak azt, hogy a hosszúéletű ne csökönyösködjön tovább a Kikötővel, de ha azt mondaná megy, engedné. Ostobaságnak tartaná ugyanúgy, és lehet, egyedül nem is engedné útjára a másikat, de nem mondana ellent az akaratának. Nem szokása. Bármelyikük léphetne tovább, el, másfelé, mégis egyfele visz a falu felé kanyarodó út.
A kevésbé széles földúton hamar feltünedeznek a fák, a szántókat felváltják az erdősebb részek, el-eltakarva a holdak fényét, ami eddig világította az útjukat. El nem fog tévedni, ha a sűrűben mennének sem, de kivételesen a falun keresztül visz az útja. Egyszerűbb. Nem siet, nincs már hova, nem sok innen már a kunyhóhoz, inkább a nőéhez igazítja a lépteit, ha előtte is megy. A mozsárral a kezében szótlanul lépdel a szunnyadó házak között vezető főúton, ha kutya ugat is rá, nem fordítja felé a fejét, mintha tudná, hogy nem fog kitámadni az épületek árnyékából. Fényt nem lát sehol, de nem is arról híres Vadászlak, hogy annyian laknák. Akik vannak, azok is vadászok, ha alkonyatkor lestek is vadra, már régen hazatértek; favágók, kik közül a legtöbb hajnalban kel, a napnyugtával fekszik. A hajnal pedig még odébb van, hiába gyalogolnak jó ideje a várostól.
Szüntelen ritmussá alakulnak a monoton léptek. Hűvösen fut a gerince mentén az álom. Nem csak a nő fáradt el. Az arca nem tükrözi, nincsenek a másikéhoz hasonló sötét árnyak a szeme alatt, csak a mozgása lesz rugalmatlanabb, mint egy hosszas menetelés alatt. De már nem sok. Hallja a folyót, látja rajta a hidat, s aztán az útjelzőt, az útszéli gazosban álló tömbszerű sziklát, ami halványan izzik a holdak fényében. Sötét szájként tátong mellette a keskeny ösvény bejárata. Néhány perc, és ott vannak. A fák között halovány, világosabb derengés jelzi csak a rét közeledtét. Ösztön a mozdulat, amivel az elfre pillant, először, azóta, hogy megindultak, hacsak út közben valami nem sarkallja erre külön. Ha mégoly bágyadtak a szürkék is, a mögöttük húzódó akarat csakolyan szilárd ellenerő.*
*Ez már nem egy nyáreste melege, ami körbeveszi. A szél, ami olykor felélénkül a nyílt téren, ami felhőket sem enged a csillagok elé már a hidegebb hónapoké. Friss hűvöset hoz a földek felől, kifújja a városból hozott ragadós mocskot a gondolatai közül. Ha meg is fürdött napközben, az azóta eltelt időben újra csak azt érezte, beszennyeződött az utcán, a fogadóban, a téren, az idegen nő magyarázat nélkül hagyott szavaitól. Ami tiszta is volt, a szökőkút áttetsző vize az ujjai közt, elmosta a kosz. Nem tudná megmagyarázni, nem is próbálkozik vele. Már nem a tűz hónapjainak éjjel is fullasztó hősége veszi körbe az úton állva, hanem a hideg, ami hamar a vértje alá kúszik majd, ha ki is melegedett mostanra, ez mégsem akadályozza abban, hogy a levetett kabátját a nőnek adja. Inkább ösztön, mint tudat. A mozsarat kérni vissza szótlanul, miközben a tegezét igazítja. Nem gondolkozik rajta, nincs min, az idő számára nem áll meg, s az aranyak villanását sem veszi talán észre. A szó ha halk is, érti, de ezúttal sincsen rá felelet. Neki természetes, hogy adja, nem vár érte semmit. Egyedül talán csak azt, hogy a hosszúéletű ne csökönyösködjön tovább a Kikötővel, de ha azt mondaná megy, engedné. Ostobaságnak tartaná ugyanúgy, és lehet, egyedül nem is engedné útjára a másikat, de nem mondana ellent az akaratának. Nem szokása. Bármelyikük léphetne tovább, el, másfelé, mégis egyfele visz a falu felé kanyarodó út.
A kevésbé széles földúton hamar feltünedeznek a fák, a szántókat felváltják az erdősebb részek, el-eltakarva a holdak fényét, ami eddig világította az útjukat. El nem fog tévedni, ha a sűrűben mennének sem, de kivételesen a falun keresztül visz az útja. Egyszerűbb. Nem siet, nincs már hova, nem sok innen már a kunyhóhoz, inkább a nőéhez igazítja a lépteit, ha előtte is megy. A mozsárral a kezében szótlanul lépdel a szunnyadó házak között vezető főúton, ha kutya ugat is rá, nem fordítja felé a fejét, mintha tudná, hogy nem fog kitámadni az épületek árnyékából. Fényt nem lát sehol, de nem is arról híres Vadászlak, hogy annyian laknák. Akik vannak, azok is vadászok, ha alkonyatkor lestek is vadra, már régen hazatértek; favágók, kik közül a legtöbb hajnalban kel, a napnyugtával fekszik. A hajnal pedig még odébb van, hiába gyalogolnak jó ideje a várostól.
Szüntelen ritmussá alakulnak a monoton léptek. Hűvösen fut a gerince mentén az álom. Nem csak a nő fáradt el. Az arca nem tükrözi, nincsenek a másikéhoz hasonló sötét árnyak a szeme alatt, csak a mozgása lesz rugalmatlanabb, mint egy hosszas menetelés alatt. De már nem sok. Hallja a folyót, látja rajta a hidat, s aztán az útjelzőt, az útszéli gazosban álló tömbszerű sziklát, ami halványan izzik a holdak fényében. Sötét szájként tátong mellette a keskeny ösvény bejárata. Néhány perc, és ott vannak. A fák között halovány, világosabb derengés jelzi csak a rét közeledtét. Ösztön a mozdulat, amivel az elfre pillant, először, azóta, hogy megindultak, hacsak út közben valami nem sarkallja erre külön. Ha mégoly bágyadtak a szürkék is, a mögöttük húzódó akarat csakolyan szilárd ellenerő.*
1472. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-09 19:40:52
Üzenet elküldve: 2024-09-09 19:40:52
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
*Elgondolkodva figyeli Danrim-ot, aki úgy néz össze Faerum-al, mintha ők ketten tudnának valamiről, amiről Cagon és ő maga nem tudnak. Nem igazán tetszik neki ez, sosem szerette a titkolózást, ráadásul nem is gondolja úgy, hogy ez a helyzet megfelelő lenne erre. De Danrim hamar megszólal, így kiderül, hogy minek is szólt az a pillantás. Az a hír, hogy a házak alapjaiba a hídról lopkodták a köveket, nem lepi meg. Az emberek mindenhol ezt csinálták, mindig is. Ha valami ingyen volt, vitték. Bár azt butaságnak tartja, hogy ilyen rúnákkal rótt köveket is használtak. Neki attól borsódzna a háta.*
- Hát nem is szellem volt, hogy távol tarthatná. *-kotyogja közbe halkan, miközben laposan pislant Cagon bekötözött oldala felé. Egy szellem nemigen csinálna ilyet.-* Tharg rúnák? Hát, én nem ismerek senkit, aki tudná azokat olvasni. Ti igen..?
*Fordul Faerum majd Cagon felé. Nem kifejezetten világlátott, és még kevesebb tapasztalt embert ismer, de Faerum és Cagon pont azok közé tartoznak. Na jó, Cagon nem ember, de ez nem változtat semmit. Egyébként Danrim Faerum-hoz intézett szavait sem bírja ki beleszólás nélkül.*
- Gyorsan történt az, ott kint, *-mondja-* de tán úgy volt, hogy egyszerre indultunk meg. Az a lúdvérc is, meg mi is, Cagonnal. Talán az a fattyú egy pillanattal hamarabb.. hm?
*Cagonra pislant, kíváncsian, hogy az mire emlékszik.
A beszélgetést követően aztán lepihennek, ő maga is lehúzza az ázott tunikát és alsóinget és kiteríti száradni. Bár talán már késő, mintha a hideg borzongatná időről időre. Arra gondol, hogy talán még meg is fázott abban az esőben.
Reggelre úgy kel, mint akit összevertek. Tagjai sajognak az előző napi futástól és az ork cipelésétől; pihenésében a földre terített takaró sem volt nagy segítségére. Fejében halkan dobol valamiféle fájdalom, nem láz talán, de volt már jobban is. Talán tényleg csak meghűlt. Azért mire Danrim betér, már úgy-ahogy összeszedi magát, és az éjjel megszáradt gúnyáját is visszahúzta már.*
- Hm, az istálló.. *-vakarja meg a tarkóját zavartan-* Az az én saram. Ha tartozok valamivel érte, akkor nevezd meg, és megfizetem.
*Bocsánatkérőn néz Danrim-ra, nem volt szándékában beszakítani azt az ajtót, csak hát az este hevében nem tudott tisztán gondolkozni. A fővadász kérdése nyomán maga is kíváncsian pislant megtermett társukra; még mindig alig fér a fejébe, hogy egyetlen zöld ital hogy' volt képes így összerántani a megtépett húst.*
*Elgondolkodva figyeli Danrim-ot, aki úgy néz össze Faerum-al, mintha ők ketten tudnának valamiről, amiről Cagon és ő maga nem tudnak. Nem igazán tetszik neki ez, sosem szerette a titkolózást, ráadásul nem is gondolja úgy, hogy ez a helyzet megfelelő lenne erre. De Danrim hamar megszólal, így kiderül, hogy minek is szólt az a pillantás. Az a hír, hogy a házak alapjaiba a hídról lopkodták a köveket, nem lepi meg. Az emberek mindenhol ezt csinálták, mindig is. Ha valami ingyen volt, vitték. Bár azt butaságnak tartja, hogy ilyen rúnákkal rótt köveket is használtak. Neki attól borsódzna a háta.*
- Hát nem is szellem volt, hogy távol tarthatná. *-kotyogja közbe halkan, miközben laposan pislant Cagon bekötözött oldala felé. Egy szellem nemigen csinálna ilyet.-* Tharg rúnák? Hát, én nem ismerek senkit, aki tudná azokat olvasni. Ti igen..?
*Fordul Faerum majd Cagon felé. Nem kifejezetten világlátott, és még kevesebb tapasztalt embert ismer, de Faerum és Cagon pont azok közé tartoznak. Na jó, Cagon nem ember, de ez nem változtat semmit. Egyébként Danrim Faerum-hoz intézett szavait sem bírja ki beleszólás nélkül.*
- Gyorsan történt az, ott kint, *-mondja-* de tán úgy volt, hogy egyszerre indultunk meg. Az a lúdvérc is, meg mi is, Cagonnal. Talán az a fattyú egy pillanattal hamarabb.. hm?
*Cagonra pislant, kíváncsian, hogy az mire emlékszik.
A beszélgetést követően aztán lepihennek, ő maga is lehúzza az ázott tunikát és alsóinget és kiteríti száradni. Bár talán már késő, mintha a hideg borzongatná időről időre. Arra gondol, hogy talán még meg is fázott abban az esőben.
Reggelre úgy kel, mint akit összevertek. Tagjai sajognak az előző napi futástól és az ork cipelésétől; pihenésében a földre terített takaró sem volt nagy segítségére. Fejében halkan dobol valamiféle fájdalom, nem láz talán, de volt már jobban is. Talán tényleg csak meghűlt. Azért mire Danrim betér, már úgy-ahogy összeszedi magát, és az éjjel megszáradt gúnyáját is visszahúzta már.*
- Hm, az istálló.. *-vakarja meg a tarkóját zavartan-* Az az én saram. Ha tartozok valamivel érte, akkor nevezd meg, és megfizetem.
*Bocsánatkérőn néz Danrim-ra, nem volt szándékában beszakítani azt az ajtót, csak hát az este hevében nem tudott tisztán gondolkozni. A fővadász kérdése nyomán maga is kíváncsian pislant megtermett társukra; még mindig alig fér a fejébe, hogy egyetlen zöld ital hogy' volt képes így összerántani a megtépett húst.*
1471. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-09 18:15:45
Üzenet elküldve: 2024-09-09 18:15:45
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Nem hosszú az idő, amíg a másik mellett bámulja az eget és veszik el benne. Alakzatokat keres talán, hogy távolibbnak tűnjön az a pont, hogy tovább kell indulnia. Nem akar, már rég tudja, hogy nem. Csak úgy hiszi, nem lehet maradni. Neki nem tud egyértelmű lenni soha az, hogy valaki áll mellette. Bármikor léphet a félvér és bármikor léphet tovább ő is, tovább az úton, a kikötő irányába. Nem mozdul mégsem, csak az ajka nyílik szóra, mert valóban tudni akarja. Eszébe jut, hogyan reagált ő, hogy az az egészen egyszerű kérdés is lehet bonyolult, hogy abban sem látta meg az őszinteséget, pedig az övé is az. Hányszor csúszott el már ezen, mert eldöntötte a másik helyett, hogy mit gondol. Most mégis egyszerűbbnek tűnik. Talán sötét van, de már nem bent nyomasztja a feketeség. Téboly, de kellett az út, kellett a felismerés és a csend, ameddig tartott. Kell a másik szótlansága, ahogy nem mond ki semmit, nem válaszolja meg, csak mozdul és szabadul a kabáttól. Rajta felejti a szemeit a csillagok helyett. Hideg van, nem most kéne levennie, talán kimelegedett az úton, de mit is szóljon bele. Csak ahogy felé nyújtja érti meg, csak ahogy a kezében terem az anyag tudatosul. Elkerekedne az arany, szétnyílna a száj résnyire, de nem történik semmi. Egyetlen csillanás a szemekben, ami jelez. Az ujjak felé figyel, ahogy újra érintené azt a mozsarat, ami olyan hideg. Az ő tenyere nem tudta megmelegíteni, és súlyosabb volt bárminél, miután visszakapta. Lenéz maga elé a földre, ahogy elengedi és újra rábízza a félvérre. Nem időzik, csak próbál dűlőre jutni a lehetetlennel. Sosem nyújtottak még neki kabátot. De most nem torzít semmilyen képet, nem keríti hatalmába, hogy nem tud vele mit kezdeni, pedig nem tud. Csak a világ halványul el körülötte és csak az az alak van, ami a sötétben is látható. Mégis egyszerű lehet, ha nem nehezíti meg magának.
Ahogy szétnyitja maga előtt, akkor űzi csak el a megmerevedett képet. A megállított időt indítja újra, mikor belebújik jobbjával az ujjába, majd húzza végig hátán, hogy aztán a bal is elveszhessen benne. Úgy húzza össze magán, mintha másra sem lett volna szüksége, hogy nagy rá is csak hozzáad a jóérzéshez. Mellkasa előtt feszül keresztbe a kéz, el nem engedve az anyagot, s fúj ki egy újabb nagy adag levegőt, ami mutatja, hogy mennyire kellett most ez. Feljebb emeli a fejét és nézi a férfit, mikor az megszólal, behunyja újabb pillanatra a szemét, miközben bólogat beleegyezően. Annyira fáradt... Megteszi az első lépést, nem engedve maga mellé a kezét.*
- Köszönöm.
*Halk a szó, de tisztán érthető. Menjenek. Tudja, hogy még idő, de leesett a súly, ami olyan fájdalmasan akarta a földutat áttörve letaszítani a mélybe. És végre meleg van, még akkor is meleg van, ha az arcának bőre szinte fagyos. Mert nem csak a kabátnak köszönhető.*
*Nem hosszú az idő, amíg a másik mellett bámulja az eget és veszik el benne. Alakzatokat keres talán, hogy távolibbnak tűnjön az a pont, hogy tovább kell indulnia. Nem akar, már rég tudja, hogy nem. Csak úgy hiszi, nem lehet maradni. Neki nem tud egyértelmű lenni soha az, hogy valaki áll mellette. Bármikor léphet a félvér és bármikor léphet tovább ő is, tovább az úton, a kikötő irányába. Nem mozdul mégsem, csak az ajka nyílik szóra, mert valóban tudni akarja. Eszébe jut, hogyan reagált ő, hogy az az egészen egyszerű kérdés is lehet bonyolult, hogy abban sem látta meg az őszinteséget, pedig az övé is az. Hányszor csúszott el már ezen, mert eldöntötte a másik helyett, hogy mit gondol. Most mégis egyszerűbbnek tűnik. Talán sötét van, de már nem bent nyomasztja a feketeség. Téboly, de kellett az út, kellett a felismerés és a csend, ameddig tartott. Kell a másik szótlansága, ahogy nem mond ki semmit, nem válaszolja meg, csak mozdul és szabadul a kabáttól. Rajta felejti a szemeit a csillagok helyett. Hideg van, nem most kéne levennie, talán kimelegedett az úton, de mit is szóljon bele. Csak ahogy felé nyújtja érti meg, csak ahogy a kezében terem az anyag tudatosul. Elkerekedne az arany, szétnyílna a száj résnyire, de nem történik semmi. Egyetlen csillanás a szemekben, ami jelez. Az ujjak felé figyel, ahogy újra érintené azt a mozsarat, ami olyan hideg. Az ő tenyere nem tudta megmelegíteni, és súlyosabb volt bárminél, miután visszakapta. Lenéz maga elé a földre, ahogy elengedi és újra rábízza a félvérre. Nem időzik, csak próbál dűlőre jutni a lehetetlennel. Sosem nyújtottak még neki kabátot. De most nem torzít semmilyen képet, nem keríti hatalmába, hogy nem tud vele mit kezdeni, pedig nem tud. Csak a világ halványul el körülötte és csak az az alak van, ami a sötétben is látható. Mégis egyszerű lehet, ha nem nehezíti meg magának.
Ahogy szétnyitja maga előtt, akkor űzi csak el a megmerevedett képet. A megállított időt indítja újra, mikor belebújik jobbjával az ujjába, majd húzza végig hátán, hogy aztán a bal is elveszhessen benne. Úgy húzza össze magán, mintha másra sem lett volna szüksége, hogy nagy rá is csak hozzáad a jóérzéshez. Mellkasa előtt feszül keresztbe a kéz, el nem engedve az anyagot, s fúj ki egy újabb nagy adag levegőt, ami mutatja, hogy mennyire kellett most ez. Feljebb emeli a fejét és nézi a férfit, mikor az megszólal, behunyja újabb pillanatra a szemét, miközben bólogat beleegyezően. Annyira fáradt... Megteszi az első lépést, nem engedve maga mellé a kezét.*
- Köszönöm.
*Halk a szó, de tisztán érthető. Menjenek. Tudja, hogy még idő, de leesett a súly, ami olyan fájdalmasan akarta a földutat áttörve letaszítani a mélybe. És végre meleg van, még akkor is meleg van, ha az arcának bőre szinte fagyos. Mert nem csak a kabátnak köszönhető.*
1470. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-09 08:55:51
Üzenet elküldve: 2024-09-09 08:55:51
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*A nyílt téren erősebb a huzat, mint a házak között. Nincs, ami felfogja a fel-felkapó szelet a földek felett. Nem hoz emberszagot, sem semmilyen rohadó, kövezetbe taposott gyümölcsét vagy zöldségét, állat ürülékét, csatornáét, zsíros, sült ételét. Nem csilingel benne arany hangja, sem lantszó, rikácsolás, parttalan beszéd. Olyan csendes a szántó, amilyennek lennie kell. Ha állat hangja vegyül is a levegőbe, annak ott helye. Nem zavarja más az éjszakával világra ereszkedett nyugalmat.
Egyelőre a földeken vezető széles út is megnyugvást hoz, bár előbb vagy utóbb hiányolni fogja a fákat, az erdő védelmét, mint egy takarót maga körül. De onnan nem látja így az eget, legfeljebb a kunyhó körüli rétről. Hogy mit néz rajta, talán maga sem tudja igazán, mégsem veszi le róla a szemét, ahogy meghallja közeledni maga mögött a lépteket sem, amik végül mellette vesznek bele a sötétbe. Tudja, ki az.
Nem zavarná, ha nem törné meg a csendet az elf. De most már azt sem bánja, hogy megteszi. A kérdés ismerős, választ ő sem adott eddig. Nem most lesz itt az ideje. A szavakkal sosem boldogult. Szótlan marad egy darabon, csak a fejét fordítja végül a nő irányába. Nem ül ezúttal sem több érzelem az arcára, amivel az ismerős alakot figyeli maga mellett, annak kezében a mozsarat. Nem feltétlenül lát konkrét jeleket, de magán érzi az éjszaka hűvösét.
Nem ad választ, ahogy a tegeze oldalsó szíjáért nyúl. Nem veszi azt le magáról egészen, csak kibújik belőle a vállára emelve, amíg leveszi a kabátja egyik oldalát, majd vissza a másik vállára, amíg a másikat is. Ismert a mozdulat, menet közben is megcsinálná, de nem mozdul a helyéről. Szembe fordulva a nővel nyújtja oda neki hátáról került kabátot. Nem szól már, de csakhamar a mozsarat kéri aztán újra a hosszúéletűtől, a másik kezével a tegezébe bújva vissza. Az oldalsó szíjjal már nem törődik, csak futólag tolja a mellkasán keresztbe futó párja alá, hogy az megfogja a helyén, de össze már nem csatolja őket. Nincsenek kimondottan messze, de épp eléggé ahhoz, hogy így hagyja tovább gyalogolni a nőt.*
- Menjünk.
*Újra csak az álla int békésen előre. Nem akar vitát nyitni, csak szeretne végre hazaérni. Mozsárral, vagy anélkül, ha nem kapja meg, a kabátját akkor is adja, ez nem csere alap. S bár akármikor máskor az erdőn át vinné az útja, most ezzel sem törődik. Ha az elf elindul vele, miután a Vadászlak felé vezető útra fordul, a falun át fognak menni. Éppen elég késő van, hogy bárki kint nézelődjön. És ha nézelődik is, tegye. Nem az első alkalom, hogy itt járt a nő, és most már annyira sem lehet biztos benne, hogy vajon az utolsó-e. Az, hogy a hosszúéletű a Kikötőbe menne tovább, önmagától meg sem fordul a fejében. Ostobaság volna.*
*A nyílt téren erősebb a huzat, mint a házak között. Nincs, ami felfogja a fel-felkapó szelet a földek felett. Nem hoz emberszagot, sem semmilyen rohadó, kövezetbe taposott gyümölcsét vagy zöldségét, állat ürülékét, csatornáét, zsíros, sült ételét. Nem csilingel benne arany hangja, sem lantszó, rikácsolás, parttalan beszéd. Olyan csendes a szántó, amilyennek lennie kell. Ha állat hangja vegyül is a levegőbe, annak ott helye. Nem zavarja más az éjszakával világra ereszkedett nyugalmat.
Egyelőre a földeken vezető széles út is megnyugvást hoz, bár előbb vagy utóbb hiányolni fogja a fákat, az erdő védelmét, mint egy takarót maga körül. De onnan nem látja így az eget, legfeljebb a kunyhó körüli rétről. Hogy mit néz rajta, talán maga sem tudja igazán, mégsem veszi le róla a szemét, ahogy meghallja közeledni maga mögött a lépteket sem, amik végül mellette vesznek bele a sötétbe. Tudja, ki az.
Nem zavarná, ha nem törné meg a csendet az elf. De most már azt sem bánja, hogy megteszi. A kérdés ismerős, választ ő sem adott eddig. Nem most lesz itt az ideje. A szavakkal sosem boldogult. Szótlan marad egy darabon, csak a fejét fordítja végül a nő irányába. Nem ül ezúttal sem több érzelem az arcára, amivel az ismerős alakot figyeli maga mellett, annak kezében a mozsarat. Nem feltétlenül lát konkrét jeleket, de magán érzi az éjszaka hűvösét.
Nem ad választ, ahogy a tegeze oldalsó szíjáért nyúl. Nem veszi azt le magáról egészen, csak kibújik belőle a vállára emelve, amíg leveszi a kabátja egyik oldalát, majd vissza a másik vállára, amíg a másikat is. Ismert a mozdulat, menet közben is megcsinálná, de nem mozdul a helyéről. Szembe fordulva a nővel nyújtja oda neki hátáról került kabátot. Nem szól már, de csakhamar a mozsarat kéri aztán újra a hosszúéletűtől, a másik kezével a tegezébe bújva vissza. Az oldalsó szíjjal már nem törődik, csak futólag tolja a mellkasán keresztbe futó párja alá, hogy az megfogja a helyén, de össze már nem csatolja őket. Nincsenek kimondottan messze, de épp eléggé ahhoz, hogy így hagyja tovább gyalogolni a nőt.*
- Menjünk.
*Újra csak az álla int békésen előre. Nem akar vitát nyitni, csak szeretne végre hazaérni. Mozsárral, vagy anélkül, ha nem kapja meg, a kabátját akkor is adja, ez nem csere alap. S bár akármikor máskor az erdőn át vinné az útja, most ezzel sem törődik. Ha az elf elindul vele, miután a Vadászlak felé vezető útra fordul, a falun át fognak menni. Éppen elég késő van, hogy bárki kint nézelődjön. És ha nézelődik is, tegye. Nem az első alkalom, hogy itt járt a nő, és most már annyira sem lehet biztos benne, hogy vajon az utolsó-e. Az, hogy a hosszúéletű a Kikötőbe menne tovább, önmagától meg sem fordul a fejében. Ostobaság volna.*
1469. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-08 19:57:08
Üzenet elküldve: 2024-09-08 19:57:08
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Érezte már magát ma ugyanilyen fáradtnak. Amikor a gondolatok csak tompán lüktetnek, nincs igazán eleje, vagy vége, halmaz az egész, s többnyire átveszi az uralmat hogy egyáltalán tudja, melyik lába következik. Még mindig nem a teste az, ami ki van merülve. Nincs fájó mozdulat, nem remeg meg a keze, miután már nem sziklát ér a tenyere, s nincs mibe kapaszkodni. Nem zihál és égeti a tüdejét a levegő, ahogy újabb adagot próbál magához venni. Olyan más. És sikerült kikeverednie belőle, hogy aztán újra ránehezedjen az egész. Mintha a két hold sem ugyanaz lenne. Nincs meg a békéje, a szépsége, nem látja most benne, az utat sem festi ezüstre, az aranyak fényét sem tompítja el. Nem veszi el tőle azt, amit az udvarban, ami, ha lehet rosszabb, mint a piac után. Az idő is lassabb, a léptei is és nem is tervez sietni, még ha jobban is járna, ha hamarabb kerül ágyba csak azzal, hogy gyorsít a tempón. Nem megy. Ostobaság volt az egész. Elindulni... mintha száz éve lett volna, hogy úgy döntött a szántók felé veszi az irányt, s most másfelől közelíti meg. Bár tisztább a kép, nem önti el harag, sem az önostorozás, nem öröm, hogy közelít a válaszúthoz. Mert tudja, hogy mennie kell, tudja, hogy nem élhet vissza a másikkal. Hiába tudná bevallani magának, hogy szüksége van arra az ágyra, vagy a padláson leterített szőrmére, úgy egyáltalán arra, hogy ott legyen vele a félvér úgy, hogy nem fertőzi az, amit ő fecskendezett belé. Növény nélkül is megy neki, s a lassú gondolat fájdalmas fintor árnyával festi meg a tekintetét, az amúgy is sötétlő szemei alatti részeket. Hallaná a férfit, hogy nincs messze, azt is, hogy lassít, még talán azt is észrevehetné, hogy tűnik el belőle némileg a feszültség, de minél jobban figyel rá, annál jobban emlékezteti arra, amit még mindig csak úgy értékel, hogy elrontott, ráadásul nem is tud mit kezdeni a helyzettel.
Közel kell érnie, hogy úgy érezze, útját állja a másik, hogy felfogja, hogy megtorpant. Hogy az a szoborarc az eget kémleli és útjelzőként tetszeleg, ahol el kell dönteni, hogy hová vezessen tovább. Pillanatra hunyja be a szemét, ahogy fújja ki az orrán a levegőt. Hogy gondolhat arra egy pillanatig is, hogy mégis maradna? Vagy egyáltalán, hogy még van min gondolkodni? A mozsár még mindig jegesnek tűnik, ő is fázik, de a hideg mégis attól rázza ki, hogy ott van az a kanyar, amin nem tudja, hogy be kell-e fordulni. Sosem csinált gondot abból sem, hogy kövesse a félelfet. Olyan pofátlanul ment utána, amíg csak szórakozás volt az egész, ki gondolta volna, hogy egy eltévedt kis csillag után melléáll és a hideg acél fénye helyett vele nézi az égbolton azt, ami nem tud bántani, pedig ugyanúgy nevezik... és most mégsem tudná csak úgy követni.*
- Jól vagy?
*Szökik ki halkan a kérdés, amire ő sem tudott neki talán még értelmesen válaszolni. De ugyanúgy teszi fel, őszintén, még ha a válasz egészen egyértelműnek is tűnhet.*
*Érezte már magát ma ugyanilyen fáradtnak. Amikor a gondolatok csak tompán lüktetnek, nincs igazán eleje, vagy vége, halmaz az egész, s többnyire átveszi az uralmat hogy egyáltalán tudja, melyik lába következik. Még mindig nem a teste az, ami ki van merülve. Nincs fájó mozdulat, nem remeg meg a keze, miután már nem sziklát ér a tenyere, s nincs mibe kapaszkodni. Nem zihál és égeti a tüdejét a levegő, ahogy újabb adagot próbál magához venni. Olyan más. És sikerült kikeverednie belőle, hogy aztán újra ránehezedjen az egész. Mintha a két hold sem ugyanaz lenne. Nincs meg a békéje, a szépsége, nem látja most benne, az utat sem festi ezüstre, az aranyak fényét sem tompítja el. Nem veszi el tőle azt, amit az udvarban, ami, ha lehet rosszabb, mint a piac után. Az idő is lassabb, a léptei is és nem is tervez sietni, még ha jobban is járna, ha hamarabb kerül ágyba csak azzal, hogy gyorsít a tempón. Nem megy. Ostobaság volt az egész. Elindulni... mintha száz éve lett volna, hogy úgy döntött a szántók felé veszi az irányt, s most másfelől közelíti meg. Bár tisztább a kép, nem önti el harag, sem az önostorozás, nem öröm, hogy közelít a válaszúthoz. Mert tudja, hogy mennie kell, tudja, hogy nem élhet vissza a másikkal. Hiába tudná bevallani magának, hogy szüksége van arra az ágyra, vagy a padláson leterített szőrmére, úgy egyáltalán arra, hogy ott legyen vele a félvér úgy, hogy nem fertőzi az, amit ő fecskendezett belé. Növény nélkül is megy neki, s a lassú gondolat fájdalmas fintor árnyával festi meg a tekintetét, az amúgy is sötétlő szemei alatti részeket. Hallaná a férfit, hogy nincs messze, azt is, hogy lassít, még talán azt is észrevehetné, hogy tűnik el belőle némileg a feszültség, de minél jobban figyel rá, annál jobban emlékezteti arra, amit még mindig csak úgy értékel, hogy elrontott, ráadásul nem is tud mit kezdeni a helyzettel.
Közel kell érnie, hogy úgy érezze, útját állja a másik, hogy felfogja, hogy megtorpant. Hogy az a szoborarc az eget kémleli és útjelzőként tetszeleg, ahol el kell dönteni, hogy hová vezessen tovább. Pillanatra hunyja be a szemét, ahogy fújja ki az orrán a levegőt. Hogy gondolhat arra egy pillanatig is, hogy mégis maradna? Vagy egyáltalán, hogy még van min gondolkodni? A mozsár még mindig jegesnek tűnik, ő is fázik, de a hideg mégis attól rázza ki, hogy ott van az a kanyar, amin nem tudja, hogy be kell-e fordulni. Sosem csinált gondot abból sem, hogy kövesse a félelfet. Olyan pofátlanul ment utána, amíg csak szórakozás volt az egész, ki gondolta volna, hogy egy eltévedt kis csillag után melléáll és a hideg acél fénye helyett vele nézi az égbolton azt, ami nem tud bántani, pedig ugyanúgy nevezik... és most mégsem tudná csak úgy követni.*
- Jól vagy?
*Szökik ki halkan a kérdés, amire ő sem tudott neki talán még értelmesen válaszolni. De ugyanúgy teszi fel, őszintén, még ha a válasz egészen egyértelműnek is tűnhet.*
1468. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-08 18:44:09
Üzenet elküldve: 2024-09-08 18:44:09
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 354
OOC üzenetek: 9
Játékstílus: Megfontolt
//Fehér csönd//
*Megnyugvás, hogy mehet. Talán ez is csak egyfajta menekülés, de legalább energiát veszít vele. Ha lefojtani sikerült is az indulatot, attól az még ott van, a bőr alatt hullámzik, a léptekkel veszik ki a testből, a gondolatok közül. A lépteket pedig a nő állítja meg a tisztáson, de nem sokáig. A szavakkal nem boldogulna most, ha válaszra is nyitná a száját lehet, hogy ugyanúgy semmilyen hang nem jönne ki rajta, mintha meg sem próbálkozik vele. A mozsarat adja inkább, mint jogos tulajdonát a másiknak. Hogy mit gondol mögé, ha gondol bármit egyáltalán, nem jelzi szavakkal, csupán az állával int, hogy menjenek. Ha ezt nem látja az elf, hang nincs, ami megnyugtassa az ő gondolatait. Épp elég a férfinak a sajátjaira figyelni. Kijárni magából a feszültséget, ami nem odavaló, ami örökké csak habot vet, de sosem zúzhat ripityára egy hajót sem dühében. Mint egy sötét vihar, világítótorony nélkül, hogy partot mutasson, mert szétverte már azt is a falának csapódó hullámok ereje, megfojtotta a tüzet a felcsapó vízpermet. Így érzi magát; felkavart tengernek és viharba rekedt, elveszett kishajónak ugyanúgy. Meg sem próbálná ezt elmagyarázni. Ostobaság.
Némán szegezi a szemét az útra. A fogadó udvarán világosabb volt, ahhoz képest homályosabbnak hat a holdak fénye a nyíltabb téren, de még bőven látja, merre megy. A hosszúéletűt csak annyira érzékeli, hogy tudja, valahol ott van mögötte, ha le is marad.
Idő, amíg megnyugszik. Az ismerős utakon, ahogy kiér a város környékéről is, és az érzékeit újra csak a földeken futó szél éri, a csend, ami nyugalmat ad. Nem tűnik üresnek, mint a házak között, ha nem is hall benne tücsköket, csak egy bagoly éjszakába vesző huhogását egy sötét facsoport felől. Idő, amíg megnyugszik, és elvesztik a mozdulatok azt a szándékolatlan élt, ami rájuk rakódott. Idő, jó darab út, de csillapodik a feszültség, lassul a járás, s egy ponton meg is torpan teljesen. Az út közepén állva mered egy pillanatra maga elé, a szinte erőltetett gyaloglástól kirajzolódó halvány párafelhőre az arca előtt. Csend. Hűvös szellő, ami a gallérja alá fut. Ismerős elágazás. Hátrahajtva a fejét néz fel az égre. Mint egy elveszett kishajó. Üvölteni kéne. Maga mellett lógatva a karjait bámul a csillagok közé.*
*Megnyugvás, hogy mehet. Talán ez is csak egyfajta menekülés, de legalább energiát veszít vele. Ha lefojtani sikerült is az indulatot, attól az még ott van, a bőr alatt hullámzik, a léptekkel veszik ki a testből, a gondolatok közül. A lépteket pedig a nő állítja meg a tisztáson, de nem sokáig. A szavakkal nem boldogulna most, ha válaszra is nyitná a száját lehet, hogy ugyanúgy semmilyen hang nem jönne ki rajta, mintha meg sem próbálkozik vele. A mozsarat adja inkább, mint jogos tulajdonát a másiknak. Hogy mit gondol mögé, ha gondol bármit egyáltalán, nem jelzi szavakkal, csupán az állával int, hogy menjenek. Ha ezt nem látja az elf, hang nincs, ami megnyugtassa az ő gondolatait. Épp elég a férfinak a sajátjaira figyelni. Kijárni magából a feszültséget, ami nem odavaló, ami örökké csak habot vet, de sosem zúzhat ripityára egy hajót sem dühében. Mint egy sötét vihar, világítótorony nélkül, hogy partot mutasson, mert szétverte már azt is a falának csapódó hullámok ereje, megfojtotta a tüzet a felcsapó vízpermet. Így érzi magát; felkavart tengernek és viharba rekedt, elveszett kishajónak ugyanúgy. Meg sem próbálná ezt elmagyarázni. Ostobaság.
Némán szegezi a szemét az útra. A fogadó udvarán világosabb volt, ahhoz képest homályosabbnak hat a holdak fénye a nyíltabb téren, de még bőven látja, merre megy. A hosszúéletűt csak annyira érzékeli, hogy tudja, valahol ott van mögötte, ha le is marad.
Idő, amíg megnyugszik. Az ismerős utakon, ahogy kiér a város környékéről is, és az érzékeit újra csak a földeken futó szél éri, a csend, ami nyugalmat ad. Nem tűnik üresnek, mint a házak között, ha nem is hall benne tücsköket, csak egy bagoly éjszakába vesző huhogását egy sötét facsoport felől. Idő, amíg megnyugszik, és elvesztik a mozdulatok azt a szándékolatlan élt, ami rájuk rakódott. Idő, jó darab út, de csillapodik a feszültség, lassul a járás, s egy ponton meg is torpan teljesen. Az út közepén állva mered egy pillanatra maga elé, a szinte erőltetett gyaloglástól kirajzolódó halvány párafelhőre az arca előtt. Csend. Hűvös szellő, ami a gallérja alá fut. Ismerős elágazás. Hátrahajtva a fejét néz fel az égre. Mint egy elveszett kishajó. Üvölteni kéne. Maga mellett lógatva a karjait bámul a csillagok közé.*
1467. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-08 16:08:01
Üzenet elküldve: 2024-09-08 16:08:01
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 462
OOC üzenetek: 3
Játékstílus: Vakmerő
//Fehér csönd//
*Hallja a saját szívének dobbanásait, olyan nagy a csend két szava közben. Bár arcára nem enged semmit, a másik közönye szinte égeti. Nem bánja azt, amit kimondott, őszintébb, mint az a harag, amit a másikra tud kivetíteni, ami sokszor nem is rá irányul. Olyan halkan veszi a levegőt, hogy alig ér valamit, alig tölti meg, mintha azzal is csak további hangot adna annak, amit ebben a pillanatban érez. Ez nem az az üresség, amit megszokott. Ez afféle, amiben keresne valamit, csak nem talál. A felé nyújtott mozsár, mint a szimbolikus békejobb a másiktól, csak a fordítottját jelenti. Biccent egyet, észre sem véve a beleegyezést. Lassan nyúl érte, de megteszi és a megkövült arcról az aranyakat tovább viszi, le az irányba, ahogy szorítja hasához. Bár a másik eleget tartotta magához közel, mégis hidegebbnek hat a tapintása, mint maga az éjszaka. Kedve lenne leejteni. Nehezebb, mint kéne, súlyos sziklának érződik, többször akkora darabnak, mint amekkora. Nem látja, már azt, hogy merre mutatja az irányt annak álla, ahogy mozdítja. Nem érdekli, mert ez válasz. Nem mond ki semmit ugyan, de ért, amit ennyiből érteni lehet.
Most jönne jól haladni egy cél felé. Levenni a polcról, amiket rátett. A hajóst, a nőt. Valamelyiket, mindkettőt, hogy legalább azt találja meg a semmiben, amerre először kell vigye az útja. Nem szokott bosszúhoz, sosem csinált semmit azért, mert vezérelte valami érzelem. Pénzt kapott, megbízást, ő pedig végrehajtott. Nem érdekelte egy sem, nem kellett, hogy érdekelje, rendelésre festett vásznak. Nem az, amit akar, hanem az, amit kértek. Most mégis jól jönne, ha lefojthatná, ha valamibe belevezethetné azt, amitől az ereiben olyan nehézkesen csorog a vér. Ha csorog egyáltalán. Mikor újra felnéz, messzebb látja a hátat, távolodik a félvér és hogy elindul, már nem azért van, hogy utána menjen. Nem tud ettől többet, nem jártas ebben a világban, nem ismeri ki magát, s ha el is tévedt, majd kitalál belőle valahogyan. Ilyen az, ha eléri a tetteinek a hatása. Pedig semmi mást nem akart, mint valamiért maradni a másikkal. Nem érti. Talán jobb is, túl sok az, amit összekuszált. Lassabbak a léptek és talán el-el tűnik a látóteréből a férfi, pedig az irány egy.
Fáradt. Visszanehezedik rá, mert könnyebb ezzel bánni, mint minden mással. Túl nagy a csend, nem neszeznek a bogarak, a szél sem fújja a leveleket, vagy ha mégis, ő most nem véli felfedezni. A holdak csak annyit világítanak meg az útból, hogy tudja, jó helyen jár, pedig a szemei enélkül is megtalálnák a helyes utat, Kyr nélkül is.*
*Hallja a saját szívének dobbanásait, olyan nagy a csend két szava közben. Bár arcára nem enged semmit, a másik közönye szinte égeti. Nem bánja azt, amit kimondott, őszintébb, mint az a harag, amit a másikra tud kivetíteni, ami sokszor nem is rá irányul. Olyan halkan veszi a levegőt, hogy alig ér valamit, alig tölti meg, mintha azzal is csak további hangot adna annak, amit ebben a pillanatban érez. Ez nem az az üresség, amit megszokott. Ez afféle, amiben keresne valamit, csak nem talál. A felé nyújtott mozsár, mint a szimbolikus békejobb a másiktól, csak a fordítottját jelenti. Biccent egyet, észre sem véve a beleegyezést. Lassan nyúl érte, de megteszi és a megkövült arcról az aranyakat tovább viszi, le az irányba, ahogy szorítja hasához. Bár a másik eleget tartotta magához közel, mégis hidegebbnek hat a tapintása, mint maga az éjszaka. Kedve lenne leejteni. Nehezebb, mint kéne, súlyos sziklának érződik, többször akkora darabnak, mint amekkora. Nem látja, már azt, hogy merre mutatja az irányt annak álla, ahogy mozdítja. Nem érdekli, mert ez válasz. Nem mond ki semmit ugyan, de ért, amit ennyiből érteni lehet.
Most jönne jól haladni egy cél felé. Levenni a polcról, amiket rátett. A hajóst, a nőt. Valamelyiket, mindkettőt, hogy legalább azt találja meg a semmiben, amerre először kell vigye az útja. Nem szokott bosszúhoz, sosem csinált semmit azért, mert vezérelte valami érzelem. Pénzt kapott, megbízást, ő pedig végrehajtott. Nem érdekelte egy sem, nem kellett, hogy érdekelje, rendelésre festett vásznak. Nem az, amit akar, hanem az, amit kértek. Most mégis jól jönne, ha lefojthatná, ha valamibe belevezethetné azt, amitől az ereiben olyan nehézkesen csorog a vér. Ha csorog egyáltalán. Mikor újra felnéz, messzebb látja a hátat, távolodik a félvér és hogy elindul, már nem azért van, hogy utána menjen. Nem tud ettől többet, nem jártas ebben a világban, nem ismeri ki magát, s ha el is tévedt, majd kitalál belőle valahogyan. Ilyen az, ha eléri a tetteinek a hatása. Pedig semmi mást nem akart, mint valamiért maradni a másikkal. Nem érti. Talán jobb is, túl sok az, amit összekuszált. Lassabbak a léptek és talán el-el tűnik a látóteréből a férfi, pedig az irány egy.
Fáradt. Visszanehezedik rá, mert könnyebb ezzel bánni, mint minden mással. Túl nagy a csend, nem neszeznek a bogarak, a szél sem fújja a leveleket, vagy ha mégis, ő most nem véli felfedezni. A holdak csak annyit világítanak meg az útból, hogy tudja, jó helyen jár, pedig a szemei enélkül is megtalálnák a helyes utat, Kyr nélkül is.*
1466. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-06 23:34:29
Üzenet elküldve: 2024-09-06 23:34:29
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//A vadászlaki rém//
*Cagon sérülései ugyan odafigyelést igényelnek a következő napokban, de a mozgásban nem hátráltatják feltétlen. A leány ügyes kezei megfelelően bekötötték sebeit és a fiola tartalma, mit ledöntött a torkán, látszólag megtette hatását.
Alaver érdekes szólamokat kongat, de Danrim csak homlokát ráncolja.*
-Nos, ezeknek alighanem nem én leszek a megmondója. Hanem az a híd... *Faerumra pillant. Tudja, hogy az idős vadász itt nőtt fel, mielőtt háta mögött hagyta ezt a vidéket. Legalább annyira ismernie kell a romhídról szóló pletykákat, mint neki.*
-Mondanak róla ezt-azt. Én nemigen adok az ilyen dajkamesékre. A faluban sok ház van, aminek alapjaiba beleépítették a híd köveit is. Azt mondják a vének, távol tartja az ártó szellemeket és az átkokat. De szemmel láthatóan ezt a valamit nemigen tartja távol. *Leánya mellé ül a padra, hogy óvatosan betakarhassa.*
-Ősi rúnák vannak arra felvésve. Régi, tharg rúnák. Még azelőttről, hogy a vashegyiek idejöttek. Hanem itt, a Szántóföldeken nem olvassa őket senki. *Kibámul az ablakon. Lassan pirkad már az ég alja a horizonton. A vihar időközben teljesen elült, a felhők is tovalibbentek.
Faerum sajátos kérdésére Danrim felfigyelni látszik. Kérdőn fordul az öreg felé.*
-Mire gondolsz? Hogy a vadászösztöne miatt támadt? Vagy hogy a lény... Követte volna őket idáig?
*A társaságnak van lehetősége pihenni néhány órát még a napfelkelte előtt, nyugodt körülmények között. Reggel természetesen folytathatják a beszédet, s Danrim nem is ad túl sok időt a pihenésre.
Valahol kinn járhatott, keze alatt lécekkel tér vissza.*
-Jó pár fa kidőlt a közelben. De nem bánja senki, a favágók majd hamar elrendezik. Én nem tudtam aludni, így míg ti horpasztottatok, helyrehoztam az istállót. Menj, etesd meg az állatokat! *Utóbbi szavait már leánya felé intézi.*
-Hogy van a sebed? *Kérdi Cagont. Az ork jobb bőrben van látszólag is. Hogy az ital az oka, netalán az ellátás és a pihenés, nehéz lenne megmondani. Valószínűleg mindhárom közrejátszik.*
*Cagon sérülései ugyan odafigyelést igényelnek a következő napokban, de a mozgásban nem hátráltatják feltétlen. A leány ügyes kezei megfelelően bekötötték sebeit és a fiola tartalma, mit ledöntött a torkán, látszólag megtette hatását.
Alaver érdekes szólamokat kongat, de Danrim csak homlokát ráncolja.*
-Nos, ezeknek alighanem nem én leszek a megmondója. Hanem az a híd... *Faerumra pillant. Tudja, hogy az idős vadász itt nőtt fel, mielőtt háta mögött hagyta ezt a vidéket. Legalább annyira ismernie kell a romhídról szóló pletykákat, mint neki.*
-Mondanak róla ezt-azt. Én nemigen adok az ilyen dajkamesékre. A faluban sok ház van, aminek alapjaiba beleépítették a híd köveit is. Azt mondják a vének, távol tartja az ártó szellemeket és az átkokat. De szemmel láthatóan ezt a valamit nemigen tartja távol. *Leánya mellé ül a padra, hogy óvatosan betakarhassa.*
-Ősi rúnák vannak arra felvésve. Régi, tharg rúnák. Még azelőttről, hogy a vashegyiek idejöttek. Hanem itt, a Szántóföldeken nem olvassa őket senki. *Kibámul az ablakon. Lassan pirkad már az ég alja a horizonton. A vihar időközben teljesen elült, a felhők is tovalibbentek.
Faerum sajátos kérdésére Danrim felfigyelni látszik. Kérdőn fordul az öreg felé.*
-Mire gondolsz? Hogy a vadászösztöne miatt támadt? Vagy hogy a lény... Követte volna őket idáig?
*A társaságnak van lehetősége pihenni néhány órát még a napfelkelte előtt, nyugodt körülmények között. Reggel természetesen folytathatják a beszédet, s Danrim nem is ad túl sok időt a pihenésre.
Valahol kinn járhatott, keze alatt lécekkel tér vissza.*
-Jó pár fa kidőlt a közelben. De nem bánja senki, a favágók majd hamar elrendezik. Én nem tudtam aludni, így míg ti horpasztottatok, helyrehoztam az istállót. Menj, etesd meg az állatokat! *Utóbbi szavait már leánya felé intézi.*
-Hogy van a sebed? *Kérdi Cagont. Az ork jobb bőrben van látszólag is. Hogy az ital az oka, netalán az ellátás és a pihenés, nehéz lenne megmondani. Valószínűleg mindhárom közrejátszik.*
1465. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-04 20:39:32
Üzenet elküldve: 2024-09-04 20:39:32
ÚJ
Rang: Játékos
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 166
OOC üzenetek: 2
Játékstílus: Megfontolt
//A vadászlaki rém//
*Faerum is figyel és gondolkodik.*
-Előbb támadt aztán futottatok előle vagy előbb futottatok ide a ház felé és csak utána indult utánatok?
*Próbálja értelmezni, hogy mi történt. Az ork kérdésére nem fejti ki, hogy ő úgy tudta, hogy a fajtájának olyan szaglása van, mint az állatoknak mert nem kívánja megsérteni. Olyannak tűnt, aki könnyen felkapja a vizet semmiségeken is.*
-Értem. Én már, azt láttam, hogy rajtad van és szaggat szét. Azt, nem hogyan vitt a földre.
*Vagyis nem tudja miért állt két lábra. Hogy jobban lásson, vagy megfélemlítésből ahogy más állatok is szoktak? Annak ellenére, hogy a táplálkozása a lénynek fura, de próbál állatként gondolni rá és úgy értelmezni a tetteit. Azzal kapcsolatban bólint, hogy nem ez volt az első támadás, ami ember ellen történt. Ami, megérezte az emberhúst, azt ki kell lőni. Alapszabály. Az útjuk pedig úgy néz ki holnap majd a hídhoz fog vezetni. Emlékszik még Faerum az öregek meséire a hídról. Hogy a szellemek vigyázzák a falut azon keresztül. Persze nem hiszi, hogy ez így lenne. Tudni véli, hogy léteznek természetfeletti dolgok, de az a híd nem lehet az. A lény valószínűleg csak azért volt mellette mert épp ivott. Mindenesetre a rúnák meséjét a vadászra hagyja.*
*Faerum is figyel és gondolkodik.*
-Előbb támadt aztán futottatok előle vagy előbb futottatok ide a ház felé és csak utána indult utánatok?
*Próbálja értelmezni, hogy mi történt. Az ork kérdésére nem fejti ki, hogy ő úgy tudta, hogy a fajtájának olyan szaglása van, mint az állatoknak mert nem kívánja megsérteni. Olyannak tűnt, aki könnyen felkapja a vizet semmiségeken is.*
-Értem. Én már, azt láttam, hogy rajtad van és szaggat szét. Azt, nem hogyan vitt a földre.
*Vagyis nem tudja miért állt két lábra. Hogy jobban lásson, vagy megfélemlítésből ahogy más állatok is szoktak? Annak ellenére, hogy a táplálkozása a lénynek fura, de próbál állatként gondolni rá és úgy értelmezni a tetteit. Azzal kapcsolatban bólint, hogy nem ez volt az első támadás, ami ember ellen történt. Ami, megérezte az emberhúst, azt ki kell lőni. Alapszabály. Az útjuk pedig úgy néz ki holnap majd a hídhoz fog vezetni. Emlékszik még Faerum az öregek meséire a hídról. Hogy a szellemek vigyázzák a falut azon keresztül. Persze nem hiszi, hogy ez így lenne. Tudni véli, hogy léteznek természetfeletti dolgok, de az a híd nem lehet az. A lény valószínűleg csak azért volt mellette mert épp ivott. Mindenesetre a rúnák meséjét a vadászra hagyja.*
1464. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-04 12:54:58
Üzenet elküldve: 2024-09-04 12:54:58
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 920
OOC üzenetek: 58
Játékstílus: Megfontolt
IC üzenetek: 920
OOC üzenetek: 58
Játékstílus: Megfontolt
*Ahogy viszont kiérnek a rendes, szekérjárta földútra, ami a szántóföldek között vezet keresztül, felszáll a ló hátára és engedi vágtázni egy darabon. Egy nagyon kicsi darabon. Ugyanis sűrű most a forgalom és szekerek valamint nagyobb, a szántókon dolgozó napszámosok sétáló tömegei keresztezik szinte az útjukat. A tanyák és istállók által szegélyezett részen, azonban az út néhol elágazik, táblával is jelölve, hogy merre visz. Az egyik ilyen nagyobb tábla előtt elhaladva összeugrik a szemöldöke.*
- Kalácsfalva? Ez eddig is itt volt? *Kérdezi a lótól, természetesen hiába, hiszen az még csak oda se nyerít rá, miket hord össze.*
- Talán egyszer érdemes lenne erre is letérni, ha már ilyen szép névtáblája van, lehet ott valami. *Beszél újfent magában csak.*
- Nem vagy igazán jó beszélgetőpartner hallod-e. *Hordja is le az állatot, mintha ez ellen tehetne bármit is.*
- Nem mintha számítana. *Sóhajt egy nagyot, már korábban is megesett, mikor a könyvtárban bújta a pergameneket, hogy némely kérdést, jobb hallgatóság híján, csupán az istennőhöz intézett, aztán ha pörölt magában, tőle kért elnézést. Mégiscsak az ő templomában történ az eset. Közben haladnak tovább a fő útvonalon, több egyéb táblát is szépen elolvas közben, hiszen a tempó engedi.*
- Kalácsfalva? Ez eddig is itt volt? *Kérdezi a lótól, természetesen hiába, hiszen az még csak oda se nyerít rá, miket hord össze.*
- Talán egyszer érdemes lenne erre is letérni, ha már ilyen szép névtáblája van, lehet ott valami. *Beszél újfent magában csak.*
- Nem vagy igazán jó beszélgetőpartner hallod-e. *Hordja is le az állatot, mintha ez ellen tehetne bármit is.*
- Nem mintha számítana. *Sóhajt egy nagyot, már korábban is megesett, mikor a könyvtárban bújta a pergameneket, hogy némely kérdést, jobb hallgatóság híján, csupán az istennőhöz intézett, aztán ha pörölt magában, tőle kért elnézést. Mégiscsak az ő templomában történ az eset. Közben haladnak tovább a fő útvonalon, több egyéb táblát is szépen elolvas közben, hiszen a tempó engedi.*
1463. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:38:33
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:38:33
ÚJ
Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 190
OOC üzenetek: 7
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
- Merlas? *-pislant Danrim-ra-* Az ugyanazt mondta, amit te mondtál, mielőtt elindultunk. Esteledni kezdett már, mikor látta a szörnyet. A..
*Egy pillanatra elgondolkozik, belehunyorog a semmibe ahogy a friss emlékekre került még frissebb ijedtséget próbálja arrébb tisztogatni.*
- … Glovmoor folyónál. Ahol a romos híd van. A.. *-elkerekednek a szemei, majd összehúzza őket. Félrebiccenti a fejét, mintha valami olyat hallana, ami csak az ő fülének játszik; karjait is leengedi. Valami gondolat egészen bekattant a fejébe.-* Azt mondta.. tán' nem pont így, de.. azt mondta, hogy a romhíd, amire a rúnák vannak vésve.
*Danrimra néz.*
- Te láttad mán' azokat a rúnákat? Mifélék, ha igen? *-körbepislant, tekintete végigsiklik a sápadtzöld Cagon-on, Faerum-on, és még a szendergő Nosziel-en is.-* Ti láttatok mán' olyat, hogy rúnákat vésnek hidakra? Mer' én még nem. És mi van, ha.. ha ennek köze van.. ahhoz?
*Állával meghatározhatatlanul kifelé int, de egyértelmű, hogy mire gondol.*
- Tán' mindegy az neki, hogy négy vagy két lábon áll az, amit megtámad. Tán' nem is azér' csinálja, mer' éhes. Mi van, ha csak a szív kell neki? Mer' nem is állat, hanem valami.. bőrváltó, vagy megzápult mágus, vagy hasonló fattyú?
- Merlas? *-pislant Danrim-ra-* Az ugyanazt mondta, amit te mondtál, mielőtt elindultunk. Esteledni kezdett már, mikor látta a szörnyet. A..
*Egy pillanatra elgondolkozik, belehunyorog a semmibe ahogy a friss emlékekre került még frissebb ijedtséget próbálja arrébb tisztogatni.*
- … Glovmoor folyónál. Ahol a romos híd van. A.. *-elkerekednek a szemei, majd összehúzza őket. Félrebiccenti a fejét, mintha valami olyat hallana, ami csak az ő fülének játszik; karjait is leengedi. Valami gondolat egészen bekattant a fejébe.-* Azt mondta.. tán' nem pont így, de.. azt mondta, hogy a romhíd, amire a rúnák vannak vésve.
*Danrimra néz.*
- Te láttad mán' azokat a rúnákat? Mifélék, ha igen? *-körbepislant, tekintete végigsiklik a sápadtzöld Cagon-on, Faerum-on, és még a szendergő Nosziel-en is.-* Ti láttatok mán' olyat, hogy rúnákat vésnek hidakra? Mer' én még nem. És mi van, ha.. ha ennek köze van.. ahhoz?
*Állával meghatározhatatlanul kifelé int, de egyértelmű, hogy mire gondol.*
- Tán' mindegy az neki, hogy négy vagy két lábon áll az, amit megtámad. Tán' nem is azér' csinálja, mer' éhes. Mi van, ha csak a szív kell neki? Mer' nem is állat, hanem valami.. bőrváltó, vagy megzápult mágus, vagy hasonló fattyú?
1462. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:19:35
Üzenet elküldve: 2024-09-03 09:19:35
ÚJ
Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
IC üzenetek: 372
OOC üzenetek: 0
Játékstílus: Vakmerő
//A vadászlaki rém//
* Utólag visszagondolva tényleg saját hülyeségének köszönheti jelenlegi helyzetét. Ha nem hőfejűsége fogja a sírba vinni, akkor valószínű hosszú életet fog megélni. Ha nem jön vissza a másik, akkor az ork biztos fűbe harap. Talán meghálálja később nekik, csak éljék túl. Már javult annyit az ork, hogy tudjon kevergetni. Csak lenne nála valami, amit tudna keverni. *
- Az állatokat bevitték, így nem volt más választása. Gondolom.
* A többiek egész jó kérdéseket tesznek fel. Bár Cagon nem tudja mindenre a választ, azért megpróbálja megválaszolni azt, amit megtud. *
- Hogy működik? *Pillant Alaver irányába. * Legfőképp ivással. Ha szerencsék van, akkor sebre öntve is kifejti hatását. * Majd Faerum felé fordítja a fejét. * Szag? Hát ne haragudj, de fogalmam sincs. Erre őszintén csak azt tudom felelni, hogy én az előbbi zöldnek sem éreztem a szagát. Bár ez nem nagydolog, elvégre nekünk kétlábúaknak eltörpül a szaglásunk a legtöbb négylábú mellett. Ez valami meg mintha nem tudná eldönteni, hogy ő most melyik! Elvégre láttátok, hogy hogy támadott engem. Majd miután megjelentetek úgy ereszkedett le és futott tovább.
* Hirtelen az oldalába nyilall a fájdalom. Ennek hatására enyhén felnyög és odakap a kezével. Olybá tűnik, hogy nem oldotta meg a problémáit az ital. *
- Akkor holnap a hídhoz? Biztonságosabb lenne, mint megkeresni a fészkét. Lehet, hogy jó a hallása is.
* Azért látható, hogy az ork nincs túl beszédes kedvében és közel sem beszél annyit, mint előtte. Talán a sebesüléseinek köszönhetően, de alig van ereje. Egy kiadós alvás talán megoldja a helyzetét. *
* Utólag visszagondolva tényleg saját hülyeségének köszönheti jelenlegi helyzetét. Ha nem hőfejűsége fogja a sírba vinni, akkor valószínű hosszú életet fog megélni. Ha nem jön vissza a másik, akkor az ork biztos fűbe harap. Talán meghálálja később nekik, csak éljék túl. Már javult annyit az ork, hogy tudjon kevergetni. Csak lenne nála valami, amit tudna keverni. *
- Az állatokat bevitték, így nem volt más választása. Gondolom.
* A többiek egész jó kérdéseket tesznek fel. Bár Cagon nem tudja mindenre a választ, azért megpróbálja megválaszolni azt, amit megtud. *
- Hogy működik? *Pillant Alaver irányába. * Legfőképp ivással. Ha szerencsék van, akkor sebre öntve is kifejti hatását. * Majd Faerum felé fordítja a fejét. * Szag? Hát ne haragudj, de fogalmam sincs. Erre őszintén csak azt tudom felelni, hogy én az előbbi zöldnek sem éreztem a szagát. Bár ez nem nagydolog, elvégre nekünk kétlábúaknak eltörpül a szaglásunk a legtöbb négylábú mellett. Ez valami meg mintha nem tudná eldönteni, hogy ő most melyik! Elvégre láttátok, hogy hogy támadott engem. Majd miután megjelentetek úgy ereszkedett le és futott tovább.
* Hirtelen az oldalába nyilall a fájdalom. Ennek hatására enyhén felnyög és odakap a kezével. Olybá tűnik, hogy nem oldotta meg a problémáit az ital. *
- Akkor holnap a hídhoz? Biztonságosabb lenne, mint megkeresni a fészkét. Lehet, hogy jó a hallása is.
* Azért látható, hogy az ork nincs túl beszédes kedvében és közel sem beszél annyit, mint előtte. Talán a sebesüléseinek köszönhetően, de alig van ereje. Egy kiadós alvás talán megoldja a helyzetét. *
1461. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2024-09-02 14:27:30
Üzenet elküldve: 2024-09-02 14:27:30
ÚJ
Rang: Mesélő
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
IC üzenetek: 550
OOC üzenetek: 80
Játékstílus: Szelíd
//A vadászlaki rém//
*Danrim csendben hallgatja a többieket. Miközben megosztják egymással észrevételeiket, a vihar is elvonulni látszik. Már nem feszíti a ház léceit, már nem süvít úgy, mintha bármelyik pillanatban be óhajtana törni a viskóba.*
-Élelmet? Akkor miért rátok támadt? Nem viseltek vaskos páncélt ugyan, mint az északi urak, de azért nem is Ti vagytok a legkönnyebb préda a faluban. Eleddig pedig elkerülte a népeket. És evett az mindent. De a szívüket mindig elvitte. *Megvonja vállát. Ő csupán vadászként gondolkodik.*
-Faerum jól mondja. Mindig oka van, ha valami nem úgy néz ki, ahogy. *Révetegen bámul az ablakon keresztül ásító sötétségbe.*
-Én még sosem láttam ilyen lényt. De olyan itókát sem, mint amit szorongatsz. *Pillant a sebesült Cagonra.*
-Talán beválhat. Mindenesetre érdemes lenne utánajárnunk még egy-két dolognak, mielőtt csapdát állítunk a bestiának. *Maga is elgondolkodik. Közben a leány leül a lócára, hogy ott szenderedjen álomra.*
-Még akkor is, ha az idő nem nekünk dolgozik. Most támadott először kétlábúra... És van egy sejtésem, hogy nem utoljára. *Aggódva pillant leánya felé.*
-Mit mondott Merlas? *Pillant Alaverre.*
-Hol látta a szörnyet? Talán érdemes ott szétnézni egyszer, mielőtt elszánjuk magunkat. Lehetőleg ezúttal nappal. *Pillantása csak kissé rosszalló, de egyebet nem fűz hozzá.*
-Aztán pedig... Kieszelünk valamit.
*Danrim csendben hallgatja a többieket. Miközben megosztják egymással észrevételeiket, a vihar is elvonulni látszik. Már nem feszíti a ház léceit, már nem süvít úgy, mintha bármelyik pillanatban be óhajtana törni a viskóba.*
-Élelmet? Akkor miért rátok támadt? Nem viseltek vaskos páncélt ugyan, mint az északi urak, de azért nem is Ti vagytok a legkönnyebb préda a faluban. Eleddig pedig elkerülte a népeket. És evett az mindent. De a szívüket mindig elvitte. *Megvonja vállát. Ő csupán vadászként gondolkodik.*
-Faerum jól mondja. Mindig oka van, ha valami nem úgy néz ki, ahogy. *Révetegen bámul az ablakon keresztül ásító sötétségbe.*
-Én még sosem láttam ilyen lényt. De olyan itókát sem, mint amit szorongatsz. *Pillant a sebesült Cagonra.*
-Talán beválhat. Mindenesetre érdemes lenne utánajárnunk még egy-két dolognak, mielőtt csapdát állítunk a bestiának. *Maga is elgondolkodik. Közben a leány leül a lócára, hogy ott szenderedjen álomra.*
-Még akkor is, ha az idő nem nekünk dolgozik. Most támadott először kétlábúra... És van egy sejtésem, hogy nem utoljára. *Aggódva pillant leánya felé.*
-Mit mondott Merlas? *Pillant Alaverre.*
-Hol látta a szörnyet? Talán érdemes ott szétnézni egyszer, mielőtt elszánjuk magunkat. Lehetőleg ezúttal nappal. *Pillantása csak kissé rosszalló, de egyebet nem fűz hozzá.*
-Aztán pedig... Kieszelünk valamit.
1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160