Külső területek - Szántóföldek
Karaktered neve: ---       Rangod: Nem bejelentkezett felhasználó       Pénzed: --- arany     
Varázsitalaid: Neked nincsenek varázsitalaid!


Üdvözlünk!

Ez itt a www.Lanawin.hu weboldal játéktere. Egy fórumos szerepjáték. Te nem vagy bejelentkezett állapotban, ezért nincs jogod ténykedni a fórumon. Csak olvasni tudod a hozzászólásokat, semmi mást. Ha szeretnéd kipróbálni milyen is a fórum valójában, átélni izgalmas kalandokat, varázslatokat tanulni, bájitalokat vásárolni, egyedi karaktert létrehozni, felszereléseket kovácsoltatni, vagy küldetéseket végrehajtani, akkor regisztrálj bátran, ne habozz. Miután regisztráltál, és beléptél minden funkciót elérhetsz. Lehetőséged lesz részt venni a mesékben, vagy csak spontán játszani a megalkotott, mesés világban. Felkutathatod a város rejtélyeit, és részese lehet egy olyan fórumos szerepjátéknak, ahol a játékosok kényelme, és a játék élvezete a legfontosabb.

Vissza a főoldalra!
Erdőszéli tisztás (új)
Taverna a Három Baráthoz (új)
SzántóföldekTharg birtokok (új)
Füves puszta (új)
Kikötői erdőség (új)
<< Előző oldal - Mostani oldal: 99 (1961. - 1980. üzenet) - Első olvasatlan beíráshoz >>Oldal váltása: - Következő oldal >>

1980. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-22 08:57:59
 ÚJ
>Zaxdor Karag avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 251
OOC üzenetek: 2

Játékstílus: Vakmerő

//Hazafelé//

*Nincs szüksége lóra, valószínűleg nem is lenne olyan, amely elbírná, így csak komótos léptekkel halad Kagan lova mellett, ha az gyorsít, hát gyorsít ő is. Krestvir testét mindig óvatosan igazítja meg. Nem tolulnak fel benne eldöntendő kérdések, a parancsot sohasem kérdőjelezi meg, így azon sem gondolkodik, vajon miért volt szükség arra, hogy a lányt elkábítsa. Halkan szuszog a vállán, súlya pillekönnyű, mint egy szelíd galambé. Persze, ha felébred, vélhetően nem lesz ennyire szelíd.*
- Csak ezüstös fényű csillagocskákat ne engedj ki. *Morog magában halkan, mert a menet néma, mint egy temetés. Igazából hűen tükrözi voltát, a gyászolók menetét. Kagan láthatóan gondolataiba merülve, Zaxdor nem kívánja zavarni, egyébként sem lennének egyéb kérdései, bár jelenleg nem ismeri a saját útját sem. ~ Kiderül, ha odaértünk. ~ Vonja meg a vállát. Közben azért a lányra is gondol, kit elsodort tőle a szél. Mentoráltja, a törzsfő lánya, ki tudja merre jár. ~ Vajon odaértek abba az erődbe? ~ Teszi fel a kérdést magában, melyre eddig nem volt ideje, majd el is hessegeti a gondolatokat. ~ Felnőtt nő, aki boldogul a saját lábán. ~ Felnéz, s a végeláthatatlan szántóföldeken tekint végig, mint egy idegen, kinek még nincs otthona. Krestvirt válláról átveszi karjaiba, s elnézi a lány fiatal arcát, sötét haját.*
- Jól elintéztelek, hah! *Morran fel fejét rázva.* Biztos kissé pipa leszel, ha megébredsz. De a tarkódra borogatás kell majd. *Hangtalanul mosolyodik el, tekintete hideg, egyben némiképp megértőnek is mutatkozik.* Csak ne varázsolj. Utálom a kis ezüstös fényű csillogást. *Komorodik el tűnődve.*


1979. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-22 01:32:55
 ÚJ
>Drameiloten Sayqueves avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 248
OOC üzenetek: 8

Játékstílus: Vakmerő

//Gazdag élet//

- Még hogy én elvegyelek téged? * Hüledezik Dram, bár nem is olyan rég még viccelődtek rajta. * Hallatlan! Nem nem, drága testvérem, barátkozz meg a gondolattal, hogy ha nem nő be időben a fejed lágya, akkor egy ráncos vén öregember mellett kelsz és fekszel minden nap. Az is lehet, hogy a kor miatt zsémbes lesz, és zsugori, persze, másképp nem lehetne gazdag. Reggeli ebéd vacsora, nem más mint kenyér és víz. Ott majd rájössz, hogy jobb lett volna viselkedni. * Persze az egész hihetőbb lenne, ha nem bujkálna végig a mosoly a szája szögletében. *
- Az biztos, fel is hívlak majd magam mellé a pódiumra, csodáljon meg mindenki téged, a sikereim kulcsát. Persze csak ha férjuradat nem zavarja, hogy a tömeg előtt mutatkozol. * A boxolás nyomás megdörzsöli, nem szokott hozzá, hogy megüssék, és hiába gyengék Wymni karjai, mégis szokatlan, és kellemetlen érzés. Ettől függetlenül hamar leporolja a lányt, és egy gyors ölelést is megejtenek.*
- Hát persze, a legfényesebb, legdrágább bundát, hiszen te csak a legjobbat érdemled. * Válaszolja halkan, és megcsókolja testvére homlokát, aztán kibontakozik az ölelésből. A sürgetésre csak bólint.*
- Valóban, és nem tanácsos ilyenkor kint kóborolni. De nézd, már közel vagyunk. *Mutat maguk elé, és megszaporázza lépteit. *
- Lassan kijutunk a tisztásra, ahol megnézhetjük a várost. Nem akarok közelebb menni annál. Ha nem lángol, az nekem elég, és fordulhatunk is haza. * Mondja elszántan és magabiztosan, miközben vezeti tovább testvérét. *


1978. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-22 01:22:46
 ÚJ
>Wymnter Sayqueves avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 147
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Gazdag élet//

- Dehogy adnál...előbb vennél el te magad - * vigyorodik el, az alapján véleményt alkotva, ahogy testvérét ismeri. Soha nem adná olyannak, akit Wym nem szeret és/vagy nem akar. Ebben a lány egészen biztos. *
- Komolyan? - * vigyorodik el a dicséret - legalábbis annak vett válasz - boldogsággal tölti el. * - Nos ha egyszer városirányító leszel ne felejtsd el megköszönni nyilvános beszédeid végén drága húgodnak azt, hogy hová is jutottál - * viccelődik kicsit beleboxolva testvére vállába, finoman, hogy csak a gesztust érezze.
Majd jön a fekete leves, a téma elterelődik és Wym már korántsem olyan boldog. *
- Rendben. -* egyezik bele, még ez a megoldás is szimpatikusabb az előzőnél. Neki nem kellenek hőstettek, legalábbis nem azért cserébe, hogy elveszítse bátyját.
Amikor fivére közelebb lép, szelíd éllel dorgálva zavartan hajtja le fejét. Úgy érzi magát mint régen, amikor még gyerekek voltak, amikor még ténylegesen testben és lélekben is egészen kislány volt és folyton koszos pofijú... hányszor játszották már ezt el. *
- A legfényesebb szőrűt? - * kérdezi cincogó hangon, belesimulva az ölelésbe. Kezét leveszi a tőrről és átkarolja vele testvérét. Kihasznál minden pillanatot, majd mikor ellép arcán ott ül az a szokásos derűs mosoly.*
- Lassan ott vagyunk már ugye? Siessünk, már a nap is lemeent!

A hozzászólás írója (Wymnter Sayqueves) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.08.22 01:28:33


1977. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-22 00:48:06
 ÚJ
>Drameiloten Sayqueves avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 248
OOC üzenetek: 8

Játékstílus: Vakmerő

//Gazdag élet//

- Ugyan már, előbb kikupállak én annál. Aztán ha minden kötél szakad, akkor odaadlak egy vén kereskedőnek, akinek már mindegy a feleség kora, csak meg akarja kicsit erősíteni a kapcsolatait. * Von vállat Dram, mintha már gondolkodott volna a dolgon, és kész terve lenne, nem pedig most találná ki. A férfi lelki szemei előtt nem jelenik meg húga ráncosan, nem, ő inkább a vén kereskedő képét vizionálja maga elé, ahogy görnyedt háttal fogja sétapálcáját, lóg a melle és a bőre, már nehézkesen lépked. Nem szívesen adná egy ilyen embernek testvérét. Ahogy erről beszélgetnek és képzelegnek, átérnek a szántóföldekre, ahol Dram már rutinosabban mozog, és itt út is van, de persze az út mentén fűcsomókat is találni. *
- Ilyen türelemre tanító húg, mint te, nincs több. Különleges vagy, Wymni, akár azt is mondhatnám, hogy hálával tartozom a sok éves kiképzésért. Ha politikai karriert akarok befutni a városban, másoknak esélyük nem lesz utánad, hogy kihozzanak a sodromból. * Feleli mosolyogva félkomolyan, miközben egy komolyabb témára terelődik a szó. A medvetámadás, amivel Dram csak viccelődött, de testvérkéje komolyabban vette annál. A sok év közelség után könnyen kiismeri a lányt, és kiérzi a hangjából a szomorúságot. Nem tudja, hogy mit feleljen, de közben a lány már folytatja is, dörmögi a parancsot, mire az idősebbik testvér csak megcsóválja a fejét. *
- Jó, akkor ha ránk támad egy medve, egymás karjaiban várjuk a halált. * Jelenti ki, tudja, hogy ez már rég nem vicces, de valamennyire fel kell készítenie a testvérét az életre. Vannak olyan helyzetek, amikor olyat kell tenni, ami nem szimpatikus, ami nem kellemes. A felelősségteljesebb Sayqueves bármikor egy medve elé vetné magát, hogy ezzel húgát védje. Viszont a porfelhőből előkászálódó elfecskét odahúzza magához.*
- Nézd meg hogy nézel ki... * Csóválja a fejét, és elkezdi leporolni, illetve arcáról is ledörzsölni a koszt és a port. *
- Ha szeretnéd, hozok neked medvebundát... Veszek egyet a városban. * Vigyorog rá a lányra a tisztogatás közben, aztán magához húzza, hogy megölelje. *


1976. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-21 21:54:29
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

*A haláleset az egész családot mélyen megrázza. Fent a szobában nem is esik több szó, Luni kedves megjegyzésére is csak egy bólintás a válasz, beszédre egyelőre senki nem képes. Kint az udvaron is néma csend honol, melyet az időnkénti szipogás tör meg a könnyáradat közepette. Fel sem tűnik neki, hogy távolról figyelik, annyira leköti saját gyásza, a baráti ölelésre azonban eltörik benne valami, és bár nem hitte, hogy lehet még fokozni, de az eddigieknél is sűrűbben kezdenek hullani a könnyek. Gondolatai képzeletben messze járnak, egy évekkel ezelőtti napon, amikor békésen üldögéltek Morival pont ennek a fának a tövében. Mikor újra beszédet hall, zavaros elméje gonosz tréfaként igyekszik elhiteti vele, hogy húga beszél hozzá, pár pillanattal később azonban világossá válik számára, hogy csak Luni szólt hozzá, és bár nagyon hálás neki a támogatásáért, egy másodpercig őszinte csalódottság lesz úrrá rajta, amiért nem Mori van itt mellette és öleli őt át. ~Ez őrültség!~ gondolja, kicsit megrázva fejét, hogy kitisztuljanak a gondolatai és képes legyen egy épkézláb választ megfogalmazni*
- Rendben, menjünk! *bólint rá Luni javaslatára, a lehető legrövidebbre fogva a beszédet, ugyanis fél, egy hosszabb mondat összerakásával már nem birkózna meg. Szavait meg is valósítandó, lassan feláll, majd ha Luni is követi, megindul a ház felé, hogy az ajtóból még visszaforduljon egy pillanatra, reménykedve, hátha vár rá valaki a fa tetején. Csalódottan fordul azonban vissza a rideg, komor szobák felé, minden további lépést lassan, megfontolva téve meg, mintha csak a járás is nehezére esne. Végül visszatér a betegszobába, aminek lassan teljesen más funkciója lesz, továbbra is ott találva anyát az ágy mellé térdelve sírva.*
- Talán jobb lenne, ha inkább visszamennél a szobádba... *jegyzi meg, ahogy mellétérdel, átölelve őt, hogy kissé megvigasztalja. Anya és lánya összeborulása nem kevésbé könnyekkel teli, mint a kertben lejátszódott jelenet, a vége pedig az, hogy lekíséri a megtört asszonyt a saját szobájába, majd hozzálát húga előkészítéséhez a temetésre. Első lépésként tegnapi rögtönzött fekhelyét igyekszik felszámolni, amikor a puha takarók közül kigurul egy kis üvegcse. ~Ez meg mi?~ emeli fel az üveget, amiben arra a varázsitalra ismer, amit Luni adott neki korábban, hátha segít a húgán. ~Vajon tényleg használt volna?~ teszi fel magában a kérdést, az eddigieknél is jobban felelőssé téve magát húga halálért, már ha ez egyáltalán lehetséges, hisz akárhányszor kezeire tekint, Mori vérét látja rajtuk, mintha csak a puszta kezével vetett volna véget az életének. ~Az én hibám az egész! Én öltem meg...~ gondolja megrendülten, ahogy a vörös varázsitalt nézi, amiről szintén a vér jut eszébe. ~Megmenthettem volna. Én okoztam a halálát...~ mereng magában, egy pillanatig erősen fontolgatva, hogy hagyja kihullani az üveget az ujjai közül, nézve, ahogy ezer darabra törik a padlón, vérbe borítva mindent. Végül azonban mégis meggondolja magát, és elindul, hogy megkeresse Lunit*
- Tessék, azt hiszem, te ennek már nagyobb hasznát veszed! *nyújt át1 Vérvörös varázsitaltLuninari Heiphinekarakternek , majd színtelen hangon folytatja tovább*
- Visszamegyek, előkészítem a holttestet a virrasztásra és a temetésre. Anya lepihent kicsit, de később muszáj lesz szólnia a papnak és falu véneinek. Ez pedig azt jelenti, mi sem maradhatunk sokáig, legkésőbb holnap reggel indulnunk kell. *összegzi röviden a helyzetüket. Bár nem tudja, Luni falujában mik a szokások ilyenkor, náluk azonban hosszas és igen sok résztvevős virrasztás jár a halottnak, mielőtt eltemetik. Nagy nehezen sikerült megbeszélnie anyjával, hogy ma este még ne hívjon át senkit, meghagyva ezt az éjszakát az ő gyászának, másnap azonban szeretne még azelőtt eltűnni, hogy a faluból bárki más észrevenné, hogy újból itt járt. Mielőtt visszatért, sokat gondolt erre a helyre és az itt lakókra, hogy mi van velük, most viszont furcsán üresnek érzi magát, mint akit már nem érdekel senki és semmi. Az sem, hogy Luni számára esetleg nem egészen világos, miről beszél, bele se gondolva, a lány számára mennyire értelmetlennek tűnhet az egész. További magyarázat helyett azonban inkább megragad egy kisebb vizes dézsát, és elindul vele húga szobájába, hogy lemosdassa és átöltöztesse, ahogy illik. A feladat elvégzéséhez minden lelki erejére szüksége van, mégis úgy érzi, ezt neki magának kell elvégeznie, reménykedve, hogy ez megnyugvást hoz háborgó lelkének. Annyira el van foglalva azonban saját érzéseivel és gondolataival, hogy teljesen elfeledkezik Luniról, és csak akkor jut eszébe a lány, mikor már végzett a mosdatással és Morira adta legszebb ünneplő ruháját. Ahogy befejezte azonban visszateszi a dézsát oda, ahol találta, majd a lány keresésére indul*
- Fent leszek az emeleten. *tekint szemével a fenti szoba felé, ugyanis nem képes hangosan kimondani, miért lesz ott vagy mit fog csinálni, annyira felfoghatatlan számára még ez az egész. Természetesen nem várja el Lunitól, hogy vele tartson, azonban különösebben foglalkozni se tud a lánnyal, hiszen a gondolatait örvényként szippantja magába az a sötét lyuk, amit Mori távozása hagyott maga után a szívében*
- Ha éhes vagy, vagy bármire szükséged lenne, szolgáld ki magad nyugodtan! Próbáld kipihenni magad, amennyire tudod! *igyekszik összeszedettnek hangzani, mint aki mindent a kezében tart, valójában azonban ereje végén jár már, és csak annyit tud tenni, hogy visszamegy húga ágya mellé, és egy közeli székre ülve igyekszik rendezni gondolatait, miközben megpróbálja örökre emlékezetébe vésni Mori arcvonásait, hogy sose felejtse el, hogy is nézett ki.*


1975. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-20 22:41:59
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Már majdnem úton van kifelé a szobából, azon gondolkodva, hogyha Mori még nem tért magához, akkor vagy felhoz egy kis reggelit Launak lentről, vagy megkéri, hogy jöjjön le vele enni, amikor meghallja a lány kiáltását a szomszéd szobából, ami csak egyetlen egyet jelenthet.
Ha megtehetné, ha csak úgy hazasétálhatna, mint bárki más, ha csak unalmában és kíváncsiságból jött volna el otthonról külvilágot látni, akkor pontosan ez lenne az a perc, amikor eldöntené, hogy az első adandó alkalommal hazamegy. Kezd már kicsit sok lenni számára az egész kinti világból. Egészen egyszerűen anyai ölelésre vágyik. Vigasztaló szavakra, és valami kedves kis hazugságra lenne szüksége arról, hogy milyen szép hely is valójában a világ, és mennyire hosszú és boldog élet vár még rá valahol.
Persze éppen ez az a pillanat, amikor a lehető legtávolabb áll attól, hogy önmagát kezdje el sajnálni, mégsem képes szabadulni a gondolattól, hogy napról napra egyre rosszabb dolgok történnek, a legrosszabb közülük pedig vitathatatlanul ez, ami most történt. Bár nem ismerhette meg soha Lau húgát, az alapján, amit a lány mesélt róla, biztos benne, hogyha itt nőtt volna fel, ők hárman nagyon jó barátnők lettek volna, de még ha nem így lenne, akkor is, hogyan ne lenne képes porba sújtani a tudat, hogy valakinek úgy kellett meghalnia, hogy még felnőni, és igazán élni sem volt lehetősége?
Pedig mennyire szerette volna, ha ez az egész nem történik meg, és közben végig abban reménykedett, hogy nem hiába reménykedik! Az igazság mégis az, hogy egészen mostanáig hazudott magának. Valahogy a kezdetektől fogva volt valami a levegőben, ami nyugtalanította. Legszörnyebb balsejtelmei és legrosszabb előérzete folyton hatalmukba akarták keríteni, de ő mégis küzdött és tiltakozott ez ellen minden erejével, mintha csak ezen múlna az egész, holott már akkor is teljesen biztos volt, hogy nem ezen és nem rajta múlik semmi. Teljesen mindegy, hogy ő mit gondol, mond, vagy mit nem akar gondolni. A világ sajnos nem úgy működik, hogy puszta akarattal, vagy vágyakkal szabályozható és irányítható legyen, ezen pedig még az istenek léte, vagy nem létezése sem változtat semmit. Ha így volna, akkor Mori meg sem betegszik, ha pedig mégis, hát meggyógyul hamar.
Talán Triv arca árulta el, hogy tényleg nagy a baj, és valójában már nincs remény, éppen csak ő szerette volna nem észrevenni ezt, mert reménykedett Lau miatt, talán csak az odahaza magára szedett pesszimizmusát nem tudta levetkőzni, ezért volt az, hogy az örök szorongás és a már-már szokásossá váló rossz előérzet itt is maguk alá akarták temetni.
Talán okosabb lenne most a szobában maradni, mégis, mintha maguktól vinnék a lábai át a másikba. Még látja Lau csókját Mori homlokára, látja Trivet, ahogyan elsírja magát, miközben ő maga is megrendülten és holtsápadtan áll, biztosan abban, hogy élete végéig kísérteni fogja még ez az elátkozott perc.
Éppen Lau az, akit legjobban megszeretett azok közül, akikkel azóta találkozott, hogy a falujától legtávolabbi tilalomfát is elhagyta, pont ő az, akit nem szeretett volna soha szenvedni látni, most pedig épp neki, át kell élnie az elviselhetetlent, ő pedig, éppen ugyanúgy, mint eddig, nem tud segíteni neki semmit.
Persze, hogy esze ágában sincsen megállítani őt, amikor mellettük elmegy, magára hagyva őt édesanyjával, és immár halott kishúgával, mondani pedig szintén nem mond semmit. Nem is tudna mit, és ahhoz is végtelennek tűnő pillanatok kellenek, hogy újra legyen hangja, amivel ki tud préselni önmagából összesen kettő bizonytalan szót.*
- Nagyon sajnálom! *mondja Trivnek halk, erőtlen és megremegő hangon, könnyes szemmel, választ sem várva. Pontosan tudja, hogy mennyire üres, mennyire semmitmondó ez a két szó, és mennyire nem fejezhet ki velük semmit, de képtelen ott állni sápadtan és néma csendben.
Így is teljesen biztos benne, hogy a lehető legrosszabb helyen és időben alkalmatlankodik. Egy gyermek, vagy testvér elvesztése olyan mély kín, amin amúgy sem enyhíthet egyetlen szó sem, ráadásul annyira személyes, csak a családra tartozó fájdalom, hogy a lehető legkevesebb helye van idegeneknek, ott, ahol megtörténik.
Nem tud mit tenni, halkan kihátrál hát a szobából, mintha ott sem lett volna, kettesben hagyva Trivet most már élettelen lányával, hiszen biztos benne, hogy bármit is tenne, most tényleg csak zavarni lenne képes, aztán óvatos lassúsággal Lau után indul, pedig talán okosabb lenne magára hagyni most. Ugyanakkor nem bujkálhat előle egész nap a házban, úgy téve, mintha ott sem lenne. Minden bizonnyal ennek is el fog jönni az ideje hamarosan, most ellenben ösztöne azt súgja, hogy nem hagyhatja magára.
Aztán mégis félve nézi őt az ajtóból, és nem mer a közelébe menni. Nem az ijeszti meg, ahogyan próbálja valahogy levezetni a hirtelen rászakadt fájdalmat, inkább csak attól fél, hogy komoly kárt fog tenni magában. Szinte már megkönnyebbülés, amikor látja leroskadni a fa tövébe, és sírni, de még mindig számára végtelennek tűnő percekig hagyja, hogy egyedül legyen.
Végül aztán halkan sétál Lauhoz, mintha szellem lenne maga is, akinek lábai nem csapnak zajt, majd óvatosan hajol le hozzá, pont mint aki egyáltalán nem biztos benne, hogy helyénvaló dolog-e, amit tenni készül. Mégsem tehet semmi mást.
Amennyiben Lau engedi és nem bontakozik ki az öleléséből, először bátortalanul és félszegen, majd egyre szorosabban öleli magához őt, mintha ezzel magába szívhatna fájdalmából valamennyit.
Kicsit anyáskodó ölelés ez, pontosan olyan, amelyről tudja, aki adja, hogy a tragédiát és a fájdalmat nem űzheti el vele, mégsem képes nem ölelni és tétlenül nézni, hogy akit szeret, az mennyire nagyon szenved. Ő is sír, de valamiért reméli, hogy Lau nem érzi meg, ha már látni nem láthatja az arcát.
Mintha az idő is megállna a mozdulattal együtt, azonban leginkább csak fájdalmat zár magába, semmi mást.*
- Gyere vissza velem Lau, kérlek! Édesanyádnak biztosan szüksége van rád. És szerintem neked is rá. *mondja halkan és gyengéden, miután képes arra, hogy ne remegő hangon szólaljon meg. Biztos benne, hogy egy igazi, anyai ölelés ezerszer többet érne most, mint az övé, ahogyan abban is, hogy Trivnek tényleg szüksége van arra, hogy két lánya közül legalább Lau mellette legyen most, hogy Mori ezen a világon már soha többé nem lehet vele.*


A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.08.20 23:02:19


1974. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-20 15:21:48
 ÚJ
>Kagan Thargodar avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 2255
OOC üzenetek: 782

Játékstílus: Vakmerő

//Hazafelé//

*Könnyű ügetésben tart hazafelé, csapatát hátrahagyva, egyedül. Útja a Tharg Ösvényen vezet délnek, azon a vidéken, melyet jobbára "Senki Földjének" neveznek azok, kik - Kaganhoz hasonlóan - a hatalmasok szemével látják a vidéket. Az itt élő népeknek természetesen megvan a maguk neve - és véleménye - és egészen máshogy hívják.*

*Ahogy halad, jobbára gondolataiba merül, de néha feleszmél, és új szemmel, egy hódító pillantásával méregeti a vidéket. Elhalad az elhagyatott Owairat-major mellett, majd eléri a Gázlót, és a Tharg Birtokok északi határát.*


1973. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-18 22:58:54
 ÚJ
>Annulien Raenelar avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Törölt felhasználó
IC üzenetek: 122
OOC üzenetek: 2

Játékstílus: Vakmerő

*Vadul, kapkodva húzza fel a vödröt a kútból és hajol fölé, hogy arcába fröcskölje a hűsítő, hideg vizet. Kulacsában a Vadvédből hozott víz már végét járja, ráadásul meleg mint a...*
-Ahh.
*Huppan le a földre kezeivel támaszkodva. Eszébe sem volt itt kikötni, de ha már ide vetette a sors... Arcát a napfény felé fordítja, a jóleső napsugarak semmi perc alatt megszárítják még nedves tincseit.
Az a rengeteg szenvedés, amit maga mögött hagy... Nem fogja beteljesíteni, amit születésekor rámért egy felelőtlen apa. Ahogy mondják, mindig van könnyebb út.
Szája sarka aprót rándul, már régóta rágódik a dolgon. Egész gyermekkorában azt hallotta odahaza Lihanechben, hogy a Raenalarok sokra hivatottak. Na majd ő megmutatja.
Feltápászkodik a földről és az erdő felé veszi az irányt. Végre van terve, célja, mindenekelőtt pedig vágya. Aki pedig az útjába óhajt állni, hát próbálja meg.*


1972. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-18 22:09:35
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

*Bár sokáig küzdött vele, végül mégiscsak elnyomta az álom, ahogy a pirkadat első sugarai beestek a szobába. Álmában pedig a kertjükben állt, a legnagyobb almafa közelében, melynek felső ágai közül húga nézett vissza rá*
- Lauren, segíts! Nem tudok lejönni! *hallatszik szomorú kiáltása, ahogy az a valóságban is megtörtént már párszor, hiszen sose azon gondolkodott, hogy tud majd lejutni valahonnan, hanem hogy hogyan mászhat fel*
- Ugorj le, elkaplak! Nem lesz baj! *igyekszik gyengéd mosollyal az arcán biztatni Morit, ki is tárva felé karjait, hogy a kislány jobban lássa, hová kell érkeznie*
- Nem merek! Félek! *hallatszik a felelet heves fejrázás közepette*
- Mégis mitől félsz? A repüléstől? De hisz az nem fáj! Vagy az érkezéstől? Nem bízol benne, hogy elkaplak? *nagy testvérhez mérten igyekszik elővenni okos, logikus érveit, hogy meggyőzze húgát, így a legkönnyebb lejönnie, ám így sem jár sikerrel*
- A magasságtól félek! Olyan messze vagy! *hallatszik húga hangja a fa tetejéről, ezúttal azonban sokkal halkabb, mint korábban, mintha távolabb lenne tőle, feltekintve pedig ijedten veszi észre, hogy a fa egy szempillantást alatt a százszorosára nőtt*
- Ne mozdulj, Mori! Maradj ott, ahol vagy, felmegyek érted! *igyekszik felkiabálni a csúcsig, miközben a fa törzséhez közelít, hogy felmásszon rá. Utolsó szavai azonban úgy tűnik, nem jutnak fel húgához, hisz egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy egyre hangosabb sikítást hall. ~Ne!~ gondolja magában, hiszen rájön, hogy a sebesen zuhanó lányt már közel se tudja olyan könnyedén elkapni, mint az elején tervezte. Mindenesetre igyekszik a megfelelő pozícióba helyezkedni, felkészülve a várható ütközésre, azonban az csak nem jön el. Mori egyszerűen átsuhan a kezei között, könnyedén, mint egy árnyék, amit nem tud megérinteni, bele a lábai előtt heverő szakadékba, ami hirtelen termett ott a semmiből*
- Mori! Mori, hol vagy? *kiáltja a szakadék pereméhez térdelve, hogy minél több mindent lásson, ám a sötétség határtalan, akárcsak kétségbeesése. Már épp azt fontolgatná, hogy utánaugrik, mikor felhangzik mögötte egy hang*
- Ott vagyok! *olyan gyorsan fordul hátra, ahogy csak tud, hogy megpillantsa húgát, amint a szakadék felé mutat, ám megdöbbenve látja, hogy átlát a lányon, tökéletesen kivéve, mi van mögötte* És itt is. *mutat húga a földre* Sőt, még ott fent is! *nyújtja egyik mutatóujját a fa lombkoronája felé, majd maga köré tekint*
- Ott vagyok mindenhol, de legfőképp itt! *lép közelebb nővéréhez, annak szívére helyezve kezét, amit a másik kellemesen hűvösnek érezhet*
- Te megtettél mindent, amit lehetett, de a sorsát senki nem kerülheti el... *folytatja szomorúan a lány* Most már épp itt az ideje, hogy a saját életedet éld! Soha ne felejts el! *fejezi be mosolyogva, beszéd közben egyre átlátszóbbá válva, míg végül egy lágy szellő elsodorja az utolsó foszlányokat is*
- Ne, Mori! *kiált fel álmában és a valóságban is egyaránt. Nem kell felkelnie ahhoz, hogy tudja, mi történt. ~Mori meghalt~ próbálja magában felfogni a történteket, ám a szavak értelmüket vesztik. Nem is tudatosodik benne, mit csinál, mégis odamegy húga ágyához, kisimítja a takarót és megigazítja Mori fürtjeit, majd egy utolsó puszit ad az élettelen homlokra*
- Sajnálom, hogy nem vigyáztam rád jobban! *suttogja neki, reménykedve, hátha hallja még a szavakat húga, bárhol legyen is. Biztos benne, hogy kiáltásával felverte az egész házat, nemcsak a szomszéd szobában alvó Lunit, de még anyját is. Hiába jönnek be azonban hozzá mindketten, csak némán tátogó figurákként látja őket, akiknek hangja nem jut el hozzá. Csak nézi anyját, akinek most már patakzanak a könnyei, ő maga mégsem tud sírni, mintha csak érzéketlen lenne a fájdalommal, gyásszal és minden egyéb érzéssel szemben. Nem maradt benne más, csak a tátongó sötétség, mint a szakadék, amibe álmában tekintett, ám nem látta az alját. ~Ott vagyok!~ csendül egy halk hang a fejében, visszhangozva, mintha messziről és mélyről érkezne. ~Sosem felejtelek el!~ válaszolja gondolatban, majd az ajtó felé indul. Nem bír tovább egy helyiségben tartózkodni a holttesttel. Ha nem akadályozzák meg, az udvarra indul, hogy megbizonyosodjon róla, mi álom és mi nem, hátha van mégis egy szakadék az udvarukon és egy hatalmasra nőtt almafa a kertjükben, aminek a tetején ott várja a kishúga. Csalódottan kell észrevennie azonban, hogy a kert most is olyan, mint tegnap. Ahogy végigsimít az érdes fatörzsön, egyszerre teljes súllyal nehezedik a vállára Mori halála, és érzelmei harag formájában törnek a felszínre. Öklével és tenyerével addig üti a fát, ameddig csak bírja, nem törődve vele, hogy kezeit felhorzsolja közben és számos sebből vérzik már. Mikor minden ereje elhagyja, leroskad a fa tövébe, és érzi, hogy az első könnyek utat törnek maguknak, áthatolva az eddig szilárdnak hitt gáton, hogy aztán már semmi ne állíthassa meg őket, szabadon folyva le arca két oldalán.*


1971. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-18 00:38:13
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Ahogyan arra számított, nyugtalanul alszik, amikor pedig először felriad az éjjeli sötétben, mi mást tudna tenni azon kívül, mint hogy gondolkodik, ameddig játéknyulai és a fáradtság vissza nem altatják? Annak ellenére, hogy az Artheniorban átéltekhez képest az előző nap látszólag békés volt és csendes, tudja, hogy mindez csak a látszat. Valójában rengeteg minden történt, és minden reménye, vágya, valamint imája ellenére semmi sem garantálja azt, hogy végül nem fognak rosszabbul alakulni itt a dolgok, mint ahogyan a városban végül Launak köszönhetően nem. Hogy miatta van lehetősége egyáltalán ilyesmin gondolkodni, abban még mindig legalább annyira biztos most a sötétben, mint a kora délutáni napfényben volt.*
- Dehogy haragszom. *mondta éppen ezért is neki, még utoljára mielőtt magára hagyta volna enni.*
- És megértem, ha nem akarsz beszélni erről itthon, meg persze én sem fogok. De biztos vagyok benne, hogy ami történt, az igen is nagy dolog volt. Te vezetőnek születtél, vagy valami hasonlónak. Valahogy érzem, hogy sokkal többre vagy hivatott annál, mint hogy egy gazdag család szobalánya legyél, vagy valami ilyesmi.
*Meglehet persze, hogy itt túlzásokba esett, és Lau szavaiból is azt vette ki akkor, hogy igen, de most ismét visszagondolva, egyre inkább biztos benne, hogy nem tévedett, és nagyon reméli, hogy ezen a másik lány is elgondolkodik, ha lesz rá néhány nyugodtabb órája, vagy napja, amelyek a mostaniaknál sokkal inkább alkalmasabbak ilyesmire. Különben is, miben bízna, ha nem saját megérzéseiben, és nem pont benne, aki megmentette az életét, vagy legalábbis nagyon jelentős része van abban, hogy még mindig él?
A közelebbi múlton és Lau távolabbi jövőjén való töprengésnél persze sokkal fontosabb, hogy mi fog majd velük történni a közeli jövőben?
A legfontosabb kérdés, úgy érzi, hogy egész vacsora közben ott lógott közöttük a levegőben, és bár hiába kíváncsi a válaszra, nem merte feltenni.
Szerencséjük van, hogy Lau édesanyja szívesen fogadta őket és örült nekik, de, ha szavait és Lau szavait jól értette, akkor az apja részéről korántsem lenne ennyire szívélyes ez a fogadtatás, és most ugyan a férfi nincsen itt, mert a környéken vadászgat, ez a vadászat nyilván nem fog örökké tartani. Kíváncsi lenne rá, hogy vajon mennyi idejük lehet még itt, két éjszaka, talán három?
Nem kicsit nyugtalanítja az a gondolat is, hogy vajon mi lesz akkor Lauval, ha addig Mori mégsem tér magához? Marad és szembenéz az apjával, ami nyilván nem lenne egyszerű, vagy inkább a környéken bujkálnak majd addig, ameddig el nem indul vadászni újra? Bárhonnan nézi, egyik lehetőség rosszabb, mint a másik, és bár Lau édesanyja is azt mondta, hogy most már biztosan minden rendben lesz, valamint ő is arról győzködte a lányt, hogy a közelsége majd biztosan segíteni fog a húgán, képtelen kizárni azt a lehetőséget, hogy mi van, ha mégsem?*
- Elhiszem, engem is az őrületbe tudna kergetni. *sóhajtotta, mielőtt visszaértek volna a vacsorához. Ezen és egy gyors, gyengéd kézszorításon kívül nem hiszi, hogy többet tudott volna tenni érte, főleg nem úgy, hogy fél lábban már a konyhában voltak, de most mégis elgondolkodik azon, hogy talán mondhatott volna valami kedvesebbet, vigasztalóbbat, értelmesebbet ennél.
Aztán persze az is eszébe jut, hogy bármi is történik, ha innen elmennek, vajon hová mehetnek? A többiek után már nem, az biztos, ugyanakkor vissza a városba, ahonnan elmenekültek, szintén nem sok értelme lenne.
Mikor aztán nagy nehezen mégis sikerül visszaaludni, ez az öntudatlan csend sem tart túlságosan sokáig. Egyszer arra ébred fel, hogy szomjas, és ki van száradva a szája, ezért muszáj halkan kiosonnia és keresnie valahol egy kis vizet, egyszer egy álom riasztja fel, harmadszor pedig az, hogy odakint már világosodik.
Mégis igyekszik visszaaludni negyedszerre is, próbálva megbecsülni azt, hogy kényelmes ágyban alszik, illatos ágyneműben, nem pedig egy szekéren ájult álomba a szalmán.
Végül csak eljön a pillanat, amikor arra ébred, hogy már annyira kipihente magát, hogy már akkor sem tudna aludni, ha nagyon akarna.*
- Kérlek benneteket, adjátok, hogy minden rendben legyen! Kértem már ezt sokszor, amióta eljöttem otthonról, tudom, de mégis, a pincét leszámítva sohasem volt ez még ilyen fontos, mint most. *fohászkodik sokadszorra, bár ezúttal fennhangon is kimondja a szavakat, igaz halkan, végtére is ezek a mondatok csak rá és az istenekre tartoznak, senki másra.
Nem tudja, hogy kora reggel van, vagy inkább már késő délelőtt, az viszont biztos, hogy odakint már egészen világos, így az ágyból kikelve megmossa kicsit arcát a szobában lévő vízzel, majd keres egy fésűt, amivel megfésülködhet.
Mori ruháit nem vette volna fel, hogy ne okozzon felesleges fájdalmat ezzel, de nem hiszi, hogy egy fésű használatát akár ő, akár Lau rossz néven venne tőle.
Miután ezen is túl van, kicsit hallgatózik, majd azt latolgatja, hogy elinduljon-e lefelé, vagy előtte belessen-e Lauhoz és Morihoz a másik szobába?
Mikor elindul kifelé úgy dönt, hogy inkább az utóbbit választja, hátha két mosolygó arc az, ami fogadni fogja.*



1970. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-16 23:07:55
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

- Ugyan, erre tényleg semmi szükség. *mosolyog kedvesen a lányra, hiszen ő igazán nem tartja olyan nagy dolognak, amit Artheniorban tett, ám Luni következő szavai hallatán rájön, hogy talán kicsit alábecsülte a lány érzéseit*
- Ne haragudj, nem úgy értettem! Persze, hogy nem zavar, csak szerintem egyáltalán nem tartozol annyival, amennyivel gondolod. *jegyzi meg, ahogy lassan kezdi megérteni, hogy igazából nem is neki van szüksége a hálára, hanem a lánynak arra, hogy kifejezhesse, így róva le vélt tartozását, amiért megmentette az életét. ~De hát nem tartozik semmivel!~ tiltakozik egy kis hang továbbra is a fejében, azonban igyekszik elnyomni azt, hagyva, hogy Luni úgy mutassa ki az érzéseit, ahogy neki tetszik*
- Igen, azt hiszem tényleg jobb lesz, ha anyának erről nem szólunk! *zárja le végül egy rövid nevetéssel a témát, ahogy elképzeli, milyen ijedt és aggódó arcot vágna édesanyja, ha megtudná, mi minden történt vele, mióta eljött itthonról. ~Talán jobb is, ha nem tud semmit~ gondolja kissé szomorúan, húgán kívül azt sajnálva legjobban, hogy elszökésével odalett az anyjával való szoros kapcsolata is. ~Nem ugyanaz, mint régen~ mereng a levesre pillantva ~Régen anya hozta volna fel a levest. Most meg mintha távol akarná tartani magát tőlem...~ gondolja szomorúan, ahogy Luni távozása után hozzálát a leveshez. Hangulata később sem javul, mikor újra találkozik a lánnyal.*
- Tudom, de megőrjít ez a várakozás, ez a bizonytalanság... *mormolja inkább magának, mintsem Luninak a szavakat, ahogy lefelé halad a lépcsőn. Leérve azonban egy csapásra sokat javul a hangulata, ahogy megpillantja az asztalon az almás pitét. Ő maga nem is eszik mást vacsorára, cserébe viszont a pite több, mint felét elpusztítja. Miután végzett, kissé zavartan néz körül, nehogy esetleg falánknak gondolják, ám megnyugszik, mikor látja, hogy Luni is hasonló lelkesedéssel veszi magához az ételt*
- Örülök, hogy ízlik! *szól közbe az anyja is, mikor épp csatlakozik hozzájuk egy kis szelet kenyér erejéig*
- Ez kedves tőled, köszönöm! *válaszol Luni ajánlatára, miközben a pite utolsó falatjaival küzd. Miután végzett, megtörli a kezeit, és szülei szobájából magához véve a takarókat, elindul vissza húgához.*
- Jó éjszakát neked is! *mosolyog Lunira, mielőtt megindulna felfelé. ~Legalábbis határozottan jobbat, mint amilyen az enyém lesz!~ teszi hozzá magában. Bár attól cseppet sem fél, hogy a lány esetleg túlságosan kényelmetlennek, vidékinek fogja találni az ágyát, hiszen még nem szokott hozzá annyira a városi élethez, attól igenis tart kissé, hogy a házban uralkodó hangulat Lunit is megfertőzze annyira, hogy ne tudja kipihenni magát éjszaka sem. Saját maga kapcsán is vannak ilyen aggályai, ám be kell vallania magának, a szíve legmélyén igazából reménykedik benne, hogy nem tud majd aludni, és éberen őrizheti Mori álmát, ha esetleg a segítségére lenne szüksége. Míg hevenyészett fekhelyét igyekszik összeeszkábálni, odalentről továbbra is hallja anyja motozását a konyhában, az ismerős zaj pedig nosztalgikus mosolyt csal arcára. Hátát a falnak vetve, lábait maga előtt kinyújtva helyezkedik el Mori ágya mellett, igyekezve minél kényelmetlenebb testhelyzetet felvenni, hogy még véletlenül se sikerüljön elaludnia. Ahogy Morit nézi, azon tűnődik, hogy is jutott el addig, hogy most itt ül a földön. Gondolatai csapongóak és szerteágazóak, csak egyvalamit nem mer megkérdezni magától. ~Vajon megbántam-e bármit is?~ igyekszik mindent megtenni, hogy ennek a kérdésnek még a közelébe se járjanak a gondolatai, az ugyanis végzetes lenne jelenlegi idegállapotában. Csendes merengései közben egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy az egész ház elnémult körülötte, és csak Mori egyenletes szuszogása az egyetlen zaj, amit hallani lehet. Egy pillanatra elfogja a késztetés, hogy átmenjen Lunihoz és beszélgessen vele, nem akarja azonban megzavarni az álmát, illetve húgát sem akarja magára hagyni, hisz még mindig reménykedik benne, hogy bármelyik másodpercben megtörténhet a csoda, és Mori felébredhet. Így hát csak ül meredten, gondolataiba mélyedve, szemét továbbra is húgán tartva, miközben akaratával ellentétben a nap első sugarainak megjelenésével egy időben mégis elnyomja az álom.*


1969. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-15 20:17:40
 ÚJ
>Laor Vylnis avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 958
OOC üzenetek: 34

Játékstílus: Vakmerő

*Még a gázló környékén elhagyta a dezertőrök hajóját. A kapitány valami olyasmiről beszélt, hogy az alacsony vízállás miatt várakozniuk kéne, de erre képtelen volt. Az a nyomasztó érzés, ami először a hajókorlát mellett ácsorogva kerítette hatalmába, többször is visszatért, egyre erősebben. Noha eddigi élete során soha nem voltak úgynevezett megérzései, de most képtelen volt szabadulni a gondolattól, hogy ha tovább tétlenkedik akkor valami szörnyű dolog történhet. Tehát addig erősködött míg lovával együtt partra nem tették. Most pedig már a szántóföldeken át, tulajdonképpen toronyiránt vágtat a város felé. Megteheti. Mostanra elég jó lovas lett belőle, de ez a thargok között nem is csoda. Ráhajol a hátas nyakára, vicsorogva mered előre és lóról is, lovasáról is csak úgy szakad a verejték. És még ezt a tempót is lassúnak érzi, tovább hajszolja szerencsétlen párát. Csak már lenne Artheniorban! Persze a városban nem lesz egyszerű megtalálnia Leát, de ezzel ráér foglalkozni, ha már végre megérkezett.*


1968. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-15 20:08:58
 ÚJ
>Nirs Thargodrym avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Haladó játékos
IC üzenetek: 377
OOC üzenetek: 5

Játékstílus: Vakmerő

//Aenae//

*Nem is érti igazán amiről Aneae beszél. Miért kéne megerőszakolni a feleséget? Egy jó asszony tudja, hogy hol a helye és mi a kötelessége. Ha pedig valami pillanatnyi elmebaj hatására mégis húzódozna, akkor sem beszélhetünk erőszakról. Csupán az ura megkapta jogos jussát. Ha erővel, hát erővel, mi ezzel a baj? És ugyan ki találhatna hibát abban, ha a férjnek időnkét eljár a keze? Az asszonyt és a gyereket nevelni kell. Arra jut, hogy a lány valóban nem Kagan mellett nevelkedett, hanem valami elpuhult városi családban történhetett ez. Kész csoda, hogy ember lett belőle. Természetesen Nirs nem ismeri a lány egykori jövendőbelijét, de mint látható, a viselkedésében nem látott volna semmi kivetnivalót.*
- Milyen barbár lennék, ha nem tudnék lovagolni?
*A helyzetnek megfelelően önérzetes a válasz. Nirs történetesen kitűnő lovas, állítólag előbb tudott megmaradni a nyeregben, mint járni. Fel is kapaszkodik Aenae mögé a ló hátára. Kis hezitálás után inkább a hátsó nyeregkápában kapaszkodik meg. Mégsem tartaná valahogy helyénvalónak átölelni a kuzint. Egy darabig a lány sem szólal meg, Nirs is inkább a tájat figyeli. Nem túl változatos, termőföldek. Az látszik, hogy gondozottak és időnként kisebb települések is felbukkannak. Már szóra nyitná a száját, kérdése lenne, de megelőzik. De még hogy! Záporoznak a kérdések, és a szája szép lassan mosolyra húzódik.*
- Nincs. Tudok. Részben igen. Nem. Előfordul. Már nem. Már azt sem.
*Úgy látszik, hogy Aenae hallott ezt-azt az északi véreiről, bár ismeretei valószínűleg sztereotípiákon alapulhatnak.*
- És őseink koponyáit sem használjuk vánkosként, hogy éjszakánként szellemük bellénk szállhasson és erővel, bölcsességgel tölthessenek el minket. Csak a sámánok.
*Kis szünet után folytatja.*
- Azt hallottad rólunk, hogy vademberek vagyunk, igaz? Kiszámíthatatlanok, akiket vad hiedelmek vezérelnek. Nem ismertek minket. Igaz, mi sem titeket. Köztünk elterjedt nézet, hogy a délre fekvő városokban elpuhult, mihaszna népek élnek, akik között még a férfiak is selyemből készült alsóneműt hordanak és más férfiakat használnak asszonyként. Gondolom ez sem teljesen igaz.
*Egy kisebb út ágazik el, irányában a messzeségben egy falu házai sejlenek fel.*
- Ki az ura ezeknek a falvaknak?


1967. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-15 19:00:47
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Továbbra is igyekszik úgy lenni itt, mintha itt sem lenne, ez pedig leginkább még mindig abban merül ki, hogy akkor beszél, amikor alkalma nyílik rá, és amikor nézete szerint valami értelmeset, kedveset, vagy vigasztalót mondhat, amúgy meg segít, amikor tud, néha éppen azzal, hogy nincs ott senki mellett.
Közben minden egyes pillanattal, amit eltölt ebben a házban egyre inkább erősödik benne az érzés, hogy talán soha nem is kellett volna Arthenior felé vennie az irányt. Jöhetett volna erre a környékre is, amelyet édesanyjának köszönhetően már legalább nagyjából ismert egy kicsit, ellentétben a várossal, ami nem csak lenyűgöző volt, hanem félelmetes, nagyon idegen, és még sokkal nyomasztóbb, mint amennyire idegen. Végül pedig majdnem meg is ölte. Ezért nem is nagyon érti, hogy Lau miért tiltakozik mindig az ő igazsága ellen, de úgy tűnik ezt most muszáj lesz lenyelnie, főleg úgy, hogy vannak ezerszer komolyabb problémáik is éppen annál, hogy ki, hogyan értelmezi a tegnap történteket.*
- Persze, én sem úgy értettem, hogy ide hozom fel évekig, hanem hogy bárhová, ahol vagy. De nem jövök ezzel még egyszer, ígérem, ha zavar, hogy így gondolom. Viszont a helyedben én nem tiltakoznék, inkább büszke lennék magamra. Ha nem tudnám, hogy megrémíteném édesanyádat azzal, ami történt, legszívesebben neki is elmesélném, hogy milyen bátor voltál. Biztos nagyon büszke lenne és boldog. *mondja kedves és hálás mosollyal, próbálva felvidítani Laut, amennyire csak engedi a helyzet.
Azt ugyan lehet, hogy megígérte, hogy többé nem beszél erről, mégis már előre látja, hogy ezt nem lesz könnyű betartani. Ugyanakkor tudja azt is, hogy hálájától Lau nem fog egykönnyen szabadulni, még akkor sem, ha terhesnek érzi.
Persze nem sokkal később, nem ennek köszönhető, hogy ismét vigasztalni próbálja, hanem annak, amit igazságnak érez, és teljesen logikusan levezethető abból, amit teljes meggyőződéssel pár pillanattal korábban állított.*
- Na ugye, jól sejtettem én, hogy igazam van. *mosolyodik el, már menet közben.*
- Én is így voltam anyával, vagyis ő velem. Mindig tudott segíteni, ha baj volt, elég volt egy ölelés, vagy egy puszi. Az ilyen dolgok nem változnak. Biztos most is segíteni fog, hogy itt vagy, csak majd kicsit tovább tart. *mondja már lefelé menet halkan, de bizakodva. Most éppen csak azért halk, hogy Lau édesanyja ne hallja meg, hogy miről beszélgetnek, igaz biztos benne, hogy Triv nem hiszi róluk, hogy gondtalanul ruhákról cseverésznek éppen, vagy bármi hasonlóról.
Azt mindenesetre inkább nem fejti ki, hogy miért gondolja úgy, hogy most kicsivel több időre lesz szükség, hogy Lau szeretete és közelsége hatásos legyen. Biztos benne, hogy felesleges emlékeztetnie a másik lányt, hogy a baj most valószínűleg sokkal nagyobb, mint egy-egy karcolás, vagy seb. Mégis úgy érzi, hogy ez az igazság sokkal súlyosabb és fájdalmasabb lenne akkor, hogyha szavakba is öntené. Éppen elég, hogyha a reményt adó dolgokról próbál beszélni, a kétségek és félelmek úgy is ott lapulnak és settenkednek alattomosan és kárörvendve minden egyes reménnyel teli gondolat mögött, amely segít a létezőknek megőrizni ép eszüket. Kimondani mégis már csak puszta babonából is óvakodik őket. Hiába kezelte ő a hasonló dolgokat mindig is egészséges kételkedéssel, édesanyjától kapott nevelésének köszönhetően rengeteg babona és az ezekkel járó félelem így is lelkébe ivódott, hiába tudja jól, hogy inkább árt, mint használ a legtöbb.
A magába fojtott, kissé nyomasztó gondolatok ellenére, mégis amikor aztán asztalhoz ülnek jó étvággyal és örömmel kezd el enni. Otthon nagyon sokszor szinte tukmálni kellett rá az ételt, este is leginkább csak a csillagok, a hold és a tűzrakó hangulata és az ízek miatt volt képes enni, nem azért, mert annyira nagyon éhes lett volna, most ellenben olyan jó étvággyal egyesíti apró és törékeny testével az ételt, mintha nem is ő lenne, aki eszik, hanem valaki más. Pedig mindössze egyetlen napot kellett az út szélén talált gyümölcsökön élnie, úgy tűnik azonban, hogy ennyi is elég volt ahhoz, hogy képes legyen igazán értékelni az "igazi" ennivalót.*
- Nagyon köszönöm, tényleg nagyon finom. *mosolyog Laura az első falat almás pite után, és reméli látszik arcán, hogy nem csak udvariasságból dicséri az ételt. Bár ezúttal nem eszik kissé mohón, mint ebéd közben, beszélgetés közben mégis elég gyorsan eltűnik az a szép szelet sütemény amit kapott. Vajjal és zöldségekkel már kínálni sem kell, hamar ken magának néhány szelet vajas kenyeret, hogy aztán már kissé kényelmesebben elmajszolgassa, a hozzá harapott erős paprikával, mint ahogyan a pitét megette.*
- Köszönöm, szívesen alszom nálad. Ha esetleg úgy alakul, hogy az éjszaka közepén kedved lenne beszélgetni, kelts csak fel nyugodtan! *ajánlja fel gondolkodás nélkül. Lehet persze, hogy csak magából indul ki, de biztos abban, hogyha ő lenne Lau helyében, bármennyire is fáradt, nyugtalanul aludna. Sőt, abban is biztos, hogy úgy is így fog aludni, hogy nincs Lau helyében.*
- Jó éjszakát! *köszön el mégis mielőtt még felmennének, és elfoglalná mindenki a maga helyét saját szobájában.
Nem tudja, hogy mi nagyobb illetlenség, ruha nélkül feküdni be barátnője ágyába, vagy kicsit koszos ruhában, de úgy van vele, hogy egy részről annyira tényleg nem koszos a ruha, amit meghagyott magának, más részről pedig egyszerűbb kimosni egy ágyneműt, mint ruha nélkül ugrani ki az ágyból, ha Lau tényleg átjön beszélgetni az éjjel.
Elalvás előtt persze nyugtalanul forgolódik, köszönhetően annak, hogy most nem fáradt annyira, mint volt a szekéren, amikor nyugtalan gondolatai ellenére is képes volt szinte álomba ájulni.
Eszébe jut, hogy van otthon egy daluk, amolyan altatóféleség, ami arról szól, hogy nyugodtan aludj, mert a világ nem változik meg addig, amíg álmodsz. Hasonló talán igaz az ő kis falujukra, bár ha nagyon szigorúan nézi, akkor mindez ott sem több puszta önáltatásnál. De a világ, amit "idekint" látott, úgy tűnik sokkal bonyolultabb ennél. Bármikor megváltozhat szinte bármi, és éppen csak annyi a kérdés, hogy milyen irányba? Jól, vagy rosszabbul fognak menni a dolgok utána? Jelenleg természetesen azért imádkozik, hogy jöjjön rendbe minden, és Mori ne rosszabbul, hanem jobban legyen reggelre. Aztán azért, hogy Alenia és Aleimord, akiktől elfutott, amikor elindultak visszafelé, éljék túl ezt a napot is Artheniorban, ahol ki tudja mi történik most éppen.
Azon tűnődik, hogy azok után, ami az elmúlt napokban történt, vajon lesz-e valaha olyan, hogy nyugodtan képes álomra hajtani a fejét, úgy, hogy nem kell aggódnia senkiért és semmiért, és úgy, hogy nem jut újra és újra az eszébe, amit mások tettek, vagy éppen az, amit ő maga tett, vagy nem tett meg.
Hálát ad az égnek az éjszaka csendjéért, és azért, hogy mindkét játéknyulát magához ölelheti. Ugyan tudja jól, hogy nincsenek átitatva mágiával, valamiért mégis, ha megérinti és magához szorítja őket, az egy idő után mindig segít neki lecsendesíteni háborgó gondolatait, és abban is, hogy képes legyen ne gondolni semmire, csak arra, hogy álmos, és aludni akar. Most is pontosan ezt teszi, és nem azonnal, de azért nem is olyan sokkal később már alszik is.*


A hozzászólás írója (Luninari Heiphine) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2018.08.15 19:06:26


1966. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-15 13:42:51
 ÚJ
>Kagaenae Thargodar avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 1545
OOC üzenetek: 51

Játékstílus: Vakmerő

//Nirs//

- Hát azt csak nem mondhatom el a gyerekemnek, hogy az apja minden nap megvert és megerőszakolt, nem? Mármint nem állítom, hogy az apád ilyen lett volna, csak azt, hogy sokkal jobb jókat hallani róla, mint az összes gazságát.
*Aenaeben ez csak azért merül fel, mert a majdnem vőlegénye mindennapos verést helyezett kilátásba, csak hogy Aenae megtanulja, hogy "hol a helye". Nyilván nincsen egyedül az efféle világlátással, a barbárokról meg sokkal könnyebben elképzeli ugyanezt. Aztán persze lehet, hogy ezzel is bakot lő és a barbárok a világ legjobb férjei és apái.
Az aggkorú Kagan mankóval való agyonverésére csak elmosolyodik, de nem kommentálja. Pedig Nirs felnevelhetne egy-két generációnyi utódot, akikbe beleoltja a Kagan iránti gyűlöletet. Ne neveljen fel, inkább nézze csak meg magának a saját és ne a családja szemével és akkor kiderül, hogy nem is az a démoni lény, akinek lefestik. Legalábbis Aenae reméli, hogy boldog véget érhet a történet.*
- Ha hátra, akkor hátra. Ugye tudsz lovagolni?
*Pofátlan kérdés ez tőle, a világ egyik legpocsékabb lovasától, de azért jó azt előre tisztázni, hogy ketten fognak-e bénázni. Különben meg nagyon sokat fejlődött, elég magabiztosan üli meg a lovat, de ugye jelentős önértékelési problémái vannak, így ezt nem fogja kimondani, sőt nem is fog magára úgy gondolni, mint egy lovagolni biztonsággal tudó valakire.
Ha elhelyezkedtek az almásderes hátán - Aenae elől és Nirs hátul -, akkor akár neki is indulhatnak, egykettőre elhagyják a városhoz közeli tisztást és hamarosan már a szántóföldek mellett léptetnek. Aenae nagyon sokáig szótlanul néz előre a ló fülei között, de aztán megszólal. Csomó kérdése van, főleg olyanok, amiket Kagannak sosem merne feltenni. A válla fölött néz fel Nirsre.*
- Van asszonyod vagy szeretőd? Tudsz úszni? Tényleg sátorban laktok? Tényleg minden nőt meghágtok, aki ellenséges törzsbe tartozik, meg rabszíjra fűzitek? A saját asszonyaitok tényleg félmeztelenül verik ünnepnapokon az ellenségeitek bőréből készült dobokat? Megisszátok a vérüket? Megeszitek a még dobogó szívüket?
*Csomó-csomó hülye kérdés, de hát a városban ilyeneket beszélnek a barbárokról és a legtöbb városi nem kérdezné meg egy barbártól, hogy mennyi igazságtartalma van ezeknek a rosszindulatú pletykáknak.*


1965. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-13 20:25:59
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

- Ez igazán figyelmes tőled! *ereszt meg egy mosolyt a lány felé. Bár biztos benne, nagyobbik lánya nem bánná, ha Luni a testvére ruháit viselné, egészen meghatódik az apró gesztustól, hogy a lány ilyen kis részletekbe menően igyekszek figyelni arra, hogy az itt lakók élete minél békésebb mederben folyjon. Amikor a lány távozik, még egy darabig némán mered arra a helyre, ahol utoljára látta, miközben melegség járja át a szívét, hogy léteznék még ilyen tiszta szívű, figyelmes és tapintatos emberek. Eközben odafent is néma csend honol, amit csak a leves érkezése tör meg*
- Igen, ebben tényleg hasonlíthatnak. *ért egyet Lunival, miközben átveszi a levest. Bár még nem találkozott a lány anyjával, biztos benne, ha ilyen gyereket tudott nevelni, nagyszerű édesanya lehet.*
- Igazad van, tényleg tiltakozok ez ellen. És őszintén remélem, hogy erre nem lesz semmi szükség! *enged meg egy rövid nevetést magának, csak félig viccelve, hisz biztos benne, ha még évekig itt kellene ülnie a húga mellett, előbb-utóbb az agyára menne az aggodalom és teljesen becsavarodna. Bár szívesen vesz részt Mori ápolásában, a tétlen várakozás kikészíti és pattanásig feszíti idegeit, nem tudva, meddig fogja ezt még épp ésszel bírni. Egy pillanatig az ölében lévő leveses tálra mered, hagyva gondolatait szabadon elkalandozni, így először fel sem fogja a lány szavait, és válaszolni is csak nehezen tud rájuk.*
- Tudom. *feleli végül, ebbe az egy szóba sűrítve mindent, hogy mennyire jól esik neki, hogy Luni most is itt van mellette, hogy kicsit se riasztotta el semmi, amit az otthonában látott vagy tapasztalt, és még mindig a barátja, aki segíteni akart neki. Bár Luni épp az előbb említette, hogy az életét köszönheti neki, most úgy érzi, Luni menti meg az ő életét, vagy legalábbis a józan eszét azzal, hogy itt van mellette és segít neki, támogatja. Fogalma sincs, hogy bírná ki nélküle ezt az egészet. Így is mintegy kifejezve háláját, gyorsan neki is lát a levesnek, hogy a távozó lány még hallja, nem csak üres ígéret volt az előbb, mikor azt mondta, meg fogja enni az ételt. Miután végzett, óvatosan félrerakja a tányért, majd közelebb húzódik húgához, gyengéden megsimogatva a haját. ~Bárcsak újra olyan vidám és élettel teli lennél, mint régen!~ gondolja szomorúan. ~Bárcsak soha ne hagytalak volna magadra!~ gördül le egy könnycsepp az arcán, ahogy továbbra is húga haját simogatja. A sírás és a simogatás aztán szép lassan átmegy álomba, ám ez sem hoz javulást. Mikor felébred, mindent ugyanúgy talál, mint kis pihenője előtt, emiatt pedig határtalan csalódottság lesz úrrá rajta. Hogy legalább a látszata meglegyen annak, hogy valami értelmeset csinál, aminek haszna is van, felveszi a földön heverő tányért és elindul vele a konyha felé. Nem jut azonban messzire, mikor Lunival találja szembe magát. Bár beszélgetés közben igyekszik visszafogni a keserűségét a hangjában, úgy tűnik, a lány még azt a keveset is megérezte, és ennek fényében próbálja megnyugtatni őt. ~Talán mégis jobban jártál volna, ha a többiekkel mész Amonra, ott biztos kellemesebb a hangulat...~ fut át agyán a gondolat, ám megtartja inkább magának, hiszen Luni már többször mondta, hogy szívesebben van itt vele, mint azon a szekéren, mégsem bír szabadulni az érzéstől, hogy a lány napjai az ő családi problémáik miatt gondterheltek mostanában, pedig ő legszívesebben csak vidám, gondtalan életet kívánna a lánynak. ~És persze magamnak is, bár kezdem azt hinni, nekem abban soha nem lesz részem~ fordul meg fejében egy újabb sötét gondolat, ám igyekszik nem átadni magát a hasonló vélekedésnek*
- Érdekes felvetés. Azt hiszem, még soha nem gondolkodtam ezen, de korábban is volt már ilyen, szóval lehet, hogy igazad van... *töpreng el Luni szavain* De akkor mindig tudtam segíteni rajta. Egy ölelés, egy kedves szó, és máris sokkal kevésbé fájt minden sérülés... nem kellett hozzá sok, és máris újra mosoly volt az arcán könnyek helyett! *mosolyodik el ő is egy pillanatra, amint felidézi húga vidám arcát, ahogy az emlékeiben él. Végül azonban, ahogy a betegágyra pillant, lehervad mosolya, belegondolva, hogy a fejében lévő kép talán már sosem válik újra valósággá, ettől pedig újra könnyek szöknek a szemébe.*
- Na gyere, menjünk! *szól inkább a lánynak, majd a választ meg sem várva, kissé udvariatlan módon maga indul le elsőnek a konyhába, hogy legyen ideje kissé összeszedni magát, míg nem látja senki. Bár a konyhába érve higgadt nyugalma még nagyrészt csak tettetett, az almás pite illata újra felidézi benne a boldog gyermekéveket, tényleges megnyugvást hozva számára.*
- Nagyon jó illata van! *fordul anyjához mélyeket lélegezve a konyhában terjengő levegőből, majd az asztalon lévő többi étellel nem is törődve, rögtön a desszerttel kezdi a vacsorát* Ezt neked is meg kell kóstolnod! *helyez egy szeletet Luni tányérjára, részint illendőségből, részint elővigyázatosságból, hogy biztosan maradjon a lánynak. Anyja közben szokás szerint tesz-vesz, pakolászik, egy pillanatra sem ülve le az asztalhoz, csak néha csipegetve egy-két falatot. ~Pont, mint régen...~ mosolyodik el magában picit, örömmel látva, hogy van, ami semmit sem változott. Hogy megtörje a csendet, a nap további részéről kezd beszélni.*
- Azt hiszem, ma este Mori szobájában alszom. Majd felviszek pár takarót, hogy ne legyen olyan kényelmetlen... *fűzi tovább a szót, hiszen nyilvánvaló, ha húgánál tölti majd az éjszakát, csak a padlón jut majd számára hely*
- Luni pedig aludhat majd az én szobámban. *pillant a lányra, hogy neki is megfelel-e ez a felosztás. Mindeközben anyja csak mindent tudóan bólogat, mint aki már számított rá, hogy ilyesmi fog történni.*
- Már előkészítettem őket, ott vannak a lenti hálóban! *int fejével a közeli hálószoba felé, ahol ő maga szokott aludni a férjével együtt, bár most kénytelen lesz egyedül tölteni az éjszakát.*
- Köszönöm! *hangzik is a válasz az előzékeny gesztusra, majd a betegszoba új lakója indul is, hogy a plusz felszereléssel olyan kellemessé tegye új alvóhelyét, amennyire csak tudja.*


1964. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-13 17:51:41
 ÚJ
>Vierstra A'Dariirn avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 78
OOC üzenetek: 0

Játékstílus: Vakmerő

//Várakozóállás//

- Nincs hé.
*Örül neki, hogy egészen könnyen vissza tudja küldeni a férfit a földre, és egy bágyadt kis mosollyal nyugtázza ezt.*
- Ez a kutya tényleg létezik, ne beszélj baromságokat.
*Még hogy túlvilági verébek meg halál kapuja... Tipikus férfias túlzás, mert azt még a nem kifejezetten orvos Vier is megmondja, hogy a hím a kutya nélkül sem vérezne el és halna meg, főleg ha idáig el tudta vonszolni magát. Megcsóválná fejét, de igazából nem Calere figyel, sokkal inkább a kutyára.*
- Ne savanykodjál, mindjárt jobban leszel.
*Hangja már nem olyan feddő, mint korábban, tekintete is inkább aggodalomról árulkodik, de bízik a négylábúban, és abban, amit az asszony mondott neki még búcsúzásuk idején. Közben pedig Kratak is lassan végez, ahogy a hím mellkasát gyakorlatilag tisztára nyalja, jól látható, hogy már nem igazán indulnak meg újabb vörös patakok a férfi testén, bár az is tény, hogy még mindig elég durván néz ki a sérülése.*
~Az arcát nem lehet forró vassal gyógyítani. A testének sem biztos, hogy jót tenne.~
*Az, hogy legutóbbi sérülését tudták ily módon orvosolni kis részben a szerencsének volt köszönhető, mert a hím nem volt ilyen pocsék állapotban, ráadásul a sérülés is kisebb volt. Kratakra pillant, mintha csak az állat segíteni tudna neki ebben a dilemmában, vagy meg tudná mondani, hogy mit kéne tenniük. Az állat azonban csak pofáját nyalogatja, igyekszik magát is megtisztítani a hím vérétől, aztán dolga végeztével leheveredik Vier mellett. A mélységi megvakargatja az állat fejét, fülét, másik keze azonban nyugtatóan simogatja Cale nem sérült mellkasát.*
- Másszál vissza a túlvilág kapujából, ostoba hím.
*Hangja és mosolya nem arról árulkodik, hogy nagyon haragudna Calere, de azért bosszantja, hogy nem tudja mi történt. Meg persze az is, hogy ilyen viharvert állapotban kapta vissza őt a karavánból.*


1963. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-12 01:43:03
 ÚJ
>Luninari Heiphine avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 357
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Lau//

*Tudja, hogy attól Mori nem lesz jobban, hogy el sem mozdulnak az ágya mellől, és aggódó pillantásokat vetnek rá percenként, mégis csodálja Trivet a lelki erőért, amivel teszi a dolgát, elcseveg vele, segítséget ajánl fel neki, főz, mosni akar, elvégez minden munkát a házban és körülötte, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ő mégis biztos benne, hogy minden gondolata így is legkisebb lánya körül forog.
A maga részéről viszont továbbra is az az egyetlen, amit tehet, hogy igyekszik minél kevesebb gondot okozni, és nem zökkenteni ki őt a már megszokott ritmusból. Természetes hát, hogy készségesen válaszol mindenre, amiről csak szó esik közöttük.*
- Igen, az volt. *bólint mosolyogva arra a megjegyzésére, hogy biztosan kellemes lehetett felnőni, ott, ahol felnőtt. Nincs szíve elmondani az igazságot, mert tudja, hogy sem a hely, sem pedig az idő nem alkalmas arra, hogy önmagát kezdje el sajnáltatni az immár végleg lezárt múltért, miközben Mori nagybetegen fekszik odafent. Nem tud nem gondolni arra, hogy fekhetne akár ő is betegen, otthon, ha más sorsot osztanak rá az istenek, ennek köszönhetően pedig azért átértékeli kissé az általa eddig átélteket.
És hát egyébként is, annyira tényleg nem volt rossz... más kérdés, hogy minden szép pillanatot édesanyjának, és játéknyulainak köszönhet, a közösségnek vajmi kevés köze volt ahhoz, ha valaha is jól érezte magát az évszázados fák birodalmában. Ettől még az erdő legmélye, ha az ott élő értelmes létezőktől elvonatkoztat, tényleg gyönyörű volt, annak ellenére is, hogy nyomasztotta sokszor, amikor belegondolt, hogy minden más településtől messze él, bezárva egy világtól elzárt világba.
Szerencsére a szó továbbterelődik a Naitól kapott összekoszolódott ruhákra, így gondolatai ezúttal nem kalandoznak addig, amíg végül szokásos módon felesleges önmarcangolásban érnek véget. Mint pedig azt korábban már elhatározta nem is akadékoskodik tovább, éppen csak annyira amennyire érzése szerint egyszerűen muszáj.*
- Köszönöm szépen, lehozom akkor mindjárt őket, azt az egyet kivéve, ami a legtisztább maradt. Nagyon kedves, és biztos sok olyat találnék Mori ruhái között, amit örömmel felvennék, de félek, hogy Launak rosszul esne, vagy zavarba hozná, ha rajtam látná viszont a húgának valamelyik ruháját. *mondja, és bármilyen kedves vele Triv, ebből az egyből úgy dönt, hogy már tényleg nem fog engedni. Meglehet persze, hogy pusztán magából indul ki, miközben Lau reakcióját igyekszik kiszámítani, és csak túlóvatoskodja az egész helyzetet, mégis egyszerűbb nem kockáztatni, mint aztán végül úgy okozni fájdalmat, hogy egyáltalán nem akar.
Triv jó szándéka viszont így is meghatja, és kicsit még akkor is ezen járnak a gondolatai, amikor felviszi az ételt, bár attól határozottan megkönnyebbül, amikor Lau megígéri neki, hogy enni fog. A köszönetre azonban zavarba jön. Szíve szerint kimondaná, hogy bár tudna többet segíteni, de tudja, hogy Lau is, és Triv is így vannak mindezzel. Elég felesleges lenne emlékeztetni arra a másik lányt, hogy bármennyire is szomorú, és frusztráló is egyszerre, teljesen tehetetlenek most mindannyian.*
- Nem kell hálásnak lenned. Örülök, hogy itt lehetek, és hogy megismerhettem édesanyádat. Nagyon kedves, éppen, mint az enyém. *mondja inkább helyette.*
- Ó igen, és tudom, hogy úgy is tiltakozni fogsz, de tudod, megmentetted az életem. Pár ezer tányér levest azt hiszem fel kellene még hoznom neked ahhoz a következő években, hogy valaha is lerójam ezt a tartozást. *próbálkozik viccelni és mosolyogni egyszerre, hátha a körülmények ellenére legalább egy halovány mosolyt sikerül Lau gondterhelt arcára csalnia. A könnyedség és a tréfa azonban sohasem voltak éppen erős oldalai, főleg nem akkor, hogyha mondatának első felét teljesen komolyan gondolja, és csak a másodikat szánja viccnek.*
- Nem mintha amúgy nem szerettem volna veled jönni. *teszi is hozzá nem sokkal később hirtelen elkomolyodó arccal, mielőtt még távozna és hagyná Laut nyugodtan enni és a húgával lenni.
Aztán szedi az almát, kiválogatja és leviszi a ruhákat, átöltözik, kicsit talán még szundít is, mielőtt még fülelni kezdene, és hallaná nyílni a szomszédos szobának ajtaját. A délután azonban úgy tűnik elmegy hamar és már tényleg nagyon kellemes illatok szállingóznak odalentről felfelé hozzájuk, amikor nem éppen a legügyesebben, de kicsit vigasztalni próbálja Laut.
Úgy látszik vagy tényleg nem volt túlságosan meggyőző, talán, mert maga sem hitte, inkább csak remélte, amit mondott, talán, mert Lau ismeri már annyira, hogy ösztönösen is megérzi, hogy mikor bizonytalan egy kicsit beszéd közben.
Még választ sem vár tőle, ő azonban mégis megadja, mielőtt még elindulnának lefelé.
Még mindig halkan beszél, de ez most nem a bizonytalanságnak köszönhető, pusztán annak, hogy szelíden próbál érvelni amellett, hogy talán még sem beszélt teljesen a levegőbe az előbb. Ahogyan jobban átgondolja, és próbálja felidézni azt, hogy mit mondott pontosan Lau, amikor leszálltak a szekérről, egyre inkább hiszi, hogy korábbi reménye, még sem puszta remény és vágy.*
- Én sem vagyok teljesen biztos benne *ismeri el kezdetnek* de, ha jobban belegondolsz elég nagy esély van rá, talán még annál is több. Ne felejtsd el, hogyan kerültünk egyáltalán ide! Mindketten régen Amonon lennénk már, ha nem álmodod meg a szekéren, hogy valami történt otthon, és neked haza kell jönnöd. Édesanyád szavai pedig igazolták, hogy jó volt a megérzésed. Szerintem elég egyértelmű, hogy a közted és a húgod között lévő kapcsolat nagyon szoros, erősebb, mint átlagos testvérek között. Így valamilyen szinten biztosan a lelketek is kapcsolatban áll egymással, ez csak így történhetett meg. És, amikor aludtál, tulajdonképpen te is eszméletlen voltál, ha úgy vesszük. Biztos érted, hogy mire próbálok kilyukadni; semmivel sem nagyobb csoda az, hogy ő most is érzi, hogy mellette vagy, mint az, hogy te olyan messziről is, ahol akkor voltunk, megérezted, megálmodtad, hogy ő rosszabbul lett.
*Miután mindezt végigmondta nagyon reméli, hogy nem csak egy hitbuzgó papnő babonás lánya beszélt belőle az imént, és még jobban reméli, hogy nem csak önmagát sikerült meggyőznie, hanem Laut is, de leginkább persze abban bízik, hogy szavai talán legalább megvigasztalták egy kicsit. Persze nyilván mindannyian attól lennének a legboldogabbak, ha Mori magához térne és meg is gyógyulna, ameddig azonban legalább az első nem történik meg, annál többen, mint amit az előbb mondott, érzése szerint nem is nagyon reménykedhetnek.
Tovább mindenesetre nem tartóztatja Laut. Az otthon kellemes ízei, vagy édesanyja közelsége minden bizonnyal amúgy is sokkal többet tehetnek érte, mint amennyit eddig neki sikerült.*



1962. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-11 20:36:19
 ÚJ
>Kilvard Guldraen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Játékos
IC üzenetek: 272
OOC üzenetek: 3

Játékstílus: Vakmerő

*A nap lenyugvóban és egyáltalán nem lenne bölcs dolog átvágni a végtelen zöld pusztán a vaksötétben, ráadásul egyedül. Bármily zord világot is éljünk, talán a szántók és a tharg földek most a legbiztosabb helyek egy embernek. Kalácsfalván baj nem érheti.
Le is heveredik hát nem messze a kúttól, hátát egy parasztház oldalának vetve. Tán holmi csavargónak nézi majd a jónép, de annyi baj legyen.
Fektében előhúzza a kancellártól kapott papírost, hogy tüzetesebben is átvizsgálja.*
~Ehh, tényleg szükség lenne már egy okuláréra az olvasáshoz.~
*Probléma nincs vele, ahogy ott megbeszélték. Gondosan összetekerve a tekerecset az oldalára fordul és hamar el is nyomja az álom.*


1961. hozzászólás ezen a helyszínen: Szántóföldek
Üzenet elküldve: 2018-08-09 18:55:26
 ÚJ
>Laurentitia Sminderhen avatarja! Úgy tűnik a kép nem megjeleníthető.

Rang: Tapasztalt játékos
IC üzenetek: 326
OOC üzenetek: 1

Játékstílus: Szelíd

//Hazatérés//
//Luni//

*Kedvesen mosolyog a lányra, ahogy hallgatja őt az otthonáról mesélni. ~Látszik rajta, hogy szereti azt a helyet!~ gondolja magában, ugyanakkor azt is tökéletesen meg tudja érteni, hogy egy ilyen fiatal lánynak bizony kicsinek bizonyulhat egy ilyen falucska, és könnyen enged a város csábításának. ~Akár csak Lauren...~ mosolyodik el magában, egyre több hasonlóságot fedezve fel lánya és Luni közt, még ha ennek a lányok talán nincsenek is tudatában.*
- Csodás helynek hangzik. Biztos kellemes lehetett ott felnőni! *mosolyog továbbra is a lányra. Igazán könnyen el tudja képzelni, milyen furcsa és talán kellemetlen lehet számára ez a jelenlegi helyzet, így igyekszik mindent megtenni, hogy Luni minél kényelmesebben érezze magát otthonukban, melyre most ily sötét árnyék vetül, ebbe pedig beletartozik a ruhák kimosása is.*
- Ugyan, igazán nem fáradság! Különben is, nem hagyhatom, hogy a vendégeim ilyenekkel foglalkozzanak. Neked most az a dolgod, hogy pihenj és élvezd az életet, már amennyire ez lehetséges! *teszi hozzá egy fanyar félmosollyal, hisz kénytelen belátni, szegény lány valószínűleg épp a falu legkevésbé vidám otthonába tért be, ennek ellenére azonban szeretné olyan kellemessé tenni az itt tartózkodását, amennyire tudja*
- Plusz egy ember igazán nem nagy megterhelés, se a házimunka, se a főzés tekintetében, higgy nekem! *kacsint a lányra, hisz már jó pár év tapasztalata áll mögötte ezen a téren, és a probléma soha nem az érintett személyek számával volt* Ott a falnál találsz egy kosarat, abban gyűjtjük a mosásra váró ruhákat, dobd csak bele nyugodtan, amit szeretnél! Holnap reggel kimosom őket, estére pedig meg is száradnak, ha ilyen jó idő lesz majd, mint ma! Addig pedig nyugodtan kölcsönözz Mori ruhái közül, ha szeretnél! *ismétli meg az ajánlatot még egyszer, hogy a lány biztos lehessen benne, nem csak az udvariasság mondatja vele ezeket a szavakat, hanem komolyan is gondolja őket. Nem akarja azonban rátukmálni magát a lányra, így rábízza, hogy végül odahelyezi-e ruháit a többi kimosandó holmi közé.*
- Köszönöm! *hálálkodik a lánynak, amiért felviszi a levest, ő maga pedig a ház tisztán tartásával kezd foglalatoskodni, hisz azzal mindig akad munka bőven. Odafent eközben néma csend honol, melyet csak az új érkező tör meg. Bár a léptek zajából számított a látogatóra, mégis kissé összerázkódik ijedtében, mikor megszólítják.*
- Köszi! *veszi át a lánytól a tányért, óvatosan ölébe helyezve, nehogy kiboruljon* Igazad van, tényleg régen ettem már... *ismeri el, miközben szavai mellett gyomrának korgása is elárulja őt, ami tökéletesen hallatszik a betegszoba csendjében*
- Meg fogom enni, ígérem! *ereszt meg egy halvány mosolyt a lány felé. ~Mennyire hasonlít Morira...~ gondolja magában, felidézve, ahogy kishúga mindig ugyanezt az anyáskodó hangnemet használta vele szemben, ha esetleg megbetegedett, örömmel tetszelegve ezúttal a gondoskodó nagy testvér szerepében. Az almás pite említésére végképp összefut a nyál a szájában, és megjön az étvágya, hiszen az kedvenc ételeinek egyike*
- Nagyon kedves tőled, hogy segítesz! Igazán hálás vagyok érte! *mosolyog a lányra, nem csak az almaszedésre értve szavait, hanem arra is, hogy itt van mellette és segít neki. ~Ha egyedül lennék, biztos beleőrülnék ebbe az egészbe!~ sóhajt gondolatban, és el sem meri képzeli, mi lenne vele, ha a lány hirtelen közölné, vissza akar menni Artheniorba. Miután a lány távozik, még egy darabig ilyen és ehhez hasonló gondolatok foglalkoztatják, nemsokára azonban ígéretéhez híven tényleg hozzálát a leveshez, csillapítva mardosó éhségét. Az étel és a kimerültség végül megteszik a hatásukat, és egy rövid időre elnyomja az álom. Felébredve első gondolata a kishúga, megvizsgálva, hátha van valami javulás, csalódottan kell tapasztalni azonban, hogy Mori még mindig nem tért magához. ~De legalább még életben van!~ reménykedik kicsit, majd felveszi az üres tányért a földről, ahová korábban helyezte és elindul vele a konyha felé. Nem jut azonban messzire, a szobából kilépve ismét megáll egy pillanatra a folyosón. Az ajtót nem csukja be, így továbbra is szemmel tudja tartani Morit, mégis örül, hogy végre egyedül lehet a gondolataival. Egy pillanatra sürgető vágy fogja el, hogy átadja magát érzelmeinek, és elsírja magát, mielőtt azonban ez megtörténhetne, nyílik a szomszédos szoba ajtaja, és újra szembe találja magát Lunival, így igyekszik erősnek mutatni magát.*
- Szerinted tényleg így van? *kérdezi kis szünet után. Bár szeretne hinni a lánynak, kezdeti reményei igencsak megcsappantak, és most először őszintén kételkedni kezd benne, hogy hamarosan jobbra fordul majd húga állapota.*
- Ebben nem vagyok olyan biztos! *feleli szomorúan, hisz tudja, bárhogy is folytatódik a történet, a vége egyáltalán nem lesz kellemes.* De köszönöm, hogy hazajöttél velem! *mosolyog a lányra, majd kicsit összeszedve magát, elindul lefelé.*
- Na gyere, nézzük meg azt az almás pitét! Már érzem az illatát! *jegyzi meg mélyet szippantva a levegőbe, amit már átjár a készülő étel illata. Leérve kenyér, vaj, friss zöldségek és a forró sütemény fogadja őket*
- Gyertek, már kész a vacsora! *hallatszik az invitálás a konyhából.*


1-20 , 21-40 , 41-60 , 61-80 , 81-100 , 101-120 , 121-140 , 141-160 , 161-180 , 181-200 , 201-220 , 221-240 , 241-260 , 261-280 , 281-300 , 301-320 , 321-340 , 341-360 , 361-380 , 381-400 , 401-420 , 421-440 , 441-460 , 461-480 , 481-500 , 501-520 , 521-540 , 541-560 , 561-580 , 581-600 , 601-620 , 621-640 , 641-660 , 661-680 , 681-700 , 701-720 , 721-740 , 741-760 , 761-780 , 781-800 , 801-820 , 821-840 , 841-860 , 861-880 , 881-900 , 901-920 , 921-940 , 941-960 , 961-980 , 981-1000 , 1001-1020 , 1021-1040 , 1041-1060 , 1061-1080 , 1081-1100 , 1101-1120 , 1121-1140 , 1141-1160 , 1161-1180 , 1181-1200 , 1201-1220 , 1221-1240 , 1241-1260 , 1261-1280 , 1281-1300 , 1301-1320 , 1321-1340 , 1341-1360 , 1361-1380 , 1381-1400 , 1401-1420 , 1421-1440 , 1441-1460 , 1461-1480 , 1481-1500 , 1501-1520 , 1521-1540 , 1541-1560 , 1561-1580 , 1581-1600 , 1601-1620 , 1621-1640 , 1641-1660 , 1661-1680 , 1681-1700 , 1701-1720 , 1721-1740 , 1741-1760 , 1761-1780 , 1781-1800 , 1801-1820 , 1821-1840 , 1841-1860 , 1861-1880 , 1881-1900 , 1901-1920 , 1921-1940 , 1941-1960 , 1961-1980 , 1981-2000 , 2001-2020 , 2021-2040 , 2041-2060 , 2061-2080 , 2081-2100 , 2101-2120 , 2121-2140 , 2141-2160 , 2161-2180 , 2181-2200 , 2201-2220 , 2221-2240 , 2241-2260 , 2261-2280 , 2281-2300 , 2301-2320 , 2321-2340 , 2341-2360 , 2361-2380 , 2381-2400 , 2401-2420 , 2421-2440 , 2441-2460 , 2461-2480 , 2481-2500 , 2501-2520 , 2521-2540 , 2541-2560 , 2561-2580 , 2581-2600 , 2601-2620 , 2621-2640 , 2641-2660 , 2661-2680 , 2681-2700 , 2701-2720 , 2721-2740 , 2741-2760 , 2761-2780 , 2781-2800 , 2801-2820 , 2821-2840 , 2841-2860 , 2861-2880 , 2881-2900 , 2901-2920 , 2921-2940 , 2941-2960 , 2961-2980 , 2981-3000 , 3001-3020 , 3021-3040 , 3041-3060 , 3061-3080 , 3081-3100 , 3101-3120 , 3121-3140 , 3141-3160 , 3161-3180 , 3181-3200 , 3201-3220 , 3221-3240 , 3241-3260 , 3261-3280 , 3281-3300 , 3301-3320 , 3321-3340 , 3341-3360 , 3361-3380 , 3381-3400 , 3401-3420 , 3421-3440 , 3441-3460 , 3461-3480 , 3481-3500 , 3501-3520 , 3521-3540 , 3541-3560 , 3561-3580 , 3581-3600 , 3601-3620 , 3621-3640 , 3641-3660 , 3661-3680