Mikor már úgy érzi kellő távolságba került a felfordulás helyszínétől és még véletlenül sem követheti senki, lassításra ösztökéli lovát, majd megállásra. Szegénynek elég lehetett mára az izgalomból, s pihennie sem ártana. Így keresnek egy helyet, ahol megpihenhetnek, majd másnap reggel tovább folytatják útjukat. A biztonság kedvéért azért kiköti Szélvészt egy fához, még mielőtt lelépne.
Pirkad már, mikor felébred. Kinyújtóztatja tagjait, kell is mivel a nyereg nélküli vágtát, bizony csak most érzi igazán. Elszokott már az efféle dolgoktól. Miután evett néhány falatot, tovább is indul, nem messze a folyó folyik, ahol a kereskedelemre s utazásra alkalmas hajók csordogálnak le a város felé. Itt is megállnak, hogy felfrissítsék magukat. Megmossa arcát, s friss vizet merít kulacsába. Újdonsült társa néha ugyan makacskodik, olyankor finoman ösztökéli. Faramuci helyzetnek véli a dolgot, s kezdi lassan magát úgy érezni, mint állatbarát messzi rokonai. Nincs baja az állatokkal, de nem tud úgy kötődni hozzájuk, mint azok. Talán, mert sose volt gyerekszobája. Ám, amiért az ember megküzd, mégis csak jobban értékeli. Néhány órát sétálva tesznek meg, így saját sajgó tagjait is kímélve. Késő délután ér a földekhez. Az emberek robotolnak, szántanak, vetnek, birkákat terelnek. Fintorral, megvetően néz végig rajtuk, ahogy szinte a semmiért gürcölnek nap, mint nap. Az ő élete sem egy leányálom, de még mindig hálát rebeg, azért, hogy nem így kell élnie. Kíváncsiak az emberek, így kíváncsian méregetik a magányos lovast is. De hitvány féreg mind, hisz csak addig bámulják. míg ő rájuk nem néz. Nem, mintha bármitől is félniük kellene. Mitől tudná őket megfosztani? Nyomorúságos életüktől? Nem éli örömét, az ilyesmi fajta gyilkolásban. Nagyobb büntetés nekik, amit rájuk mért a sors. Ám valahonnan étel illatát hozza a szél, s már elég rég volt reggel, mikor utoljára evett. Nem is oly messze egy kis dombocskán, egy öreg ember kavargat valamit a nyílt ég alatt. Sok hasznát nem is veszi a közösség azon kívül, minthogy a parasztoknak ételt készítsen. Ez által neki is. Oda is baktatnak hozzá. Az öreg elég süket és vak már ahhoz, hogy felfedezze fegyvereit. Vagy elég okos, hogy azokról ne vegyen tudomást. Mindegy is.
- Üdv, Öregapám! Megfáradt utazó vagyok, kinek már kopog a szeme az éhségtől. Szánjon meg egy tányér levessel, fizetek is érte. * szólítja meg azt, nyájasan. Fizetek is érte, ha kell. Hogy ez így lesz-e? Sok mindentől függ. Az öreg hunyorogva néz fel rá, s egyenesedik, ki amennyire csak tud.*
- Persze, gyermekem, mi szívesen fogadjuk a vándorokat, s ahol ennyi szájnak jut étel, még egy már nem jelent gondot. * hajol is le egy tányérért s mer bele neki az ételből. Remegő kézzel nyújtja azt át. Még talán ki is lötyög. Mad törökülésbe foglal helyet a tűz mellett. S lapátolja be az ételt.*
- S hova utazol, már ha nem titok? Egyedül bizony veszélyesek mostanában ezek az utak. Sok kétes alak fordul meg erre felé, mióta az a borgőzös hitvány banda betette ide a lábát. Ott arra… * mutat reszkető kézzel egy irányba, hangja is remegőssé válik. Fojtott düh, a tehetetlenség árad belőle. *
- … sötét halál ül a hegyek felett, obszidián várában vörös szemű démon hadúr ül koponyákból emelt trónján. Éj sötét paripája, csupa izom, orrából tűzet, fúj. Minden hónap hetedik éjszakáján jön a rút had, mint mocskos folyó. Felgyújtják hazaink, asszonyaink s leányainkat meggyalázzák, s elhurcolják. Javainkat elorozzák. Elfajzott seregét, emberek bőréből szabott páncél védi. Kivágják fiaink szívét s a vérvörös hold alatt abból csapnak lakomát, bor helyett vért isznak. Fertő az egész nemzedék, királynőjük egy földöntúli szépség a démon hadúr tulajdon húga pfföö testvérházasság. Átkozott boszorkány, apát fia ellen, fivért fivér ellen fordít ott, hol megjelenik. A közeli falut is kiirtották, s holt szolgálókat teremtett az a némber. Ha jót akarsz magadnak, elkerülöd azt a helyet. Mind ki arra tévedt, sose tért vissza.
* Remek kis mese, eszement fantázia. Látszik, hogy unatkozik az öreg. Ahhoz képest, hogy elhurcolják a nőket elég sok maradt még itt. S túlságosan az állatállomány sem fogyatkozott. De, azért az étel mellé nem volt, olyan rossz. *
- Köszönöm, az ételt s a jó tanácsot. Talán megfogadom. * feltápászkodik, hamarosan ismét lenyugszik a nap. Míg rá nem borul az éjszaka, el akarja érni az ösvényt. Ha már korábban tudta volna, merre is tanyázik a két démon fajzat, hát már Artheniorból egyenest odamegy. Ha csak fele ennyire is elvetemültek, mint amennyire az öreg állítja, nem lehet túl rossz hely. *
- Gyermekem, a fizetség? * szól még az öreg. *
- Nos, a fizetség? A köszönöm volt.