//El thargföldről//
*Hüledezve kapja mellkasához a kezét, majd rosszallóan néz Pyctára.*
- Még, hogy én?! Kikérem magamnak! Nem vagyok már szerzetes! *Sokáig nem bírja tartani a komolyságot, ismételten jó kedvre derül, aztán csak legyint. Kóklernek épp elég kókler ő, ebben az elfnek igaza van, annak is tartja magát. A nevetés nem csillapszik, persze ebben rásegít jelentősen Pycta kék pofázmánya, mely egyre inkább szétmázolódik a képén, ahogy keni, rettentő mulatságos látvány, még úgy is, hogy valójában tudja, hogy vérről van szó, ami valami oknál fogva megkékült. Komótosan teszi zsebre az apró zöld kristályt, majd ismét megtörli szemeit.*
- Nem! *Röhög.* Valóban nem nevetsz! De hagyd, már tökéletes lesz! *Pukkadozik még kicsit, aztán lassan alábbhagy a jókedv.*
- Rendben, a szeszfőzés az én reszortom lesz, te meg majd... ja nem... nem is kóstolod, eh, miféle száraz fickó vagy te? *Csóválja meg fejét kedélyesen, persze nem rossz szándékból, s úgy látszik végre az elf is magához tér, amire idülten vigyorog, tetszik neki a Tintás szó.*
- Baj? Baaaaj?! Hát mikor csináltam én bármilyen bajt? *Kérdezi ismét durcásan húzogatva szemöldökét.* A jóság mintaképe vagyok, kérem szépen! *Biccent egyet nagy komolyan, s immár a környéket kezdi fürkészni, mert érezhetően kedvezőbb lesz a talaj a szekérnek. Szántók között járnak már, a szántásban turkáló varjak és egyéb madarak hangosan rebbennek szét közeledtükre, Umon utánuk fordítja tekintetét, s halkan sóhajt fel. Hát ismét megpróbálja a lehetetlent, hogy egy bagázsba illeszkedjen be. Vajon sikerülni fog? Vagy eleve kudarcra van ítélve? Tekintve, hogy az egyetlen ember, aki ráadásul elf az, ki valaha elfogadta véleményét és minden marhasága ellenére vele maradt, de rajta kívül nincs senkije. Az újakat nem ismeri, a legújabbaknak már bemutatkozott, Lyzzel fogalma sincs hányadán áll. Szereti a lányt... de valahogy úgy érzi, soha nem lesznek egy gondolaton. Egy tétova pillanatra a kikötői erdőség felé fordítja vágyakozva tekintetét. Ha most leszállna, s csak eliramodna... ~ Francba. ~ *
- Rendben, Pycta, meggyújtjuk. *Bólint lassan, még mindig a tájat fürkészve csendesen. A nóta már ajkain rég elhalt. Pycta nem is tudja, mennyire beletrafált, mikor ráerősít Umon korábbi mondataira. Szomorúan mosolyodik el.*
- Öregszem, igen. *Biccent, s közben lendít egyet a gyeplőn.* Sokszor azt érzem ez már nem az én világom, Pycta. *Szélesedik aprót a halvány mosoly.*
- Korábban is egyedül voltam, gyakorlatilag, ha nem jössz, most is úgy vagyok. *Vonja meg a vállát.*
- Pihenjünk. *Hagyja jóvá, majd a kis liget felé irányítja Híjast a kordéval.* Szép hely. *Ismeri el, s mikor a szekér megáll, egy határozott ugrással a földön terem. A leszerszámozással nem bajlódik, úgyis hamarosan indulnak tovább. Kissé megpaskolja a ló hátát, majd hátra tett kézzel bámul a szántóföldek irányába.*
- Milyen végtelen. *Motyogja halkan.* Az embernek kedve támad csak úgy nekivágni és beleindulni, nem igaz? *Nevet fel zavartan, aztán segít Pyctának, ha valamiben szüksége van rá.*
A hozzászólás írója (Umon Palasan) módosította ezt a hozzászólást, ekkor: 2019.04.05 22:00:37