//A múlt nyomában//
//A hozzászólás 16+-os jelenetet tartalmaz!//
- Sosem késő valami újra adni a fejed, rémlik is valami szólás álmokról meg nagyságról. *A gondolkodó ember pózába dermeszti magát egy röpke pillanat erejéig, de hamar belátja, hogy Dynnek igaza van: az élet nem ezt a szerepet szánta neki, másodjára sem.* Ne akard tőlem elvenni a lehetőségét, hogy próbálkozzak!
*Az alkohol csak ráerősít arra, hogy okosabbnak mutassa magát annál, mit amennyire valójában az. Túljátszás ide, valóságkezelés oda, mind a Vörös, mind Khan esetében kár volna tagadni, hogy megvan a magukhoz való esze, még ha bizonyos helyzetekben előnyösebb is azt mutatni/mondani, hogy ez épp ellenkezőleg van. Ám amíg a bibliotékák koponyáinak tudása lapokról származik, addig ők saját magukon tesztelték le, hogy meddig nyúlik takarójuk: a próba és elbukás nekik valóság, az elmélkedők számára merő fikció pusztán. Ez része is azon okok széles listájának, amelyek mind távolabb űzik egymástól a két oldalt, vagy ahogyan Khan hívni szereti őket, azokat, Akik Könyvvel élnek és azokat, Akik Harccal.*
- Remélem nem. *Tisztára „mosott” aggyal, megint új lappal kezdeni? Kétli, hogy az életében elkövetett tettek ellenértékeként egy kellemes indulással számolhatna, ha tényleg úgy volna, ahogy Dyn mondja és az egész újraindul. Mondjuk a nő maga sem remélhetne a mostaninál szerencsésebbet, pedig be kell lássák, az indulása neki sem volt a legkönnyebb. Ahhoz viszont, hogy odáig jusson ahol most tart (tűnjék bármily kevésnek is annak fényében, hogy egy nagy nevű arisztokrata család leszármazottja) sok mocskon kellett átgázolnia és nem ritkán háttérbe szorítania azon érzéseit, amelyek elviekben különbbé teszik az embert az állattól. Ettől (és persze a bedöntött pia mennyiségétől) röhöghetnékje támad: legyenek bizonyos szempontból bármilyen nyomorultak és értelemben-lélekben tépázottak is, a nap végén mégis ugyanazt szeretik tenni, mint bármely más, józan szívű ember – megtérni a szeretett oldalára, amely az oltalmat és biztonságot nyújtó tűz fényeként lobog. Legalábbis a körön belül, amíg karjai elérnek, azon túl viszont csak a hosszú éj várná őket.*
- Vagy mindannyian ugyanannak a könyvtárnak vagyunk az olvasói, ahol több az írásos holmi, mint ahány csillagot a szem össze tud számolni egy nyugodt nyári estén. A tudatunk, a lelkünk, vagy nevezzük akárhogy is azt, ami visszamarad a testünkből, ezek közt tallózik. Néha leemelünk egyet, belelapozunk, hátha találunk benne olyat, ami tetszik. Vannak, akik csak néhánnyal foglalkoznak, de azt jobban megismerik, hiszen több időt töltöttek a részletek kiderítésével. Mások gyorsan akarnak végezni ezzel, ezért átpörgetik az oldalakat és az alapján választják ki a következő történetet, hogy milyen sarokköveket találtak egyik-másikban. *Fél szemmel oldalra sandít, de nem annyira, hogy figyelme elterelődhessen az ivásról: asszonya érzékletes morgással adta korábban is a tudtára, hogy nem szeretné, ha feleslegesen pazarolnák szeretett szeszét (még ha bőséges ellátmányt hozott is magával az útra).* Jó, ezt mondjuk nem mástól hallottam, hanem én találtam ki. De csótány nem szívesen lennék, bár ha neked nem lenne ellene kifogásod… vannak férfiak, akik kifejezetten szeretik, ha, öööh… rajtuk taposnak.
*És bármelyik olcsó lebujban keressék is az efféle „földi” örömöket, Khant egyikben se lehetne megtalálni, mert világ életében távol tartotta magát ezektől. Nem az összestől, de javarészüknek még a gondolata is inkább kelt benne hidegveréses borzongást, mint kellemes bizsergést a bőr alatt.*
- Én inkább szeretem úgy felfogni, hogy nem hagyom elkopni azt, ami észként kijutott. Mármint csak azért, mert úgy tűnik, hogy sok dologról nagyon hosszan tudnék beszélni, nem mindig jelenti azt, hogy tényleg bízok is a válasz megtalálásában. Néha jó csak úgy… mélázni rajtuk. *Kiemelten igaz ez az olyan alkalmakra, amikor ezt a folyamatot elmélyíti az ivás kapcsolt tevékenysége. Utóbbiban pedig már egész jó helyen járnak, mindketten.*
- Ha egy székhez kötöd őket és a vízcseppeket a fejük ugyanazon pontjára csepegteted, az még hatásosabb. A szerencsétlenjei idővel kalapácsütéseknek fogják érezni, mígnem annyira elhiszik, hogy a végén be is szakad a fejük. *Bájos mosolyt villant a mondatzárás után: nem mintha büszke lenne arra, hogy ismer ilyen módszereket és még kevésbé arra, hogy valószínűleg használta is őket, ugyanakkor álszentségének sem enged teret azzal, hogy elvitatja hatékonyságukat és magát a tényt, hogy vannak idők, amikor a moralitás nem fogja ez embert megmenteni vagy hozzájuttatni ahhoz, hogy elérhesse céljait.*
- Én egyébként azt hittem, hogy azok, akikkel a Barlangban éltél együtt eléggé kimerítették az olyan fogalmakat, mint az „őrült” vagy az „idióta”. Ne érts félre, biztos jó hajósok, de hát ahogy te is mondatd, életük nagy részét egy gombák és gyér fáklyafény világította barlangban töltötték, ahol a szórakozást az ivás, a dugás és a kártyajáték jelenthette… nem feltétlenül ebben a sorrendben. *Nincsen becsmérlés a szavaiban, még ha első hallás útján úgy is tűnne: saját bandájáról sem nyilatkozna másképp, ha e szemszögből beszélnének róluk. A rámért kérdés elől egy vállrántással és egy nyilvánvalóan blőd magyarázattal próbál kihátrálni.*
- Azért, mert! *Ez a Vörösnek sokkal jobban szokott menni, mégsem állja útját annak, hogy Khan is éljen a nő által forgatott fegyverek egyikével, a magyarázatok egyik legősibbjével. A lány múltjáról ejtett beszélgetésük érdekes fordulatot vesz, mert a Félszemű emlékei között olyan momentumok bukkannak fel, amelyekről idáig nem tudott, vagy ha vissza is akarta volna idézni őket, azok makacs hallgatásba fogtak volna. Most viszont tiszta képet formálnak előtte, olyannyira, hogy érzi a fűrészmalmot ellepő évtizedes por nehéz dohát, hallja az épp csak halkan felnyikkanó gerendapadlatot, ahogy az első orgyilkos testsúlya ránehezedik. Később a szájába gyűlő vér vasízét, ami a száját felhasító ököltőr nyomán serken és mindezen ingerek tengerén túl a féltést, hogy valahol ebben a fűrészporos káoszban az asszonya életét akarják elvenni, s nem csak a nőtől, hanem a férfitől magától is.*
- Egy napon… *Megújítja ígéretét, ami az emlékekkel együtt visszatér most hozzá. Akkor sem időt szabott esküvésének, hanem a tény iránt tett fogadalmat, s így vagy úgy, de a végére fog járni.
Félkomoly évődésük újabb fordulata ezúttal nem éri felkészületlenül Khant: Dyn válaszlépése pontosan olyan, amilyennel számolt és ami kísértetiesen űzi őket tovább az álmukban már átélt(?) kifejlet felé. Ám mivel azt a szcenáriót már ismerik, miért is akarnák ugyanazt újra megtenni? Az eddig a férfi által jelentett fenyegetés egyszeriben megszűnik létezni. Kétoldalt széttárja karjait, szabad utat engedve Dyn akaratának, hogy úgy végezze be a történetet, ahogy az az ő tetszésére való. Döntéshelyzet elé állítja, szándékosan: ha van valami, amivel gyakran meggyűlik a Vörös baja, az a választás, s hiába a szimulált környezet, a feltételezett történet és a beléjük ágyazott vágy-érzések, lecsupaszítva mégiscsak arról lesz szó, hogy a nőnek döntenie kell.*
- Foglyod leszek egy életre, ha úgy látod jónak. *Közben nem átall hármat is mutatni ujjaival, hisz újabb öt perce telt le a megállapodott időciklusnak.*