//A múlt nyomában//
*Ennél valóságosabbnak már csak úgy érezhetné magát a helyzetben, ha ténylegesen is visszatekerték volna az időt húsz évvel és nem tudná bizton, hogy ez az őt valaha ért legmélyebb és élethűbb vízió. Még a Hollóval töltött álomképek sem voltak soha ennyire megragadhatóak és tiszták: amikor a kezébe vesz egy csorbult élű pengét az egyik fegyverállványról, amikor az emberek verejtékének és a szélben ülő vér fémes szagának elegyét érzi, mind igaznak hat. Mégis óvakodik attól, nehogy nagyobb teret kapjon emlékei otthonában ez az egy fejezet, mert tisztában van vele, hogy az elméje pusztán olyan dolgokból építkezik, amiket ezerszám tapasztalt már, ezért bármilyen élethelyzetben fel tudná idézni. Ugyanakkor csalhatóságáról is megbizonyosodhat ugyanebben a szituációban. Amikor elfogadta Slin "ajánlatát" és jelenléte megszilárdult ebben a dimenzióban, úgy hitte, hogy minden elem a helyére került és amit a Vörös-Slin állít, az minden részletében igaz is. Ideát történt ébredése során most először mér komolyabb pofont a ráismerés, hogy hiába a végletekig hű hangok, gondolatok és érzések, pusztába kiáltott ekhó a Félszemű körül minden. Díszletei egy olyan relikviateremnek, aminek már nem minden darabjára emlékszik ugyanúgy és ezzel szembesül is, amikor az egyik alkóvban heverő sérült férfi arcára tekint. Pontosabban oda, ahol annak lennie kellene. Homályos, a kiismerhetetlenségig zilált kontúrok pillantanak vissza rá, mintha egy olyan festményt bámulna, amelynél a piktor ráunt az aprólékos munkára vagy épp elveszítette türelmét és ecsetjével ideges vonásokkal tönkretette művének egyik legfontosabb elemét. Khan hasonlót tapasztal a férfi hangjával is: amikor állapota felől kérdezi, csak zúgást hall, mint amikor gyermekként kagylót tapasztott a füléhez, hogy elhitesse magával, a tengerek szavát hallja.
Slinhez fordul, de nem tűnik meglepettnek vagy tanácstalannak.*
- Ha megtennéd, hogy átadod a köszönetemet annak, aki ennek *elnagyolt mozdulattal körbeint* újraélését lehetővé tette nekem, mondd meg neki azt is, hogy külön hálás vagyok, amiért felhívta a figyelmem arra, hogy... felejtek. *Gyanítja, hogy a katona nevére akkor sem emlékezne már, ha tisztán maga előtt látná most az arcát. Mindenesetre bátorítólag megveregeti a vállát, ahogy ellépnek mellette. Nem tudja, tehet-e ennél többet a megboldogult lelki üdvéért, vagy hogy számít-e voltaképp bármit is (saját lelke békéjének helyreállításán túl) azoknak, akikkel most újra közösen készül fegyvert ragadni. Slin, mintha csak kitalálná gondolatait, éppen erre ad feleletet.*
- Miért épp most? Mindennek már húsz éve. Azóta sok urat és sok akaratot szolgáltam már újra. Mérhetetlen mennyiségű szeszt vettem és loptam. Asszonyom van, akinél szeszélyes-összeszedetlenebb embert keveset volt lehetőségem megismerni, de mellette nyugalmat találtam. Nem akarok többé semmilyen hadúr vagy a ranglétrán gyorsan felkapaszkodni akaró lordok kardja lenni. Nincs olyan ügy a világban, amiért harcolni akarnék... a sajátomon kívül. *Még magát is meglepi azzal, hogy a keserűen és kiégetten hangzó szavak ellenére milyen stabil marad érzelmileg, nem kevésbé azon, hogy még csak nem is önhitegetés az elhangzottaknak legalább a fele. Meglehetősen régóta tekint úgy a múltjában fogant démonokra, hogy azokat sem legyőzni, sem lerázni nem tudja és amióta széltében és hosszábban is bejárta a világot, abban is egészen biztos, hogy ez nem csak egy őt sújtó átok. Az emberi természet velejárója. Vannak dolgok, amiket nem lehet (s talán nem is kell) maga mögé utasítania.
De ha már itt van...*
- A Sólyomnak akkoriban lett volna szüksége rám, de elfordultam tőle és majd két évig a híremet se hallottátok. A Kompániát, amit régen az Ő álmának tüze töltött el reménnyel, ugyanaz mérgezte meg és azok, akik vele maradtak, végül mind... *Felsóhajt. Húsos párakígyót ereszt útjára ezzel, amivel hiábavaló gondolatok egész sorát is leveti magáról. Elég az egy helyben toporgásról: a Vörös-Slin, Khan és az apátságban összegyűltek is mind tudják, minek kell következnie.
És az ismert végzet megint el is jön értük, kérlelés nélkül. Az égből nem lávaköves ballisztalövedékek süvítenek alá, hanem kőálmukból megébresztett szörnymonstrumok. Az acélnál is keményebb karmok a tornyokba és mellvédre küldött őrszemekből sokakat elragadnak, mire a támadást jelző kürtök felharsannak.*
- El kell mennünk hozzá. Tudod mi történik, ha itt maradunk. *Akkoriban nem mert és nem tudott szembenézni a Sólyommal: a zsoldosok maroknyi csapatának pusztulását jelentette gyávaságból meghozott döntése.* Velem tartasz?
- No lássa, ebben csak igaza van. *Félretolja kucsmaszerű fejfedőjét, hogy megvakarja feje búbját, de a szemek kaján csillogása már azelőtt árulóivá válnak: fel volt készülve a nő ellenkezésére.* De ahogy így elnézem, nincstelen senkik, akiket az én asszonykám szíve melegsége miatt befogadott, anélkül, hogy az egyetlen embert megkérdezte volna, akinek a szava számíthatott vón. Mit is tehettem hát, ha kenduram már sokadik napja nyomta az ágyat, mikó' én meggyüttem a vásárból?
*Bármennyire alávaló fegyvernemet választott is "harcához" a gazda, a környékről kiugrott Dynnek még lehetnek fogalmai arról, hogy a várostól távolabb eső földeken milyen szabályok és normák diktálják a mindennapi életet, s hogy meddig is terjedhet egy nő beleszólása az olyan ügyekbe, ami urának tulajdonát illeti.
Az ágy nyikorogva enyhül meg, ahogy a férfi feláll. Dyn szavai, még ha nem is érnek teljesen célt, azért meghátrálásra késztetik őt - még ha időlegesen is. Afelől ugyanis nem rest biztosítani a lányt, hogy nem ez volt az első és utolsó ilyen jellegű privát beszélgetésük. Talán nem ő rendelkezik ennek a fertálynak a legélesebb elméjével, de a Vörös viselkedése bőven rásegít arra, hogy megértse, mivel tarthatja kordában veszélyesebb énjét. A féltés-törődéssel érintett, öntudatlanul heverő férfi érintése mindenben kárpótolja a gazdát és szóváltásuk végére már fegyvertényként könyveli el, hogy amikor az alkalom felkínálja magát, a Vörös ellen fordíthassa gyengeségét.*
- Adjanak nyugodalmas jó éjtet magának és szerelmetes urának az istenek. *Még kalpagját is megemeli, amikor kihátrál a szobából, számos kérdéssel és egy bő adag bizonytalansággal hagyva magára Dynt.
Ahhoz persze nem volt elég esze, hogy sokat várjon, a rákövetkező napon ugyanis megint Khan ágya mellett találja őt a Vörös, amikor épp csak ellép néhány percre, hogy dolga után nézzen. Az előző esethez képest annyiban talál csak változatosságot, hogy a gazda ezúttal alaposan felöntött a garatra és a szobába visszaérve az a kép fogadja, ahogy a férfi a Félszemű felett, kést szorítva áll. Halk, morgásba fúló motyogások és csuklások között azért a lány tudtára adja azt is, hogy észlelte megjelenését.*
- Ne'egmontam, hougy... elvezzzem ami ghell? *Véreres és fátyolos szemeket mereszt Dynre, mögötte gyorsat és félénket nyikordul az ajtó, majd apró lábak kezdenek topogni, ahogy Cyrilla elszalad. Ő már tudja, hogy mit kell tennie, ha vihar közeleg.*